A hónap szerkesztői novella

Vályi-Nagy Erika: Az első mondat

Az írás központi témája maradt a beszélgetéseiknek. Újra szóba került, hogy meg kellene írni az első igazi regényt, de már a témaválasztásnál elakadtak.

Az, hogy mennyire különbözőek voltak, mi más jellemezné jobban, minthogy a középiskolai önképzőkörben az egyik úgy nyitott, hogy az Elfújta a szél a kedvenc könyve, míg a másik, hogy a Gyűrűk ura. De már az első irodalmi szakkör után együtt léptek ki az iskola kapuján, és órákig érveltek Frodo és Scarlett O’Hara mellett. Ők ettől a pillanattól kezdve datálják a barátságukat.

Sokáig csak az irodalomról és az írásról beszélgettek. Úgy tervezték, hogy az érettségire mindketten megírják az első regényüket, amit aztán majd követnek a jobbnál jobb kötetek. Történeteket formáltak, műfajokat próbálgattak, a zsengéket javítgatták. Még a kritikát is elfogadták egymástól, ez volt a barátságuk záloga. Mire az érettségire került a sor, elválaszthatatlanok lettek. A bankett azonban nem úgy sikerült, ahogy azt tervezték. Márta úgy készült, hogy végre szintet lépnek és megtörténik az első csók, és a kapcsolatukból szerelem lesz. Már régóta érezte, hogy az irodalomról jó volna átterelni a beszélgetéseket egy másik irányba, ahol a szavak helyett már az érintéseké a főszerep. De egy végzős lány a gimnáziumból belerondított a tervekbe, és egy sötét sarokba húzta magával Andrást. Mikor legközelebb találkoztak, Mártából kibukott a keserűség. Bevallotta az érzéseit, amit kínos csönd követett. Utána négy évig nem találkoztak.

András a műszakira, Márta az ELTE-re ment. A bölcsészkaron mindenki a regényírással foglalkozott, Márta is legalább négy kéziratot készített. Véleménye szerint egyik rosszabb volt, mint a másik, és nem merte senkinek se megmutatni őket. Andrásnak még olvasni se maradt ideje a rengeteg beadandó és vizsga között. Egyik nap véletlenül összefutottak a Duna-parton. Dermedtem bámulták egymást pár másodpercig, aztán szóba elegyedtek. Eleinte kicsit nehezen találták a szavakat, de hamar rájöttek, hogy még mindig jól esik a másikat hallgatni, kérdezgetni, sőt, még együtt csöndben lenni is élmény volt. Huszonévesen már el tudták mindketten fogadni, hogy a barátságot ne keverjék a szerelemmel, ez amúgy is könnyen ment, mert Márta együtt élt egy ötödéves villamosmérnökkel, Andrásnak pedig minden hétvégén új barátnője volt. A barátságuk akkor lépett egy szintet, mikor András elolvashatta Márta egy korábbi regényének a kéziratát.

Az írás központi témája maradt a beszélgetéseiknek. Újra szóba került, hogy meg kellene írni az első igazi regényt, de már a témaválasztásnál elakadtak. Megvitatták egymás ötleteit, novellapályázatokat néztek, és bátorították egymást, hogy egyszer ki merjenek lépni az irodalmi porondra. Egymás szövegeivel gyengéden bántak. Tudták, hogy a szó szent, a mondat a szent, és minden leírott bekezdés, novella hosszú munka gyümölcse, amihez csak finoman lehet nyúlni.

Egyszer, mikor éppen a rakparton kacsáztak a kövekkel, Márta, mélyről véve a levegőt, megszólalt.

  • Megvan az első mondat.
  • Minek az első mondata? – kérdezte András.

Márta kicsit felhorkantott, majd kibökte.

  • Hát a regényemé. Jó, ne szólj közbe, tudom, hogy már írtam négyet, de az mind kuka. Béna, gyerekes szöveg, most azonban rájöttem, hogy miről szól majd a könyv. Nem valami eredeti ötlet, Szabó Magda is ezt vallotta.

Itt várakozóan nézett Andrásra, de a fiú arca értetlenséget tükrözött. Akkor eszébe jutott, hogy a fiú a műszakira jár, és jobban van volt az áramkörökben, mint az irodalomtörténetben. Márta néhány másodperc csönd után folytatta.

  • Szóval megírom a családom történetét. Merthogy Szabó Magda állítólag azt mondta, hogy ezt senki nem ússza meg, először meg kell írni a család dolgait, utána meg majd jöhet a nagyregény a barbárokról, Hunyadiról, vagy jöhet Scarlett O’Hara.

