A derzsi nyarak összeálltak bennem egy nagy emlékgombóccá, amit átjár az érett málna, a pünkösdi rózsa és a tyúkól illata. Gyermekként még nincs annyi kategória, mert nincs annyi ítélet. A tyúkól illatos, szag még nem létezik, csak a bűz külön fogalom, de annak sokáig azt hittem, semmi köze a nagyszüleim tiszta udvarához és rendes házához.
Nagyanyámnak is egyetlen, állandó, sem a múló nyarak, sem az azóta eltelt idő által meg nem érintett alakja él bennem. Annyi változást enged meg az elmém csupán, hogy a barna virágos, vagy a kék alapon fehér pöttyös otthonkájában jelenik meg előttem, amihez hidegebb napokon lábfej nélküli, bordás pamutharisnyát húzott. Nagyanyám olykor leggingsben járt. Zsebében ott lapult a pince kulcsa, amit úgy őrzött, mintha a kékszakállú herceg bízta volna rá. Azzal tartott távol a tiltott ajtótól, még a kíváncsiság szülte furfangos ötletek csíráját is elfojtva bennem, hogy beszélt az odalent tanyázó békákról és siklókról. Nem mesélt róluk sokszor és hosszan, éppen csak megemlítette őket egyszer a csirke kopasztása közben.
Élete két fő helyszínen zajlott, a kertben és a konyhában. Nagyapámé ennél is szűkebben, a tornác karosszékében telt, rejtvényfejtéssel és a rombuszmintás talpaspohár emelgetésével. Tiszaderzsi nyaraim ennek megfelelően nem sok izgalmat tartogattak. A szomszéddal rosszban voltunk, fel-felbukkanó unokája inkább csalódást, mint örömet jelentett. Néha, ha magamra maradtam a kerítés mellett álló gyümölcsbokrok között, odajött ugyan, de akkor is csak gyanakodva méregettük egymást, addig, hogy elmerüljünk a beszélgetésben, vagy együtt főzzünk sárlevest, sosem jutottunk el. Maradt az egyetlen, egyébként teljesen természetesnek tűnő alternatíva, a lehető legkevesebbet mozdultam el nagyanyám köténye, illetve otthonkája mellől. Segítettem a kapálásban, karózásban, gazolásban, öntözésben, etettem a tyúkokat és begyűjtöttem a tojást, bizsergető örömmel húztam ki a földből a répát és szedtem a paradicsomot, a málnát. A tűzhely közelébe azonban nem mehettem, hiába néztem vágyakozóan a kavargató nagyanyám hátát. Nem gyereknek való az, mondogatta.
Volt néhány sokat ismételt mondata. Szinte soha nem ment el nagyapám mellett úgy, hogy ne dörmögte volna az orra alá: bocsáss meg neki, nem tudja mit cselekszik. A levesillatú konyhában ültem a hokedlin, fenekem alatt a kényelmes piroskockás párnával, a lábam még nem ért le a földre, amikor végre kiszakadt belőlem a kérdés:
– Nagyanya, miért mondogatja azt mindig Nagyapának, hogy bocsásson meg? Kinek és mit kellene Nagyapa megbocsásson?
Nagyanyám letette a fakanalat, beletörölte kezét a kötényébe, és leült az asztal túloldalán álló, párna nélküli hokedlire.
– Figyelj rám, mert most olyat tanítok neked, amire egész életedben emlékezned kell!
Jól ismertem nagyanyám komoly arcát és határozott hangját, mégis megrettentem. Volt valami baljóslatú abban, hogy leült, és nem csak odadobta nekem a szavait, mint a csirkéknek a zöldségpucolásból megmaradt héjakat.
– Nagyapád nem kell megbocsásson senkinek, nem tett ővele senki semmi rosszat. Ezzel szemben ő halmozza a bűnöket. Lustaság, mohóság, fösvénység, mind mint ott vannak a lajstromán.
Megdöbbentem. Nagyapámat addig csendes, szelíd embernek láttam, semmi rosszat nem tudtam volna róla mondani, ha csak azt nem, hogy nem igazán törődik velem. De a törődés amúgy sem volt a férfiak szokása, nem foglalkozott az én dolgaimmal az apám sem. Nagyanyám azonban nem hagyott időt elmerengeni a hallottakon, választ nem várva olyan tételekkel folytatta az okításomat, hogy megfagytak bennem a gondolatok.
– Egyedül az Istennél van megbocsátás, lányom, és azért nap mint nap esedezned kell. Mindannyiunkban hemzsegnek a bűnös gondolatok és szándékok. Irigyek vagyunk, féltékenyek, gőgösek, tiszteletlenek a szüleinkkel, és ezáltal méltatlanok Isten szeretetére és jóakaratára. Nap, mint nap vess számot a bűneiddel, és kérj értük bocsánatot Istentől. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megtanuld a Miatyánkot. Mostantól minden este elmondjuk együtt. Mire véget ér a nyár és hazamész, már nélkülem is tudni fogod.
Este elismételtem nagyanyám után, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Nem jött álom a szememre. Szorongatott a felismerés, hogy az a furcsa érzés, ami ott cirkál bennem fel és alá, mióta csak az eszemet tudom, hogy hiányzik belőlem valami, hogy nem vagyok elég jó sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek, sem a barátnőimnek, azért van, mert bűnös vagyok. Bűnösek a gondolataim és a szándékaim, és hiába mondtam el a Miatyánkot, semmi sem változott. Bizonyosan annyi már a bűnöm, hogy nem tudom őszintén kérni az Isten megbocsátását, és örökre úgy fogom érezni magamat, mint akkor ott, a tollpaplan alatt összekucorodva. Krisztára gondoltam, aki az óvodában még a barátnőm volt, aztán az iskolában egyszer csak már nem szólt hozzám többet. Addig úgy éreztem, sosem fogom tudni megbocsátani neki, hogy így cserben hagyott, de azon az estén minden megfordult. Rájöttem, hogy bizonyára én követtem el ellene valami megbocsáthatatlant. Hogy a barátságunk azért ért véget, mert ez kellett hogy legyen a méltó büntetésem.
Nem tudom, hány nyár telt el, mire nagyanyám elég nagynak ítélt ahhoz, hogy vasárnap délelőtt, a sárga virágos ruhámban, ez volt az egyetlen csinos darab, amit magammal vittem a nyárra, átbiciklizzek vele az abádszalóki Szent Kereszt felmagasztalása templomba. Ellentmondásnak természetesen nem volt helye nagyanyám házában, fel sem merült bennem hogy kifejezzem, nem vágyom a misére. Mire odaértünk, talpamtól a két copfba font hajam tövéig leizzadtam. Rettegtem, hogy amint belépek, történik valami váratlan szörnyűség, amiről mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy az én hibám. Amikor megláttam a sárga-fehér, a madártej színeit idéző épületet, elcsodálkoztam azon, hogy hogyan lehet valami rémisztő egyszerre ennyire barátságos. Talán meg is örültem volna, ha nem jut eszembe Jancsi és Juliska története a banya mézeskalács házával. Megpróbáltam a lépteimet a harang kongásának üteméhez igazítani, amitől a járásom egy lassan menetelő katonáéhoz hasonlított. Nagyanyám, aki már előrébb járt, hátrafordult, és összevont szemöldökkel figyelte, mit művelek. Ahogy beléptünk a kapun, tényleg valami váratlan történt. A templombelső tele volt zsúfolva színes festményekkel, szobrokkal és freskókkal. Ez lenne nagyanyám félelmetes, a bűneimet listákon számontartó istenének háza? Kis híján felnevettem a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam a plafonra festett öregember képét, aki körül egy szárnyas baba röpködött. Nagyanyám valamit teljesen félreértett, és velem ellentétben ő volt az, aki nem illett oda, a többi szigorúarcú öregasszonnyal együtt.
Valahányszor nagyanyámra gondolok reménykedem benne, hogy minden bűnét megvallotta és megbánta, mielőtt felült a biciklijére, amit aztán nem vette észre a főútra kikanyarodó teherautó sofőrje. Reménykedem abban, hogy nem kellett élete utolsó pillanataiban a kárhozattól rettegnie.