novella

Feigl Endre: Hajnali üveg

Előttünk a két pohár, az üveg még szinte teli, és tudom, hogy háborgó lelked itt akár nyugalomra is lelhet.

– Suhogasd le a szoknyád, hajnal! Pálinkát lehelek rád szelíden, Megháglak nehezen, halkan.

Glup, glup, glup.

Oh, de csodálatosan ül a borostyán színű itóka a pohár alján. Az aromája egyből megcsapja az orromat, még mielőtt az utolsó csepp kiszabadulna az üvegből. Ritkán figyeltem meg eddig, de van egy pillanat, amikor az elixír tetején már szinte elsimulni látszanak a hullámok, de az utolsó kiszabadult csepp felzaklat mindent, újabb hullámokat idéz elő, amelyek kegyelmet nem ismerve törnek neki a pohár szélének. Milyen találó, nem igaz? Néha úgy érzed, hogy elsimulnak a dolgok, hogy már nem háborognak benned az érzelmek annyira. Persze, tisztában vagy azzal, hogy ez nem fog örökké tartani, a hullámvasútról még nem szálltunk le, de mivel olyan sima a felszín, azt gondolod, hogy valami nagynak kell belecsapódnia, hogy újra felkavarodjanak a dolgok. Nem igaz, drága barátom? Nem ülnél itt, magad elé merengve, lassan tekerve az asztalon a poharadat, ha nem ütött volna valami be. De láthatod, hogy nem kell sok, egy apró mozdulat, egy rosszul hangsúlyozott szó, egy odavetett pillantás mekkora lavinát képes elindítani. Akár ez az üveg nyakához ragaszkodó csepp, amely végül nem tudott ellenállni a fizikai legyőzhetetlen törvényeinek, és lehullva a pohárba hullámokat idézett elő. Ezt látom rajtad is. Szemedbe nézve egy téged nem ismerő ember azt látná, hogy nyugodt, akár a reggeli zavartalan tó tükörsima felszíne, acélozottan állja a próbákat, és nem rendül, nem adja meg magát. De ha valaki mélyebbre néz, akkor felfedezi a tó fölé nyúló fa ágain árválkodó leveleket, melyeknek a hegyében összegyűlik a reggeli harmat, és cseppet formálva kapaszkodik a levélbe. De végül nincs választás, le kell hullani, és a büszkén feszes tó felszínét egyetlen csepp is képes felháborítani. Ezek a cseppek, amik miatt hirtelen rándulsz, ha ismeretlen hang nesze fut végig a szobán, vagy ha merengésedet egy gyors kérdéssel zavarom meg. Ilyenkor felkapod a fejedet, és szemeid cikáznak ide-oda, keresve a veszély forrását, de mi bánthatna itt? Előttünk a két pohár, az üveg még szinte teli, és tudom, hogy háborgó lelked itt akár nyugalomra is lelhet. A mondat eleje nehezen szökik ki ajkaid közül, mert a gondolatok folyvást törnének elő belőled, és ujjaidat tördelve próbálod a megfelelő szavakat megtalálni, hogy minden érzelmedet pontosan tudd megfogalmazni. Ti költők! Ha nem lírai a megfogalmazott gondolat, akkor úgy érzitek csak elpocsékolt szavakat használtatok, és jelentést nem tulajdonítotok neki. Pedig a tartalom a fontos, nem a forma. De amikor rám nézel, rájössz, hogy itt minden látszatot levethetsz, hogy már nem kell Oz függönye mögött rejtőznöd. Ekkor egyszerűbben jönnek a szavak, mert tudod, velem biztonságban vagy. Tudom, hogy ezt éled meg, mert ezt élem meg én is.

– Nevetés nékem a véred, Pince-fehérek a volgai fák, Tejszínű, szűz ez az ének.

Poah, micsoda muzsika! No, de, ő nyert, ő vesztett, teljes a káosz. Mennyi felszabadult energia! De felteszi bárki az igazán fontos kérdést: mi nyertünk? Tudom, tudom, minek elmerülni ennek a végtelen forgatagnak a mélyébe? De hát valakinek csak kell. Kék palástba bújtatott csaló ármány, miközben azt gondoljuk, hogy a tornác széléről rántottak vissza. Mi ez a gúnyos röffenet? Azt hiszed megmenekültünk? Pedig lehet, hogy az igazi harc csak most kezdődik. De igen, tudom, nem az a téma mára. Kezed ideges remegése, ahogy az ajkaidhoz emeled a poharat ami, ha tele lenne, hamar megválna tartalmától, árulkodó. Ennyire bántja a lelked mélyét az az érzelem, aminek fűteni kellene a vágyaidat? Hát nem biztos voltál, még a minap, amikor örömtől túlcsorduló üzenetedben részletezted a világot, amiben megnyugvást leltél végre? Amiben a sárguló levelek hullása táncként jelent meg előtted, és a még viaskodó madarak csiripelése lelkesítő indulóként hatott? Megértem. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy a sárga levelek már megadták magukat és a fészkek is üresek. Azok a felkavaró cseppek. Eltorzítják a képet, és már nem tudod kivenni a táncot, nem hallod az indulót.

– Lebukik fejem és úgy zokogok, Haloványul bennem a bánat, Veretik körülöttem az ősi dobot, Szaladok, hajnal, utánad!

Töltsél barátom, persze, a megkérdezések ideje már úgy is lejárt, és hát mi szomorít el minket jobban, mint az üres pohár látványa?

A szerelmed? Ki tudja… most ég, szinte lángol, de látom ezt a tüzet, ami perzsel titeket, és az égési sérülésekből senki nem áll fel épen. Az enyém? Rég volt már szinte, bár élénken él, hogyne tudnám felidézni az arcát, a mosolyát… Elég a szobának egy sarkát megpillantanom és máris emlékek ezernyi képe rohamoz meg hirtelen. De hát hogy is szakíthatnám ki magamat ebből? Égési sérülések, tudod. De hagyjuk most ezt. Az erős mellkas rándulását erős zokogás követi, és a könnyeid úgy záporoznak, mintha régóta kikívánkozik volna már. Biztos így is van. Az egész tested remeg. Vállad a nehezen vehető levegők ritmusában emelkedik és hullik vissza és az egész testedbe beleáll a feszültség. Engedd ki! Nincs más módja, annak, hogy a csalódottság és a bizonytalanság együttes ereje ne rántsa ki alólad a talajt. Én csak nézlek. Hirtelen felgyülemlik bennem a vágy, hogy kirohanjak a kertbe és beleordítsam a világba: nem tehettem róla! De úgy sem lenne senki, ki elhinné ezt nekem, meghát, valószínűleg nagyon is én tehettem róla. Felállok és megölellek. Először csak a válladat tudom átfogni, de lassan kinyílsz te is, visszanyúlsz és átkarolsz. Jó rajtam az az igen sok extra, nem? Van miben elveszni. De hát ez most a lényeg, hogy valaki vállán végig csorduljanak a fájdalom könnyei. A heves lélegzetvételt felváltja a lassú, mély levegők vétele, és érzem, ahogy a tested megnyugszik. Milyen érdekes, bennem is nyugalom kezd el szétáradni. Ahogy a lélegzetvételünk kiegyenlítődik, úgy tisztulnak ki a képek, és hirtelen elpárolog a sötétség egy része. Mintha Sebastiannak sikerült volna a Semmit visszaszorítania Fantáziában, és újra felragyognának a fények.

Hopp, egy kósza pozitív gondolat, lassan, keringve száll le az elmémre, és bár megkapaszkodni nem tud, jó tudni, hogy valahol léteznek még ezek az apró csodák.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: