koffer novella

Sike Orsolya: Andalúz 12h

Ezen a napon, kettőezernyolcban, péntek volt. Negyven fok árnyékban, és én egyetlen órával ezelőtt landoltam Andalúzia fővárosában, a festői, buja, napszagú Sevillában, ahol sosem jártam még.

“Íme a szobád. Nem nagy, de kényelmesen el lehet benne férni. Az az ajtó a fürdőszobába vezet, az ablakából egészen a katedrálisig ellátni! A tetőterasz is ezen a szinten van, a másik ajtó ott jobbra. A teraszt mindenki használja, de hétvégente a lányok általában inkább elutaznak vagy bulizni mennek.” – Manolo összehúzta apró, bíborszín olajbogyókra emlékeztető szemeit, töpörödött kis kefebajusza szinte az orrába szaladt fel szemérmes somolygásában.

Természetesen eszem ágában sem volt reagálni. Inkább igyekeztem minél előbb lemásolni a vonásaiból rám sugárzó félmosolyt, és örültem, hogy eddig nagyjából minden szót megértettem abból, amit mondott. Sajnos, amíg ezzel a gondolattal foglalkoztam, elmulasztottam öt másik mondatot, amiből csak annyit sikerült kihámozni, hogy kulcs, kapu, és valami volt a villannyal is. Contraluz. Cserefény?

Mindegy, majd kiderül. El is engedtem gyorsan a témát, mentálisan visszacsatlakozva Manolora, hisz ő már réges-rég a kibontakozóban lévő gazdasági válságnál járt széles gesztusokkal és meredeken fel-le ívelő, szinte önálló életet élő bajusszal, ami mentén megelevenedtek előttem az amerikai tőzsde görbülő-emelkedő mutatói. Szemet hunytam felettük – szó szerint.

Ezen a napon, kettőezernyolcban, péntek volt. Negyven fok árnyékban, és én egyetlen órával ezelőtt landoltam Andalúzia fővárosában, a festői, buja, napszagú Sevillában, ahol sosem jártam még. Az ismeretlen kapujában állva épp csak hunyorogtam a mindent átható fényorgia vakító csillogásában, a makulátlan kék ég alatt, orromon szívva a hömpölygő, megelevenedett történelem szagát, kiszáradt nyelvem alatt ízlelgetve az igazi, hamisítatlan – papírmasé – Spanyolországot, ahová annyira vágytam már. Sevilla, a hispán valóság. A flamenco, a bikaviadalok, a mór építészet, a száraz sherry, az illatos, barna olajbogyók és torkot simogató borok, a Guadalquivir folyó és a világ legnagyobb gótikus katedrálisának otthona, az ősi egyetemváros, ami hamarosan előttem is feltárja titkait – ha csak egyetlen szerény félév erejéig is. Na de ki tudja, mit hoz a jövő? A lényeg, hogy itt vagyok, és ha nagyon akarok, itt is maradhatok. Na nem ebben a szűk padlásszobában, de az andalúz álom addig tart, ameddig van merszem álmodni.

Érdekes módon Manolo is az álmokról beszélt közben, már hogy arról, hogy a bebaszva-bedrogozva vonulgászó egyetemisták, turisták meg focidrukkerek annyira hangosan óbégatnak éjjelente itt a belvárosban, hogy ő itt már nem is tudna aludni. Sokkal jobban érzi magát kijjebb, a Macarena negyedben, és egyedül amúgy sem kell neki ez a nagy ház. A (volt) feleség meg a gyerekek átköltöztek Granadába (csúnya válás lehetett), a ház négy lakóból összejövő bérleti díja kényelmesen fedezi a gyerektartást.

Manolo érzékletes testbeszéddel adott súlyt szavainak, mutatva, hogy a Macarena hiába csendesebb, ott se nagyon jön álom a szemére, fél, hogy a válság betesz a mobiltelefon-boltjának, aminek az arab konkurencia amúgy is eléggé alávág. Reméli, hogy én nem leszek zajos és nem fogok rongálni (tányértörésre és taposásra emlékeztető mozdulatok) sem, de az egyetemről neki általában visszafogott és csendes albérlőket szoktak ajánlani, a többi lakója is kifejezetten szerény életvitelt folytató, szolid figura. Muszáj is, hogy azok legyenek, különben az összes megmaradt haja kihullana.

Sodró, gyönyörűen ragozott szavainak, amiket akkor csak olyan nyers fordításban tudtam értelmezni, mintha vasvillával dobálta volna rám, nyomatékot is adott, mert nevetve mutogatott a fején elegánsan és trükkösen, de leginkább szó szerint olajozottan elrendezett néhány szál hajára, és kezét teátrálisan széttárva még annyit fűzött monológjához: “Dehát ez van, hát ez van, ez az élet, nem igaz? Hát így élünk, nem igaz? ¿Verdad? ¿Verdad, sí?” Sóhajtott még kettőt, aztán hirtelen lendülettel, hadarva aláereszkedett a nyikorgó csigalépcsőn, én pedig magamra maradtam az öt (három?) négyzetméter hirtelen beállt csendjében.

Természetesen eszem ágában sem volt elkezdeni kipakolni a bőröndöt és más, nevetségesen földhözragadt tevékenységekbe merülni. Kihúztam magam. Először is a tetőterasz. Sosem laktam tetőteraszos házban! Lássuk! Kiléptem, aztán azon nyomban vissza is hőköltem. Ami lent az utcán negyven foknak tűnt, az itt fent ötvenötnek. Gyorsan felkaptam a régi, otthonról magammal hozott, barna szegélyű szalmakalapom, úgy merészkedtem ki a felerészben zöld műfűvel, felerészben szemrevaló bézs járólappal, rattan kerti bútorokkal, egy terpeszkedő hűtőszekrénnyel és egy minigrillel ékesített tetőteraszra, ahová valóban felhallatszott a Santa Cruz kerület, azaz a belváros belvárosának macskaköves utcáit koptató turistahadak békés nyüzsgése. Már magam előtt láttam a képet, ahogy túljegezett gintonicot szopogatva elnyúlok majd ezen az Almodóvar filmbe illő kereveten, miközben aktív szociális-társadalmi életet élek az állítólagos hasonszőrű lakótársaimmal – két francia és egy brazil lány – ekkor azonban észrevettem egy, a tetőterasz idilljébe egyáltalán nem illő alakot. Az alak a sarokban teregetett, hatalmas fekete konttyal, vastag aranygyűrűkkel, hasonló vastagságú szemüvegben, ami mögül ideges tekintet pislogott. Felvettem a Manolotól imént tanult félmosolyt, és megindultam felé. Első igazi találkozásom egy bennszülöttel, illetve második, ha Manolot is számítjuk, dehát vele már jó ideje aktív levélváltásban voltunk.

Kedvesen köszöntem, Carmen pedig – tudtam, hogy ő az lesz, egyrészt mi más lehetne a neve valakinek Sevillában, aki hatalmas fekete kontyot visel aranyakkal, másrészt Manolo előre jelezte, hogy Carmen, a bejárónő hét elején és végén jön – zavartalanul végezte tovább a tevékenységét, tudomást sem vett rólam a tetőterasz békés, forró poklában. “Te vagy Carmen?” – érdeklődtem kedvesen, mire ő válaszképp odaordított: “Micsoda hőség!” Nos, ez kétségtelenül igaz. Lehet, hogy ő így kommunikál? (Később kiderült, igen.) Bólintottam. Carmen, aki már csak úgy lehetett volna hitelesebb, ha a róla elnevezett, vállat szabadon hagyó blúzban, azaz carmenben van, megenyhülve pillantott fel, majd felém dobott egy pár selyemzoknit. Elcsodálkoztam egyrészt a selyemzokni létjogosultságán –  ebben a klímában? Csakis a franciáké lehet – majd rádöbbentem, ez az asszony internacionális metakommunikációs eszközökkel azt szeretné kifejezni, hogy beszállhatok a teregetésbe. Arcáról leolvastam, hogy túlságosan is péntek van a munkához, így csak annyit kérdeztem, hol vannak a ruhaszárító csipeszek. Illetve annyit: Hol vannak a. A ruhaszárító csipesz szó spanyol fordítását nem ismertem.

A teregetés lezajlásával úgy tűnt, megvan köztünk a kémia, így bemenekültem a tetőteraszról, és azon nyomban fejest ugrottam a város (azaz inkább a szűken vett belváros) észrevehetően egyre csendesülő forgatagába, ami félóra múlva gyakorlatilag le is állt: a hőség tetőfokán az üzletek bezártak, a nép motorokra, biciklikre és minden létező járműre pattanva iszkolt hazafelé, hogy eleget tegyen a kötelező sziesztának, ami kitűnő lehetőség hűtött szobába, vagy legalább némi árnyékba húzódni a gyilkos hőség elől. Néhány álmos tapas báron kívül pillanatok alatt minden elnéptelenedett, így visszatértem padlásszobámba, és magam is elaludtam. Amikor felébredtem, még mindig Sevillában voltam, és ez a felismerés újra boldoggá tett.

Az este azzal telt, hogy vártam, hogy este legyen. Kiderült, hogy itt az este nem az este, hanem inkább a szigorúan vett éjszaka az este, ahogy erre nyomokban figyelmeztettek is már páran korábban. Az utcazaj 11 körül kezdte felvenni azt a decibelt, amit este 7-8 felé vártam, felhallatszott, hogy családok jönnek-mennek, mindenki megindul, és egyszercsak az én ajtómon is kopogtak. A ház második emeletén lakó Pauline és Pauline jöttek be köszönteni, francia lakótársaim, akik olyan természetes bájjal mosolyogtak, mint a halványsárga vajjal gyúrt csillogó croissantok, Audrey Tautou és Marion Cotillard karizmájával meghintve. Rögtön megkedveltem őket, akkor még nem tudva, hogy egyikük haveri társasága miatt extrém sebességgel fogadom majd be az ékes gall káromkodások közel tucatnyi verzióját, a másik pedig régebben szertornázott, ezért ha részeg, hajlamos kézenállva járkálni az utcán, ami roppant veszélyes a turisták által eldobált Cruzcampós sörösüvegek szilánkjai miatt. Angolul pont annyira nem tudtak egyetlen szót sem, ahogy én franciául, így zsenge, frissen az élet vizére bocsátott spanyol nyelvtudásunkkal próbáltunk kommunikálni egymással, ami a kölcsönös rokonszenvnek hála viszonylag könnyen ment.

Épp ezért is esett le az állam, amikor hajnali egy magasságában, miközben valóban elnyúltam a tetőterasz kerevetén, és valóban megkaptam azt a jegesen gyöngyöző, öblös pohárba töltött, uborkával és zöldcitrommal ékesített, mesebeli gin tonicot, ami újraírta bennem az élet szeretetének mértékegységét, megjelent egy hófehér bőrű, vörös hajú, zöld szemű lány, és ékes angolsággal, rekedt hangján ordítva bemutatkozott: “Helló, te magyar vagy? Ez kibaszott jó! Az én nevem Bianka Szarvasi, Rióból jöttem, és nagyapám mindig azt mondta, hogy valamikor ő is magyar volt!”

Bár a jégbe áztatott csendélet abban a pillanatban tört ketté, hiszen ahol egy brazil megjelenik, ott ennek szükségszerűen meg kell történnie, tisztán éreztem: megérkeztem, és a legjobb helyen vagyok. Tizenkét óra tömény, forró szürrealitása után világossá vált, hogy Sevilla viszont fog szeretni, a keblére ölel majd, hogy békésen poharazgatva tölthessük együtt az ősz ananászsárga, Tinto de Verano illatú hónapjait, bebizonyítva a régi idők napjainkra is érvényes igazságát: “Quien no ha visto Sevilla, no ha visto maravilla”. Ja, a contraluz egyébként háttérvilágítást jelent.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: