„Valaki mondja meg, ki hova érhet,
Milyen az íze az élet vizének”
Otthon a nagycsalád összezár körülöttünk, s a falusi ház megtelik élettel.
***
A nyugalom özönvízként zúdul mindannyiunkra, esélyünk sincs ellenállni. Néhány nap után én is képes vagyok elengedni a nevelt gyerekek és utcakölykök gyanús méregetését, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy Eszternek is sikerül maga mögött hagynia egy kicsit a múltat. A falusi hétköznapok –amiből mindenki egyaránt kiveszi a részét- üdítően hatnak ránk, s ha az udvari kutyagumi felszedegetése nem is, de a cserepezés, a pálinkafőzés, a tiszai motorcsónakozás vagy a kürtőskalács-sütés mindenképp maradandó emlékekkel gazdagítja a gyerekeket.
Nekünk, felnőtteknek is van mit bepótolnunk; az apraját a nagyszülőkre hagyva kettesben, sajgó szívvel indulunk útnak. A szürke Audival többször végighajtunk a Kálvária sugárúton a Tisza Lajos körútig, mire olyan parkolót találunk, ahol viszonylagos biztonságban érezzük az új családi autót, ami elég feltűnő járgány a vidéki környezetben. Zavartan szállunk ki és nézünk körül. A régi, magunk mögött hagyott életünkből ismerős helyek és a közelgő találkozás mindkettőnk lelkét feldúlja. Kézen fogva szaladunk át az úttesten, csak egy pillanatra torpanva meg a bejárat előtt, ahol az egyesített szociális intézmény zöld homlokzatán a nemzeti zászló örök társa a fekete lobogó.
Az ajtó előtt még él bennünk a remény, hogy egy olyan helyre érkezünk, ahonnan van visszaút, de a küszöböt átlépve már nem kétséges, hogy ez a végállomás.
Az otthon auláját barátságosabbá tévő igyekezet az utóbbi 70 évben rendre alulmaradt a komor, szocialista építészettel szemben. Szótlanul baktatunk fel a széles kőlépcsőkön át az emeletre. Az apró, két személyes szobát a szűk folyosó közepén találjuk meg. A Mama a jobb oldali ágyban ücsörög, párnák és takarók gyűrűjében; apró, – csaknem gyermeki- teste szinte elveszik az ágyneműrengetegben.
Mindketten ott állunk mellette és reménykedünk, hogy a Jóisten megajándékoz minket még néhány tiszta pillanattal.
„Kisfiam!” – halljuk az ismerős, de már fátyolos hangot. Az arca beesett, a bőre elvékonyodott, kék és zöld minden apró érintéstől; a haja régóta ősz, karjai gyengék már ölelni; a felismeréstől könnyes, cirmos szemei azonban makacsul belekapaszkodnak a rég nem látott unokába, kizárva minden – és mindenki mást.
A két – egymástól messze szakadt- generáció újra egymásra talál: a kezek simogatnak, az ajkak szavakat formálnak vagy éppen hallgatnak; a szemek pedig látnak: látják egymást a kertben, a kiskádban pancsolni, a kisteleki főutcán biciklizni, a kispolskiba barackosládákat pakolni, szőlőt metszeni, a tisztaszobában a dunyha alatt kucorogni, disznót vágni, lavórban mosogatni, hókiflit sütni, a tőkéről mosatlan szőlőt csipegetni, a zöld kapuban otthonkába dugott kézzel állni és búcsút inteni.
Csendben, észrevétlenül hagyom el a szobát. A keskeny közlekedőben várakozva próbálom visszafojtani a könnyeimet és elnyomni feltörő emlékeim, amik még inkább sírásra késztetnek. A régről ismert, szinte teljesen elfeledett érzés váratlanul tör rám: a bokámból kiindulva, lassan kúszik felfelé: a lábaimra simuló nejlon fokozatosan borítja lángba a vádlimat egészen a combomig. Megszeppenve keresem a menekülés lehetőségét, hogy megszabaduljak a kínzó és csak ritkán viselt ruhadarabtól, de vendégmosdónak nyoma sincs. Csapdába estem. Valahonnan messziről hangok áradnak felém, és az égő, viszkető érzést lassacskán kellemes melegség váltja fel; képzeletben én is otthon vagyok.
Valaki kitartóan csenget; egy férfit szalajtottak a téeszből, hogy Laci bácsi jöjjön gyorsan; a május 1-ben kényszervágás kell, de azonnal. Tikkasztó hőség van a lakásban, s a tata örül, hogy kiszabadulhat a négy fal fogságából. Ott sertepertélek körülötte, hát megkérdezi, nincs-e kedvem ma is vele tartani: s hogy ajánlatának komolyságáról bizonyságot adjon, hozzáteszi: „aztán Tódornál eszünk egy csavarost is!” Szavai, mint a varázsigék, úgy hatnak rám. A rég áhított virágos szoknyához „muszájfelvenni” harisnyát is magamon felejtve rohanok lefelé a lépcsőn. A ház előtti korláthoz lakatolt régi, barna kerékpár mellett egyik lábamról a másikra állva, türelmetlenül simogatom a kopott bőrülésre húzott kék micisapkát, mikor végre meglátom egy vékony székpárnával a hóna alatt. Fél kézzel, könnyedén ültet fel a csomagtartóra, s végre elindulunk. Amint bekanyarodunk a macskaköves bekötőútra, mintha egy másik világba érkeznénk. A vágóhíd bejárójára egy betonvályún át vezet az út, ami optimális esetben vízzel van tele, hogy az állatokat ide szállító járművek kerekeit megszabadítsa a sártól. Most azonban az aszály miatt cserepesre szikkadt göröngyökön nagyot zöttyen a rozoga bicikli, így sajgó hátsómat simogatva azonnal lepattanok róla. A traktor már a terelőól előtt várakozik. A téesz embere átadja a szükséges papírokat, segít beterelni az állatot a karámba és dolga végeztével sietve távozik.
Én mindeközben a vágóhíd padlásán lakó galambokat figyelem. A tata néha megtizedeli az állományt és hazahoz néhányat, amiből aztán a mama finom húslevest főz, jó sok répával és májjal. A levesben főtt galambmáj az egyetlen feldolgozatlan húsféle, amit hajlandó vagyok megenni. Nézem a turbékoló madarakat, és ahogy eddig, most sem tudom összeegyeztetni őket a gyöngyöző levesben úszó finomsággal. Megnyugszom: a mama biztosan csak viccelt és a máj valójában valami zöldségféle, mint mondjuk a padlizsán, és a nagyok csak gúnyolódnak velem, mert nem eszem meg a húsokat. Hát milyen dolog is ez egy hentes unokájától!
A vas tolóajtó élesen sikítva nyílik ki. „Várj meg itt, ahogy szoktuk Kicsim” – szól, majd eltűnik a terem hátsó végében. A világoskék, plafonig falazott, hideg csempe jólesően hűs érzést kelt az udvari forrósághoz képest. Rózsaszín műszálba bugyolált, viszkető lábaimat a hideg burkolathoz nyomom, s közben az elzárt részből átszűrődő zajokra koncentrálok, hogy elnyomjam a késztetést, hogy véresre vakarjam magam. Tata mintha valami gépet próbálna beindítani, egyelőre sikertelenül. A masina minden egyes próbálkozás után kattan egyet, majd néma marad.
„Laci bácsi, maga még mindig nem kezdett neki?”- hallatszik a hátsó ajtóból egy meglepett és kissé ideges hang. „Nem működik a kábítópuska”- válaszolja nyugodt hangon a Tata.
„Hát szúrja le, ahogy kigyün, oszt jó’ van, nem kell ezen ennyit vakarózni, úgyis megdöglik, nem mindegy?!” – jön a türelmetlen válasz, de ő mintha meg se hallotta volna, bütyköli tovább a készüléket. „Vissza kell vinni a traktort a téeszbe, nincs idő ennyit gatyázni, maga befogja a fejit, én meg lebököm”- jön a mentő ötlet, s a műszálas melegítőnadrág egyre közelebb susog az állathoz.
Borzongás fut végig a lábaimon, a pihés szőrszálak apró tüskékként próbálnak keresztül furakodni a durva nejlonon, de az élet-halál mikéntjéről szóló küzdelem mégis mágnesként vonz a tiltott zónába. Feltűnés nélkül a hátsó részhez lopakodom. A karámban egy kisborjú előtt Tata néz farkasszemet az önjelölt mészárossal.
„Szólok, ha kész.” – rekeszti be ellentmondást nem tűrően a beszélgetést, majd hátat fordít a kéretlen látogatónak és teszi tovább a dolgát. A traktoros egy cifra káromkodás kíséretében félrecsapja izzadt homlokán a micisapkát és a keréknek támaszkodva rágyújt egy mezítlábas Kossuthra. A füst egy szempillantás alatt eltelíti a tüdőmet, s fuldokló köhögésem felfedi, hogy a tilosban járok.
A Tata szeme villan egyet, és kedvesen, de határozottan visszaterel a terem hűsébe.
„Miért nem maradhatok itt, amikor levágod a marhát?” – bukik ki belőlem önkéntelenül a kérdés.
„Nem neked való ez még Kicsim! Majd eljön annak is az ideje, hogy szembe nézz vele. De még nem most… „- jön a válasz egy gyors, de meleg ölelés kíséretében.
Ez. De mi az az „ez”? Miért nincsenek kimondva a dolgok, hogy meg lehessen érteni? – zsörtölődök magamban. Bosszankodásomat egy elégedett, duruzsoló hang szakítja félbe, majd egy csattanás… fémkampók súrlódása… csontok repedése, a slag spriccelése és az a fura szag. A mennyezeti sínhez rögzített csigasor nyikorogva indul el kijelölt pályáján, a rajta lógó kampókon pedig feltűnik két fél marhatetem.
A kisborjú részei tisztán, mint a lebegő puzzle darabok – egymáshoz szépen illeszkedve, de immár darabokban- himbálóznak ki a titkok kamrájából.
Szép, tiszta munka, Darvasi bácsi! – veti le a sapkáját elismerően a téesz embere, majd segít leemelni és elcsomagolni a marhát a szállításhoz.
A bolt előtti bódéban Rózsi árulja a csavarost. Akkora adagot kapunk, hogy dupla tölcsér dukál hozzá és szaporán kell körbe-körbe nyalni, mert a forróság gyorsan elfolyósítja a lágy csoki- és vaníliadűnéket.
Miért nem hagytad, hogy segítsen a bácsi, hamarabb kész lettél volna és már rég nem kellene ezt a borzalmat elviselnem magamon…. dörmögöm az orrom alatt két nyallintás között, miközben egymáshoz dörzsölve próbálom meg enyhíteni a lábaimat még mindig fogságban tartó harisnya okozta kínokat. De ő válasz helyett csak megkópézza a mindig kócos, göndör fürtjeimet. Kérges tenyerének meleg érintése a halál kékcsempés csarnokából azonnal visszarepít a biztonságot jelentő valóságba.
Az érkező betegszállítók okozta nyüzsgés időközben békés sutyorgássá és csoszogássá szelídül. Az ismeretlen, idős gondozott (akit korábban egyszerűen csak „kíváncsi vénasszonynak” tituláltam volna) arról beszél, hogy lassan itt az idő. A nyitott ablakok közt cikázó huzat összeborzolja gondosan fésült fürtjeimet, miközben puha, meleg kezek karolnak belém és kormányoznak finoman a folyosó végén megbújó mosdó irányába. A megrendítő gondoskodás észrevétlenül tereli el a figyelmem és szárítja fel a könnyeim. Már nem sírva, inkább egykori, gőgös énem miatt szégyenkezve ücsörgök tovább magamba roskadva, görnyedt háttal a mocskos kárpitú széken.
Igyekszem a gondolataimat olyan dolgokra összpontosítani, amik remélhetőleg nem váltanak ki belőlem újabb, drasztikus érzelmeket. Számba veszem az aznapi, még előttünk álló teendőket: séta és vásárlás a plázában, este egy kis iszogatás a rég nem látott barátokkal. A SZIN karszalagok is ott sorakoznak már a polcon: a gyerekek életükben először vesznek majd részt élő koncerten.
Észre sem veszem, hogy Endre kilépett a szobából. Az arcára kiülő érzelmek azonnal visszarántanak engem is az érzelmi hullámvasútra. Szótlanul, egymásba kapaszkodva indulunk lefelé a széles kőlépcsőkön át a kijárat felé.
A Q7-es klímája lassan hűsíteni kezdi kisírt szemeinket, de senki és semmi nem képes most enyhíteni az igazi nélkülözés csontig hatoló fájdalmát; azt, hogy ezt a szívbe markolóan ismerős mondatot most hallottuk utoljára:
„És mondd, kisfiam, van elég mit önnötök?”