Hogy én mennyire utálom a reggel hatkor induló járatokat, azt elmondani sem tudom. Komolyan fel nem foghatom, melyik főmuki gondolta úgy, hogy jó ötlet ilyen korán utaztatni az embereket. Nem érdekelnek azok, akik Milánóba mennek munkába vagy üzleti tárgyalásra. Én érdeklem magamat, én pedig nem aludtam semmit egész éjjel. Fél négykor jött értem a taxi, amibe durcásan vágódtam be, és amiből még durcásabban kászálódtam ki, miután kifizettem a kilencezres számlát a fuvarért. Milyen jó, hogy közel lakom… Érdeklem magamat, érdeklem magamat, érdeklem magamat. Jó lenne, ha nem csak öngyőzködésnek mondogatnám ezt és mondjuk igaz is lenne. De nem az. Ha az lenne, nem ittam volna meg még azt az üveg bort éjfélkor, és nem néznék ki ilyen szörnyen most, mint ahogyan a reptéri busznak az ablakából visszatükrőzödve látom, hogy kinézek. Mint valami kibaszott Picasso portré! Úristen, mostam egyáltalán fogat? A tenyerembe köhögésnek álcázott szájszag ellenőrzés, azt mutatta, hogy igen, de azért kerestem egy rágót. A biztonság kedvéért az extra nagy napszemüvegemet is a fejemre toltam – le van szarva, hogy tél van és még sötét -, és próbáltam azt az illúziót kelteni, a pár napja vágatott bubifrizurám tincseit megigazítva, hogy nem csak Meryl Streepnek képzelem magam az Ördög Prádát viselből, hanem úgy is nézek ki. Marco utálná, hogy ilyen rövid lett a hajam.
Elég szar embernek érzem magam mostanság. Olyannak, aki csíp és éles és elrejtette a szívét valahova nagyon mélyre. Pedig azzal az elhatározással indultam az életnek, hogy a szeretet lesz a főszereplő mindig. Így indultam neki a kapcsolatomnak is Marcoval. Erre tessék, elhagytam két mondattal és egy repjeggyel a zsebemben fél éve. Ő pedig nem érti, hogy mi történt. Nem tudja felfogni, hogyan lehetséges ez, hisz hatalmas szerelem volt a miénk. Órákig tartó hol kéjes, hol szeretgetős, forró szextől fűtött nagybetűs szerelem. De nem csak ez volt persze, beszélgetni is tudtunk. Meg együtt röhögni mindenen. Minden klappolt. Vagyis majdnem. Hasonlítottunk, de azért különbözőek is voltunk, például gyökereinkben, abban, ahogyan felnőttünk. Ő a legintelligensebb ember, akit valaha ismertem, szinte már unalmasan idilli családi háttérrel. Hát persze, hogy meglátta, hogy valami nem oké velem. Ki akarta nyomozni, meg akarta oldani. Szekált. Kérdezett. Például, hogy miért mondom azt, hogy nem emlékszem arra, amikor 13-14 éves voltam. Csak tudnám, hogy mikor ér oda ez a hülye busz a géphez.
– Jó reggelt!
– Buongiorno!
Hogy a picsába van ennek az utaskísérőnek ilyen sima bőre? Semmi táska meg karika a szeme alatt, pedig látom, hogy nem húsz éves, miközben a beszállókártyám mutatom neki a telefonomon. Menten elájulok olyan álmos vagyok. Azt hiszem, hánynom is kéne, mondjuk nincs mit, tegnap nem ettem, csak ittam. A déli gintonikból kiettem ugyan a citromot, de nem hiszem, hogy az elég a hányáshoz. Nem értem, hogy a Dokinőnek, hogy van képe azt mondani, hogy ez nem igazi alkoholizmus. Azt mondja, hogy ez csak egy része ennek a komplex poszttraumás izének, de mivel van, hogy napokig nem bírok sem akarok alkoholra nézni, ez nem olyan függés, nem olyan alkoholizmus, ráadásul nem tagadom a problémát, nem keresek kibúvókat. Ja. Nem. Dehogy... Ebből a cuccból is komplex kell neked Anna basszus, az egyszerű dolgok nem is mennek! Azt mondja, évek óta küzdök ezzel, de nem az alkohol a fő problémám. Szerintem nem ért a munkájához és én pont olyan vagyok, mint apám. Vagy rosszabb, egy skizó-pszichopata-nárcisztikus szörnyeteg. Igen, tuti valami ilyesmi vagyok, nehogy már csak azért legyek ilyen selejt, mert nehéz gyerekkorom volt. Ráadásul nem is volt nehéz. Én elbírtam. Itt vagyok. Oké, az állapotot most ne ecseteljük, bár az, hogy önmagammal dumálok a fejemben, és még hatszáz másik dologra is gondolok közben, indikálhatja, hogy inkább nekem van igazam. Úristen, Marco illat van! Érzem az illatát! Tessék, hallucinálok is, tuti valami olyan bajom van, ami miatt bezárathatom magam egy életre, távol a világtól és az emberektől. Jól bedrogoznak, és akkor nem gondolok majd Marcora, és ő sem fog már többé hívogatni. Igaz, mostanában már egyre ritkábban teszi. Eleinte minden éjjel hívott. Azt mondta, úgy tud csak elaludni, hogy hallgatja, ahogy lélegzem. Azt mondta, nem tud elveszíteni. De szerintem megtanulta, hogy kell, mert már csak szombat éjjelente hív fel.
Hurrá, egy nagydarab fickó mellé kerültem, hová basszus, hová? Az utolsó sorba. Beszorulok ide az ablak mellé ennek a hapsinak a testszagával, ennél rosszabbul nem indulhat ez a mai nap. Maximum, ha lezuhanunk, bár az lehet, inkább áldás lenne. Hogy a francba lehet áporodott testszaga valakinek reggel fél hatkor? Nem baj, majd nyakon hányom, biztos maradt még bent rizling, ami kijönne, ez lesz a bosszúm ellene. Nézd a dolgok pozitív oldalát! Nézd a dolgok pozitív oldalát! Legalább a klotyó a közelben, nem panaszkodhatom, stratégiai szempontból ideális ez a hely, a karnyújtásnyira található slozi jól jön fosás-hányás ügyben, ami nálam másnaposan szokásos cucc. Mondjuk azt már megtanultam, hogy nem csak én létezem, így mások is járnak WC-re, ráadásul elég gyakran, reggelente meg mindenki kakál, főleg az ócska Nescafé után, amit itt szolgálnak fel, így szarszag lesz kb. tíz percen belül, ahogy nyitogatják majd az ajtót… Baszarintsa meg a Dokinő pozitív gondolkodását ott, ahol van!
– Kisasszony, ha szeretné, van egy szabad hely középen a vészkijárat mellett. – jelent meg a babaarcú sztyuvi, akiről megállapítottam, hogy neki van a világon a legszebb színű vörös haja.
– Kisasszony? Én? Ha tudnád, mikre gondolok… Szeretném! Nagyon! Köszönöm szépen.
– Hé, hogyhogy nem tőlem kérdezed meg, nekem több hely kell! – szólalt meg hökkent hangon a mellettem egy és fél ülésen terpeszkedő pasas a légiutaskísérőre meredve.
– Kedves uram, mert úgy sejtettem, hogy maga egy igazán udvarias úriember és a hölgyeket előre engedi akár a kényelmesebb helyre is.
– Hát igen…izé…az vagyok…
Nincs is tovább kedvem durcáskodni, ez a nő bearanyozta a napomat, ráadásul mostanában – amióta Dokinőt az életembe fogadtam -, egy csomó jó fej nőre lettem figyelmes. Eddig nem láttam őket. De az is lehet, hogy nem voltak életemben hasonlók, nem tudom, de amióta elkezdtem ezt a terápiát, azért valami kis változás csak van. Kibasztam például a szar embereket az életemből, és már nem iszok úgy, mint anyám temetése után. Napokig nem kívánom. Tegnap is csak azért sikeredett többre az egy pohár, mert izgultam a ma miatt, meg apámmal ebédeltem, azaz turkáltam a salátában, amit nem ettem meg. Nem kellene találkoznod vele…
– Kislányom, nagyon jól döntöttél, hogy visszaköltözöl Magyarországra! Komolyan mondom, boldog vagyok meg neked egy magyar férfi mellett a helyed.
– Apu, hagyjuk a férfiakat, én inkább egyedül akarok lenni.
– De még fiatal vagy, szép is, egész jól el tudod magad adni, nem vagy teljesen hülye sem, kerek a segged, formás vagy, a férfiak…
– Apu!
– Mi van? Tiszta anyád vagy, na. Csak ennyit akartam mondani. Főleg így, ezzel a hajjal.
– Köszi…de nem akarok rá hasonlítani.
– Miért? Mi van? Mi történt?
– Semmi. Elkezdtem pszichiáterhez járni.
– Miiivaaan? Mi ez a hülyeség? Nehogy elmondd a Gabinak bazmeg, mert akkor az egész kerület tudni fogja! Nem vagy te gyogyós! Unatkozol gyerekem?
– Nem unatkozom. Ne vérszívóskodj, ez komoly.
– Mi a baj?
– Állítólag szar volt a gyerekkorom. Traumatizált.
– Na megérkeztünk, tudtam, jön a lemez, hogy elhagytalak.
