A hónap szerkesztői novella

Pap Éva: Semmi különös

A taxis kérdezgette, van-e barátja, és szokták-e csinálni. Ő igyekezett a krupiék munkájára terelni a szót, hogy erősnek látsszon, és semmi jelét ne adja, hogy retteg belül, itt bármi megtörténhet. Elérték a koromsötét bekötő utat.

Annak a huszonöt évvel ezelőtti nyomasztó nyáréjszakának az emléke még ötvenévesen is olyan élesen él benne, mintha tegnap lett volna. Pedig nem történt semmi. Egyetlen ujjal sem ért hozzá az a férfi.

A kaszinóban éjfélig tartott a műszakja. Az öltözőben fáradtan oldotta ki fekete csokornyakkendőjét. A fehér inget pólóra cserélte, a térdig érő szoknyát laza nadrágra. Amikor a légkondicionált épületből kilépett, megcsapta az éjszaka fülledt levegője. A Széchenyi tér aszfaltja ontotta magából a nap közben magába szívott forróságot.

Aznap szervizben volt a kocsija, így taxit kellett fogjon, hogy hazajusson a városon kívülre, ami közepes tempóban is legfeljebb tíz perc. De az út a számításain felül jóval tovább tartott.

A tér oldalán lévő taxiállomás üresen állt, és látótávolságon belül sem volt senki. Körbenézett a téren, az éttermek előtt, olyan volt, mint egy kihalt városrész. Minden mozdulatlan volt az éjszaka fenyegető magányos csöndjében, még a levegő is.

Nehezére esett az állás, a percek lassan teltek, és magában mormolta, jöjjön már egy taxi. Egy bármilyen, csak vigye haza.

Végül érkezett is egy. A szeme felcsillant, amikor meglátta a tér sarkánál beforduló kocsit, tetején a világító szabadjelzővel. Leintette. Amikorra mellé ért, felismerte, hogy a sofőr az a városképi jelentőségű Fradi-drukker, akit közelről még soha nem látott, csak a kocsiját. Feltűnően hosszú, fehér amerikai Mercedes, a csomagtartó tetején cápauszony formájú antennával, oldalán és a motorháztetőn a zöld sasos matricával és zászlóval. Na és, egy Fradi drukker, mégis csak egy taxis, hessegette el villámként bevillanó rossz érzését.

Lendülettel ült a kocsiba, és gyorsan bemondta a címet. Ahogy felmérte, hogy hova került, abban a pillanatban arra gondolt, ha kiszállhatna, kiszállna-e, és egyáltalán, ki tudna-e szállni. Már nem volt benne biztos. A taxis tövig nyomta a gázpedált, felhúzta az elsötétített ablakokat, és kikanyarodott a nagykörútra.

A kocsi és vezetője olyanok voltak, mint akik szimbiózisban élnek egymással. A jármű minden részlete egy számára furcsa, idegen világról árulkodott. Fradi címer mindenfelé, amerre csak nézett. A kókuszillatú fenyőfás illatosítók kötege a visszapillantó tükrön, a műszerfalon zöldsasos matricák, még a sebességváltó gombján is.

Szemének sarkából nézett a férfira. Nagy darab, széles vállú ember, talán erős, – nálánál mindenféleképpen erősebb, –  pólójának mellkasán is a szárnyas logó virított, és hosszú őszülő haját copfban fogta össze a tarkóján. Undorítónak tartotta. Ujjain halálfejes és sasszárnyú ezüst pecsétgyűrűk villantak meg, mindegyiken. Azokkal még ütni is lehet. A nyakában kutyalánc vastagságú ezüst fukszok, amelyekkel ölni lehetne, megfojtani valakit. Megijedt saját képzelgéseitől.

Maga elé nézett, és úgy gondolta, nem muszáj beszélgetéssel tölteni azt a tíz percet, hallgatással is ki lehet bírni amíg hazaérkezik. Egyébként is fáradt hozzá. Ijesztő gondolatai állandóan visszatértek, de nyugtatta magát, hogy aki a kormány mögött ül, mégis csak egy taxis. Teszi a dolgát, ő már az utca elején megállítja, fizet és kiszáll. És legközelebb nagy ívben elkerüli.

A műszerfalra rögzített kis tévén fekete-fehérben ment valami műsor lassú, altató zenei aláfestéssel.

– Nem zavar? – kérdezte tőle a taxis.

– Nem – válaszolta, és fejét az ablak felé fordította. Aztán furcsa hangok jöttek a tévéből. Olyan, mint amikor a panelben nem lehet egyértelműen kivenni, hogy a szomszédban csoportosan szexelnek vagy pornófilmet néznek.

Ez utóbbi ment a tenyérnyi monitoron, a kemény fajtából. Leblokkolt, nem tudta, mi lenne most  okos. Gyorsan közeledett a város széle, már csak öt perc, megérkezik és kiszáll. Jobbnak látta, ha nem reagál, úgy tesz, mintha nem is látná. Karba tette maga előtt a kezét, a lábát keresztbe fonta. Levegőt is óvatosan vett. Az összes álom kiszállt a testéből, és belül éberebb volt, mint a nyúl a bokorban, de nem volt abban a helyzetben, hogy ugorhatott volna.

A taxis kérdezgette, van-e barátja, és szokták-e csinálni. Ő igyekezett a krupiék munkájára terelni a szót, hogy erősnek látsszon, és semmi jelét ne adja, hogy retteg belül, itt bármi megtörténhet. Elérték a koromsötét bekötő utat. A fogyó hold halvány fénye kevés volt, hogy megvilágítsa. De legalább a kocsi gurult, közeledett az utcájuk végéhez. Még egy perc. Látta az alagút végét, de nem tudta, hogy utána jön másik, egy még beláthatatlanabb.

A helységnév táblán túl második utca, egy percen belül megáll a kocsi, ő kiszáll, és fellélegzik. De a sofőr gázt adott, és tovább hajtott.

– Itt kellett volna megállni – mondta maga elé nézve, és egész testét mintha áram feszítette volna. Csak remélte volna, hogy tévedés, de közben egészen biztosan tudta, hogy nem az volt.

– Megyünk még egy kört, nem sietünk – mondta a férfi, miközben megnyálazta vastag ajkát, és a tévé készülék finomhangolóján tekert egyet, hogy az eltorzult képernyőt kiélesítse.

Reménykedett, hátha megszólal a CB rádió, hogy hívnák utashoz, de az hallgatott, mint amit örökre elnémítottak.

Elhagyták a templomot, a kultúrházat, végigmentek a főutcán az autóbusz végállomás felé. Ő volt otthoni terepen, de a vesztes oldalon érezte magát. Mégis csak egy taxis ül mellette. Aki pontosan tudja, merre van a falu vége. És az esélyek, hogy kiszabaduljon, az eddigi lehető legrosszabbak. Akkor már egész teste remegett, de tartotta magát, hogy tehetetlenségéből a férfi ne lásson semmit.

A végállomáson megállt a kocsi, a férfi lehúzta az ablakokat, és leállította a motort. Végre elsötétült a tévé kijelzője, és abbamaradt a kísérő zörej. Csak a szöcskék ritkuló ciripelése és a kukoricaszárak finom zörgése hallatszott. Nem tartotta jó ötletnek a kukoricásba futni a némán tanúskodó csillagok halvány fénye alatt. Úgy érezte, remény nélkül maradt. Csak magára számíthatott.

Számára mindig a türelem és a kitartás hozott eredményt. Belement a játékba. Úgy tett, mintha érdekelné a férfi, mintha szívesen válaszolna a fárasztó kérdéseire, mintha szívesen elégítené ki a kíváncsiságát. Közben azt gondolta, bár dögölne ott meg ez a beteg állat. És ha testi fölényben lenne vele szemben, és ez a rohadék nem pusztulna meg magától, a saját fukszaival fojtaná, amíg rothadó, sötét lelkét ki nem lehelné. Talán a türelmes beszélgetés, talán a fáradtság tette, ahogy egymást kifárasztották, a taxis beindította a motort, és az amerikai fehér Mercedes a cápafarok formájú mobiltelefon antennájával lassan elindult vissza a város irányába, és a helységnév tábla előtt megállt az utca végén. Ő kifizette a számlát, és hétszáz forintért visszakapta a szabadságát.

Reggel a nagymama, – aki mindig kedvesen ébresztette, – kérdezte, milyen volt az esti műszak, rendben hazaért-e. És ő azt válaszolta, igen. Mert végül is nem történt semmi. Semmi különös.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: