Kísértet
Legalább két órája forgolódott az ágyában álmatlanul. Képtelen volt nem figyelni a kinti zajokra. Például arra, ahogy a kapu lassan, csikorogva kinyílt, majd hirtelen, zajos csattanással becsapódott. Ez percenként újra és újra megismétlődött. Gizi azzal próbálta nyugtatni magát, hogy mindez csak a huzat műve. Hát, mi más is lehetett volna? Hiszen heves vihart mondtak éjszakára. Amikor feszültebben figyelt, nem túl távoli léptek zaját is hallani vélte. Ilyenkor elbizonytalanodott. Mi van, ha mégis ő az? Ha visszajött? Te Szűz Mária, micsoda bolondság, gondolta magában.
Átfordult a másik oldalára, hátha a bejárati ajtónak háttal könnyebben elalszik, de ez sem segített. Sőt, még kevésbé érezte magát biztonságban. A feje búbjáig betakarózott, aztán igyekezett nem moccanni. Levegőt is alig mert venni. Hosszan feküdt így. Akár számolhatta volna a perceket, mert a falióra másodperc mutatója jól hallhatóan adta az ütemet. Már ezerszer le akarta venni azt az átkozott órát, de Béla odavolt érte. Családi ereklye, amit még a nagyanyjáéktól örökölt. Most legszívesebben már csak azért is megállította volna, de nem mert kimászni az ágyból.
A következő pillanatban óriási robajjal berúgták az ajtót. Hát mégis megtörténik, rémüldözött Gizi. Fájóan ismerős szag lepte el a szobát. Már biztosan tudta, hogy bekövetkezik az, amitől évek óta tartott. Béla megint hullarészeg, és eljött érte. Gizi kiugrott az ágyból, és gyorsan körülnézett, hogy hová is bújhatna. Végül úgy döntött, az a legjobb, ha bemászik az ágy alá. Gondosan ügyelt arra, hogy közben véletlenül se nézzen Bélára. Azt hitte, megmenekülhet, ha elkerüli a szemkontaktust. Mint az idegen kutyákkal szokás.
- „Hiába menekülsz, te kis ringyó. Mindketten tudjuk, hogy úgyis elkaplak” – fröcsögte Béla, majd böfögött egy hangosat.
Gizi összekuporodott, amennyire tudott. Kezeit olyan erősen szorította ökölbe, hogy a körmei mélyen belenyomódtak a tenyerébe. Ahogy félve kilesett az ágy alól, látta, hogy Béla a szoba közepén áll. A fekete, acélbetétes bakancsa volt rajta. Remélte, hogy a nadrágszíjával veri el, mert legutóbb, amikor ezzel rugdosta meg, napokig nem tudott járni. Azt hitte, nem éli túl.
- „Látom ám, hogy az ágy alatt vagy. Gyere elő, ha mondom! Így kell hazavárni az uradat?”
Egyre fojtogatóbbá vált a szobában terjengő, poshadt alkoholszag. Gizi kezdett émelyegni. Férje az ágy felé sétált, és közben levette a nadrágja szíját.
- „Ha önként előjössz, csak tíz ütést kapsz, és nem húszat. He, asszony?”
Giziből kitört a zokogás. Béla megragadta az egyik bokáját, annál fogva kezdte el kiráncigálni az ágy alól. Az asszony kétségbeesve rúgkapált, de férje még részegen is erősebb volt nála. Sikítani próbált, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Béla a szoba közepéig rángatta, éppen felemelte a nadrágszíjat, amikor Gizi egyszer csak felriadt a borzasztó rémálomból. Zihálva felült, és megállapította, hogy ezek szerint mégis sikerült elaludnia.
Csuromvizes volt a hálóinge, és a lepedő is teljesen elázott. Mindig durván leizzadt, néha még be is vizelt, amikor a férjével álmodott. A szag alapján most sem csak izzadságfoltok voltak. Átöltözött, és lecserélte az ágyneműt. Mielőtt visszafeküdt aludni, ellenőrizte, hogy minden ajtó és ablak be van-e zárva. Közben elcsendesedett a vihar, és ő is megnyugodott. Mély álomba merült, és reggelig úgy aludt, mint a bunda.
Hét óra körül kelt fel. Úgy döntött, hogy rántottát készít magának reggelire. Béla lágyan, enyhén folyósan szerette, ahogy annak idején az anyja csinálta. Gizi undorodott a félig nyers tojástól, mégis egész életében így készítette. Kénytelen volt, mert a férje azért is megpofozta, ha túl keményre sütötte a rántottát. Most egy kicsit tovább hagyta a tűzön, de aztán nem bírta tovább, eluralkodott rajta a félelem, és gyorsan lekapcsolta. Félt, hogy Béla megjelenik a háta mögött, és tarkón üti.
Gizi mindig félelemben élt. Lánykorában a házasságtól rettegett, asszonyként a férjétől. Gyorsan eljárt a keze, ezt mondták Béláról a faluban. Valójában mindenért eljárt a keze, ha pedig ivott, akkor még a semmiért is. Gizi igyekezett meghúzni magát, hátha akkor nem lesz baj. Erre nevelték gyermekkora óta. Egy borsodi parasztcsalád legidősebb gyermekeként született 1930-ban. Négyen voltak testvérek, mindannyian lányok. A szüleik igyekeztek minél előbb kiházasítani őket. Vele, a rangidőssel kezdték, tizenhat éves korában. Akkor lett Kaszás Béláné. Utána a húgai is követték a példáját, kivéve a legkisebbet, Ilit. A katolikus családoknál akkoriban az volt a szokás, hogy ha sok lánygyermek született, egyet felajánlottak Istennek. Iliből így nem önszántából, de apáca lett. Végül mégis ő volt a legelégedettebb a sorsával. Mindhárom nővére boldogtalan házasságokban élte le az életét, de közülük is Gizi szenvedett a legtöbbet. Őt nemcsak verte, hanem sokszor meg is csalta a férje.
Gizi eleinte türelmes volt, és igyekezett Béla kedvére tenni, de férje egyre ridegebbé és agresszívabbá vált. Két évvel az esküvőjük után egy nap, amikor egyedül volt otthon, visszamenekült a szülői házba, és sírva könyörgött az anyjának, hogy velük maradhasson.
- „Megesküdtetek, édes lányom, vissza kell menned. Mutass jó példát a testvéreidnek. Mit mondanék nekik azután a házasság szentségéről?” – oktatta ki az anyja, aki mélyen vallásos asszony volt, a boldogtalanságot pedig az élet természetes velejárójának tekintette.
A lányai gyakran jártak hozzá panaszkodni, ő pedig minden alkalommal készségesen meghallgatta őket, majd így szólt: „Jól van, drágám, későre jár, gyere, hazakísérlek”, és azzal haza is kísérte őket.
Ahogy teltek az évek, Gizi egyre gyakrabban ábrándozott arról, hogy megszökik. Egyszer megtetszett neki egy fotó a kedvenc magazinjában. Kivágta, keretbe tette, és az egyik konyhai fiókban őrizgette. A képen egy fiatal lány, zsákkal a hátán, önfeledten szökdécselt egy erdőszéli tisztáson. Elementáris erő sugárzott ebből a fotóból, ami mélyen megérintette. Pont ilyennek képzelte a szökését: vérpezsdítőnek és felszabadítónak. Mégsem tudta sosem rászánni magát.
Miután megreggelizett, megint elővette a képet. Arra gondolt, hogy ő is lehetett volna az a lány, de hagyta, hogy elmenjen mellette az élet. A saját élete, ami évtizedek óta Béláról szólt.
Hamarosan felszállt a reggeli köd, és napsütéses márciusi nap lett. Gizi ilyenkor szeretett nagyokat sétálni. A temető felé is elment, mert az mindig megnyugtatta a lelkét. A bejárattól jobbra indult, majd az ötödik sorban a második sírnál megállt. Hosszan bámulta a sírkőre vésett feliratot.
Kaszás Béla (1925 – 1986)
Élt 61 évet.
Gyászolja felesége.
Már majdnem öt éve, hogy meghalt szívinfarktusban. Gizi elmondott egy Miatyánkot, jobb kezével végigsimította a sírkő felszínét, aztán hazaindult. A temető bejáratától egyszer még visszanézett férje sírjára.
(Photo by Emile Guillemot on Unsplash)