feat. Buena Vista Social Club
Havanna, 1990.
A szivarfüstöt vágni lehetett, a pultnál az emberek saocót és rumot ittak. A tánctéren párocskák riszálták magukat a salsa örök ritmusára, az egyik lány piros szoknyája annyira fellebbent a csípője mozdulatára, hogy Miguel meglökte a vállával Pedrót a színpadon, és a fejével a lány felé bökött, hogy azon bizony nincsen bugyi. Pedro a lökéstől és a látványtól ütemet tévesztett, és a Guajira en F néhány taktusra trombita nélkül maradt. Jesus, a zenekarvezető szigorú tekintettel nézett hátra a bőgő mögül, mire Miguel a gitárral a kezében Pedróra bökött, hogy bizony ő volt a hibás. Pedro addigra újra teli torokból fújta a hangszerét, csak a szemeit forgatta. A szám lassan a végéhez közeledett, a hőség még mindig ütött így este is, úgy izzadtak, mint a lovak. Miguel inge tocsogott, a kezével mutatta, hogy szünetet kéne tartani. Jesusnak megesett rajtuk a szíve, a gerjedő mikrofonba tizenöt perc szünetet jelentett be, a nagyérdemű hangos nemtetszést mutatva fütyült, de aztán ők is kisétáltak a csillagos karibi éjszakába.
Miguel iszonyúan másnapos volt, a tegnapi éjszakát Pedróval nagyon csúnyán átitták, az anyja hozott nekik friss rumot a szülőfalujából, azt szopogatták egész este. Pedro úgy hányt, mint egy terhes csitri. Miguel ezen annyira röhögött, hogy csuklani kezdett, ami úgy keveredett a síró hahotázással, hogy a szomszéd kehes szamara elkezdett neki válaszolgatni. Ezen meg Pedro sírt a nevetéstől. Végül valamikor hajnalban roskadtak össze a ház sarkában heverő mocskos matracon. Úgy horkoltak a nyitott ablak mellett, hogy reggel a szomszéd azt találgatta, hogy milyen jószágot hoztak Havanna szívébe ezek a jómadarak.
Jó segge volt, mondta Pedro.
Nem kérdés, de máskor ne böködj, mert nyakon váglak.
Attól féltem, nem látod, válaszolta a másik, az meg nagy kár lett volna.
Nem vagyok vak, észreveszem a jófajta portékát.
Ezen jót vihogtak. Pedro a zöld katonai táskájából elővarázsolt egy bődületes méretű szivart, meglehetett vagy huszonöt centi. Meggyújtotta, és elégedetten pöfékelt, mélyen leszívva az aromás füstöt. Miguel nem sokat teketóriázott, kikapta barátja szájából a szivart, és ő is letüdőzte mélyen.
Na, horkant rá Pedro, add vissza, vagy eltöröm a kezed!
Honnan van ez? Kérdezte a másik.
Pedro belekezdett egy zavaros történetbe, amiben volt egy mulatt lány, aki természetesen megvolt neki, annak a pasija, akivel végül nagyon berúgtak, és az újonnan kötött barátságuk emlékére kapta ezt a csodát. Miguel a barátjára nézett, és ujjával a másik olajzöld zubbonyára bökött:
Ne hantázz itt nekem, cimbi! Ez nemes dohány, tegnap még sehol nem volt, hiszen akkor már tegnap elszívtuk volna. Honnan van?
Pedro csak a vállát vonogatta, közben elégedetten, lehunyt szemmel dohányzott. Miguel egy hajtásra leküldte a víztiszta rum maradékát, gondosan körbejáratva a szájában az italt.
Fertőtlenítés – jelentette ki tudálékos arccal, miközben újratöltötte a poharát.
Egy göndör hajú, kreol teremtés vonult végig az utcán, jól ráláttak, mert ott pont égett egyedül a közvilágítás. Egymásra néztek.
Meg? – kérdezte Miguel.
Meg bizony – bólintott Pedro.
Újra koccantak a poharak. Jesus kiszólt, hogy mindjárt kezdenek, és az ajtón kiömlött a benti, fülledt meleg. Miguel nem hagyta annyiban, ismét beleszívott a szivarba, és megállapította, hogy ennél jobbat még életében nem tolt.
Most már tényleg mondd meg, honnan van!
Pedro nagy nehezen bevallotta, hogy elcsent egy üveg rumot Migueltől, és azt cserélte el erre a csodára. Miguel elvigyorodott:
Szerezzünk még ilyet, rumot még hozatok anyámmal.
Ebben maradtak. Megveregették egymás izzadt hátát, majd a rum és a szivar ízével a szájukba beléptek a művelődési házba, ahol a párocskák már kántálva üvöltöttek a folytatásért.
Két nappal később már együtt zötykölődtek egy csodálatos, 47-es, fekete Chevy Impalában. Kicsit lyukas volt itt-ott, a szél befütyült az ablaknál, a váltója időnként krákogott, de jó erős motorja és ülés gyanánt kényelmes, nagy bőrfoteljei voltak, és a legfontosabb: az utólag beszerelt, működő autórádió. Hat üveg rumba fájt egy napra. Miguel egy haverjáé volt, aki naponta legalább három órát bütykölte, ahogy ő nevezte: a büszkeségét. További három üveg volt a pult alól annyi benzin, amennyi elegendő ennek a benzinfaló szörnynek egy napra. Összevissza kilenc üveg rum – mondta megütközve Miguel a barátjának –, az egy kész vagyon! A fene bánja, majd lesz másik – replikázott Pedro, bár még soha a büdös életben nem szerzett egy palackkal sem.
Most viszont az élet császárai voltak. Nyugatnak tartottak a vadonatúj A4-es autóúton, alig volt rajta egy-egy kátyú itt-ott, a nap vakítóan sütött, és szinte kiégette a harsogó, buja növényzetű tájat. Tegnap egész nap esett, a pára reggel még megült a levegőben, látni lehetett az apró cseppeket.
Tudod pontosan, hova megyünk?
Jaja, válaszolta Pedro, Pinar del Ríónál kell majd északnak fordulnunk, az még rohadt messze van, most csak élvezd az utat, haver.
Felhangosította a rádiót, hogy jobban élvezhesse a ropogós dallamokat. A zene egyszer csak félbeszakadt, és Fidel Castro előző napi beszédét kezdték el sugározni. Bár ez egy kifejezetten rövid darab volt, így is várhatóan órákig eltart majd. Pedro csalódottan csavargatta az állomáskereső gombot, de sajnos nem talált másik csatornát, csak statikus zajt. Néha Miamiból el lehetett csípni egy-egy adást, amit nem zavartak, de éppen egy völgyön haladtak végig, ezért nem fogott semmit a rádió. Inkább kikapcsolta.
A lehúzott ablakokon meleg huzat csapott be, éppen egy ló vontatta buszt előztek meg. Miguel kilógatta a könyökét az autóból, igazából egy kicsit tartania is kellett vele az ajtót, mert hajlamos volt kinyílni. Ekkor Pedro könnyekkel a szemében Miguelhez fordult:
Meséltem már neked, hogy egyszer leköpött Che szelleme? Miguel, aki már sok furcsaságot hallott Pedrótól, most érdeklődve fordult felé:
Na ne, mesélj! A szája sarkában mosoly bujkált.
Pedro még kisiskolás volt, éppen a smárolást gyakorolta egy felsőssel, akinek már akkor szépen fejlődtek a mellei, amikor a pórusain hideg futott végig, és megjelent mellette a nagy forradalmár szelleme. Érezte, minden ízében érezte őt. Hallotta a zubbonya susogását, a lélegzetvételét a fülében, orrában a forradalom illatát. Viva la revolución! El is tolta a lányt, aki kérdően nézett rá: Te ezt nem értheted ezt – mondta neki. És akkor egyszerre csak egy vízcsepp csöppent a meztelen lábfejére. Köszönöm az áldásodat, Che! – mondta ki hangosan, és utána három évig nem mosta meg azt a lábát. Attól a naptól kezdve mindig katonai zubbonyt hord, a nagy Che emlékére.
Szép történet, kár, hogy egy szó sem igaz belőle! – röhögött fel Miguel.
Pedro vérig sértődve üldögélt az anyósülésen, az orrát piszkálta.
Soha nem hiszel nekem – dohogta.
Ne szívd mellre, pajti – mondta vidáman Miguel, és újra bekapcsolta a rádiót.
A délelőtti nap egyre hevesebben tűzött be az autóba. Kérte Pedrót, hogy próbáljon meg valami rádióadót keresni, mert a Chevy kormányának holtjátéka olyan nagy volt, hogy ha nem két kézzel fogja, félő, hogy az út menti árokba fognak hajtani. Pedro még mindig kedvetlenül, minden cél nélkül forgatta a kerek krómkapcsolót, a rádiófrekvencia piros tűje komótosan megindult jobbra, majd egyszer csak felharsant az El Cuarto de Tula dallama.
Miguel ujjai azonnal felvették a ritmust a kemény fakormányon, Pedro még mindig savanyú pofával üldögélt mellette. Elmentek egy busz mellett, ahol hosszú combú röplabdás lányok integettek nekik. Pedróba egyszerre visszaköltözött az életkedv, kérte Miguelt, hogy vegye fel a busz tempóját, és előkapta a hátsó ülésről a tokjában pihenő trombitáját. A rádió hangerejét csutkára állította, a hangszert a busz felé fordította, és együtt fújta a szólót a rádióval a lányok felé, akik táncra perdültek a busz szűk utasterében, és önfeledten ropták, direkt incselkedve a pasikkal. Miguel érezte a lányok és a szám tüzét, ő is teli torokból énekelte a refrént, miközben majdnem megsüketült a trombita hangjától a zárt utastérben. Egy idő után már úgy kellett visszafognia Pedrót, aki mindenképpen át akart mászni az ablakon keresztül az addigra már teljesen bepörgött lányokhoz, akik kitartóan hívogatták a barátját. Végül szerencsére elkanyarodott a busz San Cristobalnál, ezernyi csókot küldve feléjük. A srácok eksztázisban töltötték az út hátralevő részét, akkor még nem tudván, hogy a derűre mindig jön a ború.
Az autó lassan gurult a hepehupás földúton, a por szállt mögöttük, előttük a Viñales-völgy lélegzetelállító látványa, a spenótzöld ültetvények, ameddig a szem ellátott, a háttérben buja lombkoronás, kerek sziklák álltak őrt a világ legfinomabb dohányának. Megálltak egy pillanatra, kiszálltak, és csak élvezték a látványt, a magasra nőtt cserjék között megbúvó fehér házakat.
Ide jöttünk? Kérdezte Miguel.
Nem, a szomszédba, vigyorgott Pedro.
A völgy másik végébe kell mennünk, ott van, mutatott egy piros ajtajú házra a távolban, ott kell majd kopogni.
Remélem, nem feleslegesen tettük meg az utat, a rumokról nem is beszélve, nézett a barátjára Miguel.
Bízhatsz bennem, vagy nem, válaszolta széles mosollyal Pedro.
Na, éppen ez az! – kontrázott rá a másik, és barátilag megpaskolta Pedro hátát.
Visszaültek az autóba, aminek a króm alkatrészei fényesen csillogtak a kora délutáni napsütésben, a kátyúkat kerülgetve gurultak a ház felé. Egy idő után le kellett parkolni, mert a ház egy vékony gyalogösvény mögött virított, amit autóval nem lehetett megközelíteni.
Ahogy beléptek a dohányültetvényre, rögtön megcsapta őket a semmivel nem összetéveszthető, édeskés, karakteres illat, amire összeszaladt a nyál a szájukban. Szivar! Vidáman, de csendben közeledtek az aprócska ház felé, ami még kisebbnek tűnt a mögötte húzódó hatalmas sziklák előtt. A közeledtükre semmi nem történt, senki nem nyitott ajtót, sőt igazából egy teremtett emberfiát sem láttak, mióta beléptek a völgybe. Egy nagy kövér felhő kúszott a nap elé, hirtelen minden sötétnek és szürkészöldnek látszott. Miguel hirtelen megállt. Hallgatózva nézett körül.
Várj, Pedro, súgta csendesen, gyere, menjünk vissza a kocsihoz, nem tetszik nekem ez a hely.
Ne legyél gyerekes, nézett vissza rá Pedro, ott várnak minket a rohadt nagy szivarok.
Vihar hangját hozta a feltámadt szél, a távolban villámlott egyet. Pedro gyorsan vetett egy keresztet.
Ekkor, mintha erre a jelre vártak volna, a magas növényzetből, a kezükben AK–47-es gépfegyverekkel, marcona alakok léptek ki. Egy többé-kevésbé szabályos kört alkottak körülöttük, lehettek vagy egy tucatnyian. Miguel a „na látod, én megmondtam” arckifejezéssel nézett Pedróra, aki viszont nem volt se élő, se holt. Felváltva imádkozott Szűz Máriához és egy nevenincs vuduistenséghez, szinte önkívületben. A férfiak közül kilépett egy magas fekete fickó, és megkérdezte, hogy mi a francot keresnek itt, nyomatékosításul megemelte a fegyverét. Utasította őket, hogy végtelenül lassan, hirtelen mozdulatok nélkül pakolják ki a zsebük tartalmát. A srácok némán engedelmeskedtek, csak Pedro szótlan ajka mozgott rendületlenül, éppen az eszébe jutó összes szenthez imádkozott, hogy megsegítse őket ebben a nagy bajban. Egy sebhelyes képű összeszedte a földre tett holmikat, örömmel emelte meg a kocsikulcsot, mire Miguel felszisszent. A főnök elküldte a sebhelyest, hogy nézze meg, mi van az autóban, közben a két idegent mustrálgatta, körbejárva őket.
Most mi a francot csináljunk veletek, mondta ki hangosan, fővárosi elvtársak?
Gúnyosan elhúzta az elvtársak szót. Pedro érezte, hogy menten bepisil félelmében, úgy remegett, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a csontjai egymáshoz koccannak.
Mit akarnak tőlünk? Találta meg a hangját Miguel. Mi csak néhány szivart szeretnénk venni.
Persze-persze, mondta eszelősen a magas fekete, a szeme őrülten izzott, csak néhány szivart, ugye? Inkább az összeset! Tudom, hogy a rohadt amerikaiaknak dolgoztok, máskülönben hogyan is lehetne ilyen puccos verdátok. El akarjátok ásni, jó mélyre hantolni mindazt, amit a forradalom magasra emelt. Rohadt imperialisták!
Nagyot köpött. A barnás köpet pont Pedro lába előtt landolt, aki nagyot ugrott ijedtében. Miguel közelebb lépett a főnökhöz, mire azonnal megemelkedtek és rámutattak a fegyverek csövei.
Szerintem ez valami félreértés lesz, mi tényleg szivarokat jöttünk venni. Hoztunk cserébe jófajta rumot.
Viva la revolución! – tette hozzá a fogai kocogásától alig érthetően Pedro.
Közben visszatért a sebhelyes arcú, és valamit súgott a górénak, aki elkezdte őket még jobban vizslatni.
Mutassátok a kezeiteket! Utasította őket. Felemelték a kezüket. A fekete férfi elidőzött a kezüket vizsgálva, főleg Miguel bal tenyere és ujjai érdekelték őt.
Ti zenészek vagytok? Kérdezte utána, mire amazok bólogattak. Nem vagytok amerikai kémek, tolvajok? Nemet intve rázták a fejüket. Nem hiszek nektek, de meggyőzhettek, nézett rájuk a főnök, de már leengedte a fegyverét. Sanchez, hozd ide a trombitát!
A sebhelyes elindult vissza a Chevyhez.
A rohadt gringók, teljesen rákattantak a Kapitálisra, többször kaptunk rajta néhány szemétládát, aki ki akart minket rabolni. Az enyves kapitalista ujjaik mindenhova elérnek. A többi fegyveres egyetértően bólogatott, de leginkább Pedro, akinek majd leesett a feje, annyira. A sebhelyes már közeledett, kezében a tokba zárt hangszerrel, hátán a keresztbe vetett gitárral, felettük a felhők lassan oszlani kezdtek. Lehet, mégsem jön a vihar.
Remegő kecske, feltételezem, hogy te vagy a trombitás, a kérges ujjú meg a gitáros. A megszólítottak helyeseltek. Győzzetek meg, és akkor nem lövünk bele benneteket egy jelöletlen tömegsírba, röhögött fel a saját poénján a főnök, a banda helyeslően kuncogott. A barátok átvették a hangszereket, Miguel gyorsan felhangolta a gitárját, Pedro remegő kézzel törölte tisztára a trombitát.
Miguel meg sem várva, amíg végez a másik, belekezdett a Veinte años melankolikus intrójába, a gitár csengő hangja telten szállt fel a katlanban. A haramiák arca egyszerre meglágyult, újra farmerek lettek, akik védik az izzadságos munkájukat. Ahogy Miguel belekezdett tenor hangján a hajlításokkal teletűzdelt énekbe, a fegyverek lehullottak, és a lábak már a ritmust verték. Egyedül most már csak Pedrót nézték, hogy mikor kezd el játszani, akin egyre jobban elhatalmasodott a pánik, ugyanis a barátja olyan dalt választott, a kedvencét, amiben nem volt fúvós szekció. Miguel lehunyt szemmel énekelte a refrént, amibe itt-ott belecsatlakozott egy-egy mélyebb hangú gazda. A refrén után egy rövid összekötő résznél Pedro megpróbált becsatlakozni, de felhangzott a következő strófa, így leengedte a hangszerét. Kicsit még várnia kellett, tudta, hogy jön egy ének nélküli rész. Hát felkészült, és várt. Miguel levitte a versszak végén a hangját, és belekezdett a saját maga kísérte gitárszólóba, amikor felharsant a trombita, az ének dallamát folytató futammal. A hangszer hangja egyszerre volt éles és lágy, pattogósan kemény és légiesen puha, benézett a völgy minden bokra alá, megkerülte a vén hegyeket, mosolyt csalva minden élő arcára. A szóló után leeresztette a trombitát, és úgy állt ott, mint egy csodatevő szent. A körben állók így is néztek rá. Miguel egy igazi zenész minden tiszteletével tekintett rá, erre a rendkívüli emberre. A barátjára.
Ahogy elhalt a zene, a vibrálása és hangulata ott maradt a levegőben. Az emberek ünnepi csendben álltak, és a főnökre néztek.
Zenélni azt tudtok, talán mégsem vagytok amerikai kémek, mondta vigyorogva. Üdvözöllek benneteket szerény falunkban!
Örömlövések dördültek, visszhangjukat visszaverték a hegyek. A zubbonya mély zsebéből három szivart varázsolt elő, mind volt vagy harminc centi: Szerintem ezért jöttetek. Mind a hárman szájukba vettek egy-egy Kapitálist, a Sanchez nevű tüzet adott nekik, vidáman füstöltek együtt, miközben elindultak a falu központja felé, ahol már készült a rögtönzött fieszta.