– Nem. Nincs közöd hozzá. Nem arról van szó, hogy elváltatok, mert nem akartál beállni a családapák sorába.
– Akkor miről szól?
– Anyám nem volt mindig az, amire én emlékszem és vannak dolgok, amikre nem emlékszem.
– Akarom én ezt tudni?
– Szerintem én sem akarom apu, de muszáj.
Ahogy a sorok között haladtam a testszag nélküli és kényelmesebb ülőhelyem felé, apám hangját az a gondolat keresztezte a fejemben, hogy hányan kelhetnek útra örömmel, kellemes célokkal és hányan cuccolnak el a szerelmüktől, amíg az üzleti úton van valahol a skandinávoknál. Hálásan megköszöntem a babaarcú kedvességét, majd beültem a szárny melletti üléssoron az ablakhoz, és kinyújottam a lábaimat. A fejemet az összetekert sálamra helyeztem, odanyomtam az ablak melletti részhez és becsuktam a szemem a szemüvegem mögött, amiről úgy döntöttem, hogy soha többé nem veszem le. Biztonságot nyújtott és nem akartam, hogy lássák az arcom az emberek. Nem akartam, hogy bármimet lássák. Bár még éreztem az ülésem mozdulását, ahogy valaki lehuppant mellém, meg hogy megint megcsapta az orromat a francia illat, az a kardamon és citrusos bergamot keverék, amit soha nem felejt el az ember lánya, főleg, ha Fehérhegyi Annának hívják és élete férfijának nyakában szagolgatta évekig. Még átfutott az agyamon, hogy nincs jogom rinyálni Marco után, én léptem le, én vagyok a seggfej, de ahogy megmozdult a gép és figyelmet kért egy mikrofonba beszélő lágy női hang elengedtem az agyalást, és mély álomba zuhantam. Végre.
– Piccola? Anna? Ébredj, megkezdtük a leszállást. Piccola, visszatértél? Hahó!
– Marco? Te mit keresel itt? – meredtem hökkenten a zöld szemekbe, amiket annyira imádtam.
– Útban vagyok hazafelé.
– De mellettem ülsz! Itt vagy! Ezt hogy?
– Úgy, hogy láttam az első sorból, ahogy hátra mész, és aztán idejössz a szárnyhoz, úgyhogy megkérdeztem a stewardesst, hogy ide ülhetek-e. Azt hazudtam, hogy a völegényed vagyok.
– És elhitte?
– A vállamra hajtottad a fejed álmodban és folyt a nyálad is, amit zsepivel törölgettem, szóval szerintem el.
– Nem mondod komolyan? – kérdeztem lángvörös fejjel.
– De… Minden oké Piccola?
– Oh, persze. Hogyne lenne, miért?
– Olyan furcsán aludtál. Mint aki totál kivan.
– Csak sokáig fent voltam tegnap, semmi különös. Ki is vagyok bazmeg, itt ülsz mellettem, és egész reggel skizó módban agyaltam minden hülyeségen, sőt hónapok óta elembeteg módon viselkedem, nem alszom, agyturihoz járok, kész csőd az életem, téged is dobtalak, és ahogy elnézem ez lesz életem legnagyobb hibája.
– Hazajössz?
– A dolgaimért. Mindent elviszek. Majd keresek valami hotelt a közelben ma éjszakára és…
– Ne legyél hülye! Alszom a kanapén, tiéd a háló.
– Nem akarok az ágyunkban aludni.
– Miért nem? Azt mondtad vége, nem érzel már semmit, nem szeretsz.
– Oké. Persze, hogy azt mondtam, másképp nem engedtél volna el, küzdöttél volna, cseszegettél volna, de én selejt vagyok, egy traumatizált szar, nem azt érdemled, hogy ezzel hadakozz.
– Mi az oké? – kérdezte Marco furcsa, hozzá nem illő cinikus mosollyal. – Oké, nem szeretsz? Oké, a hálóban alszol? Oké, adsz még egy esélyt nekünk és végre őszinte leszel?
– Marco, te mit keresel ezen a magyar gépen?!
‘Hölgyeim és uraim megkezdtük leszállást a milánó Malpensa repülőtérre, kérem állítsák vissza a háttámlákat, csukják fel kisasztalokat és kapcsolják be biztonsági öveket…’
Még mielőtt kinyítottam volna a szemem már tudtam, hogy Marco nincs mellettem, hogy az űr, amit érzek nem fog elmúlni, hogy az, ami marta a torkom, nem a még mindig visszakívánkozó rizling lehetett. Csak egy álom volt. Egy rohadt álom! Aminek következtében egyetlen gondolat vette át a másnapos káoszt a fejemben. Mi lenne, ha teljesen őszinte lennék Marcoval végre?