András felnevetett, eszébe jutott az öntudatos Scarlett, aki annyiszor volt témája régen a beszélgetéseiknek. Jó volt újra felidézni alakját. Aztán elgondolkodott azon, amit a lány mondott. Tehát megírja a családját. Lelki szemei előtt megjelentek a lány testvérei, akik külön-külön megértek volna egy regényt.

  • És hogyhogy megvan az első mondat?
  • Nem tudom. Tegnap éjjel bevillant, hogyan kezdeném az egészet. Sóhajtott egy nagyot, és megszólalt: „Amikor a fiú süllyedni kezdett, két oldalról kaptak utána, tépték, húzták, vonták a part felé. Messziről nézve olyan volt a három ember, mintha verekednének a vízben. És így is volt. Kiverték magukból a fájdalmat, hogy aztán megnyugodva, letisztulva kezdjenek új életet. A három testvér.”
  • Ez az a történet, amikor Peti majdnem megfulladt a Kakasszéki-tóban?
  • Majdnem mindhárman ottvesztünk – nézte meredten a Dunát Márta. – Akkor tényleg új életünk kezdődött. És a cím is megvan. „Bakkosbika”
  • Jézusom! Micsoda?
  • Bak-kos-bika. A három csillagjegy. A három gyerek sorsa, akik elindultak Tótkomlósról és most az egyik Angliában fest, a másik forgatókönyvekkel házal, én meg… na azt még nem tudom.

András lelkendezett a témáért, az első mondatért különösen. Megerősítette Mártát, hogy ez egy erős alapanyag, és ha jól megírja, bekerülhet a magyar irodalmi élet körforgásába. Mire este lett, kidolgozták a vázlatot is. Búcsúzáskor András megígértette a lánnyal, hogy már aznap nekiül a regénynek.

Diplomázás után elváltak az útjaik. András külföldön dolgozott, Márta férjhez ment, gyerekeket szült. Aztán a férfi is megnősült, angol feleségével hazaköltözött Pestre, és ő is családot alapított. A régi kapcsolat átalakult afféle felnőtt barátsággá, amit ritka, de mély beszélgetések jellemeztek. Kiderült, hogy Márta nem írta meg végül a regényt, még mindig a fiókjában lapul a vázlat, és számítógépében a szövegtöredékek. Úgy mesélte Andrásnak, hogy a hétköznapok elsodorták a terveket. A gyerekek bömbölése éjszakánként, a téli náthaszezon, az óvodai beszoktatás, a kistestvér születése… és egyszer csak azon kapta magát, hogy eltelt öt év, és egy sort se írt le. Mintha magának is bizonygatná, sokszor megismételte:

– De megírom. Az a Bakkosbikát egyszer úgyis megírom.

András is egy helyben toporgott, már ami a saját regényt illeti. Neki az fájt leginkább, hogy cégvezetőként az irodalomról egyedül Mártával tudott beszélni. Még a téma kiválasztásáig se jutott, hol sci-fiben gondolkodott, hol történelmi drámában, hol politikai tartalommal fűszerezett krimiben. Megszámolni se tudta volna, hogy hány első mondat szerepelt a számítógépe „regény” mappájában.

A múlt év különösen nehéz volt Mártának. Szinte pár hét különbséggel haltak meg a szülei, házassága romokban volt, a gyerekeivel pedig nem találta a közös hangot. Ha beszélt Andrással, a sírásnál tovább nem igazán jutott. A férfi éppen egy nyugodtabb időszakát élte, saját vállalkozása megtermelt annyit, hogy nem kellett sokat dolgoznia, az otthoni műszakot pedig vitte a felesége. Esti óráiban írni kezdett. Nem szólt róla senkinek, attól félt, hogy akkor elszállna az ihlet.

Nyári nap volt, mikor Márta összefutott egy ismerőssel, még a gimnáziumi önképzőkörből. A nosztalgiázás közben felmerült András neve, a nő is emlékezett a férfira.

  • Az a srác, akinek most jelent meg a regénye?

Néhány óra múlva már Márta kezében volt a könyv. Elfehéredő szájjal nézte a borítót, a címet: Bakkosbika. Beleolvasott: „Amikor a fiú süllyedni kezdett, két oldalról kaptak utána, tépték, húzták, vonták a part felé. Messziről nézve olyan volt a három ember, mintha verekednének a vízben. És így is volt. Kiverték magukból a fájdalmat, hogy aztán megnyugodva, letisztulva kezdjenek új életet. A három testvér.”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: