novella

Sas Gabriella: Úrinő

A végrehajtókat várta. Már csak be szerette volna vonszolni a fáradtságát a sarokba és betakarni magát vele. Végig hordozta a szemét a falakon, amelyekre fekete átkokat rajzolt a korom, a kopott bútorokon, az értékes, de foghíjas kerámia-gyűjteményen, a megsárgult könyvekkel teli polcokon. Ahogy elment a vaskályha mellett, magába szívta a fafűtés ismerős, édes, de fullasztó szagát.

A végrehajtókat várta. Már csak be szerette volna vonszolni a fáradtságát a sarokba és betakarni magát vele. Végig hordozta a szemét a falakon, amelyekre fekete átkokat rajzolt a korom, a kopott bútorokon, az értékes, de foghíjas kerámia-gyűjteményen, a megsárgult könyvekkel teli polcokon.  Ahogy elment a vaskályha mellett, magába szívta a fafűtés ismerős, édes, de fullasztó szagát. Nem a nyomort látta, hanem a vacsorákat amiket adott, és amiket egy-két kósza barátnak még most is tartott, még mindig abban a világban élt, amikor még lehetett volna ebből az egészből valami nagy, valami könnyed és megbámult, amit csakis a pénz biztosíthat.

Nem-kívánt gyermek volt. A harmadik a sorban. Hosszú kihagyás után született, a telente fel-felbukkanó  alkoholban konzervált snejdig apja utolsó gyermekeként. Az utolsó csepp anyja házasságában. Pedig az ötvenes évek Magyarországán kevés anya vállalta az egyedüllétet három gyerekkel. Az érkezése mégis konok elhatározásra juttatta az anyját: inkább a végtelen munkaórákat választja. Addig sem kell itthon néznie a megbukott férj arcmásait. Főleg ő, a legkisebb volt bajban: szép és csintalan volt, mint az apja.  A nem szeretett gyerekek életrevalóságával szerezte meg mindig amire vágyott.  Azt beszélték, hogy olyan okos volt, hogy amit a fejébe vett azt véghez is vitte. Érthetetlen jelenség volt az alföldi kilapult kisvárosban. E tudat és a szeretetlenség közti végtelen távolság állandó szorongást okozott, ami kivülről vidám kivagyiságnak látszott És valahogy ezzel a kivagyisággal elérte, hogy felmehessen Pestre egyetemre, a családból egyedüliként. Az anyja úgy érezte ezzel meg is fizette a szeretettelen éveket.

Ahogy Péter meglátta a csillogó fiú-szemekben tükröződő lányt az egyetemi folyosón tudta, hogy neki őhozzá semmi köze nem lehet. Reális, nyugodt ember volt, pontosan tudta, hogy vékony, értelmiségi alkatát, sasorrát nem ellensúlyozza a humora és olvasottsága. Annyira azért nem volt vicces. De az atyai, diplomata háttér mégis adott neki valami tartást, valami derűs magabiztosságot és szokatlan liberális világnézetet. Ebben volt valami vonzó, ha nem is halálosan. Figyelte a lányt, minden nap úgy alakította az óralátogatásait, hogy valahogy a keresztezzék egymás útját. Lassan kiismerte nem csak a lány órarendjét, de a szokásait is. Tudta, hogy milyen vicceken nevet, hogy kikkel barátkozik, hogy szereti a ropogtatnivalókat, hogy gyűjti a hódolókat, de nem kötelezi el magát. Az ő társasága széle összeért a lányéval. Mind a kettő, főleg fiúkból állt.

Persze ő is észrevette a fiút, hiszen mindig ott volt, de csak egy volt a többiből. Tudta, hogy diplomata apja van, hogy jómódú, világlátott fiatalember, értelmiségi családból, ahol a könyvekről beszélgetnek és mindenki olvas, Ahol a jövő megvalósuló tervekkel van tele. Amikor elment a fiú szülei lakásán tartott buliba és látta azt a másfajta életet, valahogy kívülről látta magát. Ahogy belépett az ódon, magas pesti polgári lakásba, a tágas térben szinte elszédült, nem ölelték körül a falak, hogy megtartsák. Ezt a szédülést a végzet szeleként értelmezte. Ez lesz az ő  útja, ezt kereste, ezt a biztonságot és státuszt. Úgy érezte, hogy valahogy ezek a tárgyak és terek magukban hordják a harmóniát és tudást, hogy csak meg kell fogni őket és mint egy varázslat őt is megfertőzi a polgári lét.

Innen már könnyű volt, pontosan tudta, hogy mit kell tennie:

– Van nálatok valami keksz? – kérdezte a fiút – kicsit szédülök. Oldalról felfele nézett rá

– Biztos találunk valamit…

– Mennyi festmény.. mi ez a furcsa kerámia?

– Az apám gyűjteménye. Az egy kínai kerámia szobor.

– És igaz, amit mondanak, hogy sokat utaztatok, meg éltél is külföldön? – na és ott milyenek a lányok? – kanyarodott vissza biztonságosabb talajra

– Kevesebb fiú kíséri őket – elismerően nevetett a poénon és közelebb hajolt a fiúhoz.

A végrehajtásnál unalmasabb véget reméltek maguknak.

Három évente menetrendszerűen születtek a biztosítékok: két  gyerek. Egy idő után úgy érezte, hogy most itt végzett. Végre hátradőlhet, elfáradt ebben az állandó készenlétben, hogy mindenkivel elhitesse, hogy ő idevaló. Már bizonyított, most már csak kapni szeretne dolgokat. Különös szerencse volt, hogy ez az érzés egybeesett a rendszerváltással. Már korábban is a  levegőben volt a változás illata, az ígéret, hogy végre kényelmesen kiharcolhatja magának a méltó helyet. Gyárat tervezett venni. Vagy szállodát. Végül egy művészeti galéria lett bolttal, mert úgy nem kellett semmit csinálni, ráadásul mecénásnak is érezhette magát. Meg hát apósának csak erre futotta. De azért volt titkárnő, iroda, csak munka nem.

Az évek során kínkeservvel, de meglett a rózsadombi villa is. Eleinte még a dicsőséget várta, hogy beteljesítse a kisvárosban magába szívott dacot, de az évek múlásával, már a biztonságos semmittevéssel is megelégedett. Csak az volt a baj, hogy unta. Ebben nem volt semmi tündöklés. Rendszerint tavaszra fásult bele a szürkeségbe és szerzett be egy-egy nem is annyira titkos szeretőt. De ezen a sokadik tavaszon az ő „muja” férje elé állt:

– Beszélnünk kell.

– Mondjad

– Elegem van. Elegem van, hogy már a gyerekek is tudják, hogy megcsalsz. Balázs azt mondta, hogy rajtakapott itthon a szeretőddel.

– Csak képzelődik. Kamasz. Ne dőlj be minden hülyeségnek!

– Tudom, hogy igaz. Nem ő az első. A gyerekek is nagyok már. El akarok válni.

– Ugyan már! Régi házasok vagyunk, meg mindig is más volt a libidónk. Én többre vágyom. De ez csak ennyi. én nem hagynálak el soha. Szakítok vele. Nem jelent semmit…

– Nekem igen… elég volt. Döntöttem.

– Ezt most nem lehet higgadtan megbeszélni. Feküdj le, majd holnap nyugodtabban átbeszéljük. Mondom, hogy szakítok vele.

– Vége.

– Ne csináld, beszéljük meg. Minden rendbe jön, meglátod. Na gyere ide…

– Nem, tényleg én már döntöttem. El is intéztem: albérletbe megyek.

– …

– Ezt velem nem mered megtenni! – őrjöngve szabadultak ki a száján a szavak. Ezt vele nem teheti meg, ez a kis tesze-tosza! Annyi áldozatot hoztam: elviseltelek téged, meg a gyerekeid 19 évig. Hallod? 19. Nem sok évfolyamtársunk húzta 19 évig. Májusban lett volna 20. Én ebbe annyit öltem. Ha menni akarsz, csak kotródj. – szinte kilökte a szavaival az ajtón. De a cég és a lakás az enyém. Jár nekem érted? Én ezért megfizettem.

És akkor mind a kettőjük számára érthetetlen módon tényleg elváltak. Ez tizenöt évig tartott. Végig bízott a vagyonmegosztás kimenetelében. Tudta, hogy igaza van, neki jár ez az egész, a cég csődje után már csak a villa a Rózsadombon. Ő találta, ő szerezte meg a telket, ő intézte az építkezést. Évekig. Nehezen jött össze. Az egészet ő oldotta meg, az ő leleménye. Az is az ő igazát bizonyítja, hogy még mindig ő lakik a villában. Nem, nem egyezett meg, hiába küldözgetett a volt férj a kedvezőbbnél kedvezőbb ajánlatokat. Neki az egész kellett. Mindenáron. Minden viszontagság ellenére az elmúlt 15 évben kitartott a Rózsadombon. És viszontagságból kijutott: évekig fizette az ügyvédet, a cég az apósi támogatás nélkül gyorsan csődbe ment, de állást nem talált. Igaz csak vezetőiket nézett, hiszen ő egyetemet végzett, sikeres cégvezető, de azt meg valahogy nem kapott. Az alföldi lelemény viszont a víz felett tartotta a fejét és soha nem engedte kisodródni a villából. Amikor két éve kikapcsolták a gázt, beszerzett egy használt vaskályhát, a hideg vizet pedig megszokta. Kölcsönökből tartotta fent magát, egy idő után az ügyvédről is lemondott.

Igazából soha nem is a vagyon kellett neki, csak a jólét burka. A nagyvilági illúziót csak a maga számára sikerült fenntartani. Elárulta a garázs mellett felhalmozott tüzifa, a kiáramló füst, a ritkán felgyújtott villany, az elmaradó látogatók.  De a saját világában még mindig budai urinő volt. A rózsadombon élt és érezte, hogy csak a következő nagy dobást kell megtalálnia. És most itt vannak a végrehajtók. A bíróság kimondta az ítéletet és már nem volt több fellebezés. Két hete tudja, hogy nincs tovább, hogy ma innen el kell mennie, de valahogy végig reménykedett, hogy az egész csak egy tévedés. Hogy ez az őrültség mégsem történik meg vele. De most itt vannak, leparkoltak a teherautóval a ház előtt. Eddig nem csomagolt semmit, úgy érezte azzal beismerné, hogy vesztett. Hogy akkor be lenne bizonyítva, hogy ő nem is urinő, hanem csak egy csaló, és hogy a muja legyőzte. Már nem tudta feladni, hinnie kellett, hogy majd valahogy mégis győzedelmeskedik az ő igazsága. Addig is összeszedett egy böröndrevalót, gondolta meglátogatja azokat a kispolgári kisvárosi rokonokat.

(Photo by Nomadic Julien on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: