novella

Erdődi-Juhász Ágnes: Mint avokádó közepén a mag

Odafent hárman vagyunk csak: egy ázsiai és egy afrikai lány, meg persze én. Öltönyös férfiak jönnek; néha egyesével az elfüggönyözött kabinba visznek, máskor csak hanyatt döntenek a kemény padlón és a formaságokkal mit sem törődve, mint egy kiéhezett falka, rontanak ránk.

„… úgy érezte, hogy a teste ürügyén megakadályozzák abban a jogában, hogy nyomtalanul elmúlhasson a föld színéről. Ő bármit tesz, maradni kénytelen, nem hagyják eltűnni, nem engedik elenyészni.”   

Péterfy Gergely


Nagyanyám azóta rettegett a hamvasztástól, mióta a szomszéd Ica megjárta a csömöri hamvasztóüzemet.

– Képzeld el, Mariska, égetés közben felülnek a holtak. Némelyik még sikolt is – mesélte két sor krumpli közt a szilvafa tövében.

Nagyanyámon páni félelem lett úrrá, és talán ezért igyekeztem én is annyira megőrizni a józan eszemet. Mert mi lesz akkor, ha megint elájulok, mint amikor biciklizni tanultam, és a szúrós ammóniabűz helyett arra ébredek majd, hogy én is éppen felülni próbálok, de csak az izzó kazán tetejébe verdesem a fejemet. Úgy járok majd, mint a banya a Jancsi és Juliskában; valahogy így képzeltem el. Esténként nehezen aludtam el, próbáltam arra koncentrálni, hogy egy pillanatra se legyek mozdulatlan, ezzel is elkerülve azt, hogy a legcsekélyebb mértékben is halottnak tűnjek. Az ágy végébe csúsztam, rugdostam a fából készült keretet, a kezemet pedig néha meglendítettem az arcom előtt, mintha épp elhessegetni próbálnék vele egy legyet, vagy szúnyogot.

– Nézd már meg, hogy ráng benne az ideg – mondta anyámnak nagyanyám, mit sem törődve azzal, hogy én is ott vagyok a szoba másik felében.

Ica mondta azt is, hogy a szív hamvad el utoljára. Ennek valamiképp, a tizenévesek szolid romantikától fűtött ábrándjaiba merülve, kimondottan örültem. Úgy képzeltem, hogy mint egy igazgyöngy, kerül majd felszínre a szívem, a maga eleven ragyogásával, miután lebontják róla a lángok a külső réteget. Nagyanyám később azt is a fejébe vette, hogy meghízik, mert kövér embert hamvasztani sem lehet. Zabálni kezdte a darálós kekszet meg a korpatablettát; mindhiába, a rák elfonnyasztotta a testét, aszott karjaiból nem maradt más, mint két vékony pálcika, melyen úgy lötyögött a bőr, mint hanyagul kitömött madárijesztőn a napszítta szövet.

Az utolsó napokra nem is emlékszem igazán. Az ablakpárkány muskátlijainak tömény illata elvegyült az állott gyógyszerszaggal és a matracból párolgó vizelet bűzével. Nagyanyám akkor már többnyire öntudatlan volt, reszelve vette a levegőt, s akkora szüneteket tartott, hogy sokszor tanácstalanok voltunk, vajon lesz-e még következő. Vánszorogva hajtotta magát tovább, mint kerék az óraművet, azzal a konok dacossággal, ami rá egész életében jellemző volt. Aztán, mikor a morfium kitisztult a szervezetéből, a haját tépte és jajgatott. Esztikém, ugye nem fogod hagyni– ordított fel néha, s olyan vadul szorította anyám karját, hogy magam is csodálkoztam, ha ilyen hevességre képes, máskor miért száll ki belőle nyomtalanul az erő. Anyámon láttam, hogy próbálja visszafogni magát. Megrázta a fejét. Dehogyis, mama, nyugodjon meg szépen, felelte. Legalább a végén próbáljunk meg erősek maradni, mondta később nekem, még ha ez csupán abból áll is, hogy az évtizedes sérelmeket nem vágjuk a másik fejéhez.

Furcsállottam, hogy nagyanyám ennyire aggódik a saját porhüvelye miatt, már ahogy ő nevezte, azok után, amit öt évvel korábban az öcsémével tett. Engem akkor a kazánházba küldtek, ott melegedjek, de a felettem lévő vastag betonréteg sem nyomta el anyám kiáltásait. Mikor csönd lett, a faajtó repedezett üvegéhez szorítottam a fejem, s láttam, ahogy nagyanyám a baromfiudvarba megy. Később hátra lopództam én is; ott volt a trágyadomb bal oldalán, egészen közel a kerítéshez a barnaszegélyes rongyzsebkendő. Szétnyitottam. Talán, ha tíz centi lehetett, áttetsző volt és véres; mellette egy tenyérnyi húscafat. Pont, mint egy kismacska, csak a bőrét nem fedte nyálkás szőrréteg; óriási, hártyával bevont, gombszerű szemmel és aprócska végtagokkal. Anyám később holtra váltan, véres pongyolában, mint ködfehér kísértet, botorkált a baromfik közt.

– Anyád meg mit csinál? Nehogy már kiszedje a szarból azt a gyereket – rohant utána nagyanyám.

Kiabálni kezdtek. Szívtelen vénasszony, zokogta anyám, nem mindegy neki, úgysem él, ordított vissza az. Aztán megjött apám a Zsigulival és bevitte anyámat a sürgősségire. Ki kell kaparni – mondta nagyanyám, kissé színpadias sejtelmességgel. Ezen meglepődtem, de jobban belegondolva igencsak logikusnak tűnt. Korábban senki sem mondta még nekem, hogy ki lehet kaparni az emberekből az érzéseket.

Nagyanyám sosem tudta meg, hogy anyám nem adott neki lehetőséget arra, hogy a világban bárhol is nyomot hagyjon. Nemcsak, hogy elhamvaszttatta, hanem egy őrlőgéppel teljesen porrá is zúzatta mindazt, ami belőle maradt. Végül nem a trágyába szórta bele a hamvakat, ahogy azt eredetileg tervezte, hanem a kert végében csordogáló patakba. Nagyanyám azt sem tudta meg, anyám mekkora szívességet tett neki ezzel, megszabadítva őt a földi lét minden koloncától, s attól, hogy a selyemszalagos művirágkoszorúkkal megpakolt terhet egy másik világban is magával kelljen cipelnie.

Hogy mindez miért jutott eszembe húsz évvel később, útban Medellín felé, magam sem tudom. Fejemet a repülőgép ablakához szorítottam, aludni próbáltam, de csak az járt a fejemben, vajon mi lett az öcsémmel végül? Anyám eltemette-e később, apám a trágyával együtt felhányta az UAZ platójára és kivitte a telekre, vagy a házunk körül ólálkodó, félszemű bakmacska ette meg? Akkor már nem volt élő ember, aki minderre válaszolhatott volna nekem.

Rafael városa, amelyről heteken keresztül áradozott nekem, nem volt rám olyan nagy hatással, mint ahogy számítottam rá. A hegyek, amikről úgy hallottam, dacolnak az istenekkel, bár kétségkívül szépek voltak, nekem nem jelentettek mást, csupán néhány zöldsipkás ormot, amelyek félköralakban tornyosulnak Medellín fölé. Szögletes és szabályos volt minden; a kocka alakú házak úgy sorakoztak egymás mellett, mint üres cipősdobozok. Nem volt kimondottan meleg, de a párát nehezen viseletem. Na meg a tömény virágillatot. Szinte számban éreztem a mandulavirágot, harapni lehetett a magnóliát, a rózsalugasok esszenciájától pedig felfordult a gyomrom. Megrémültem, amikor arra gondoltam, hogy nekem itt kell leélnem egy életet, egy olyan városban, ahol küzdenem kell minden lélegzetnyi friss levegőért.

Rafaellel, bár csak másfél éve ismertük egymást, mindketten hittük, hogy ami köztünk van, az erős és állandó, s ahogy a folyó a medrében, a mi életünk is halad majd sodrás szerint előre. Imádtam olajbarna bőrét, kacér mosolyát, s a gesztenyeszín szeme sarkában ülő huncut ráncokat. Férfias és határozott volt, velem mégis gyengéd; kérges kezével olyan óvatosan simította ki szememből a rakoncátlan tincseket, mintha egy porcelánbabáról törölné le a porszemeket. Mikor tavaly augusztusban a frissen sodrott szalmabálák tetejéről néztük a Perszeidákat, s első ízben ábrándoztunk a közös jövőnkről, már szemernyi kétely sem motoszkált bennem. Tudtam jól, vele a világ végére is elmennék.

A szülei háza, ahová ideiglenesen költöztünk, elég tágas volt, így kényelmesen elfértünk: apósomék a sógorommal a földszinten, mi ketten az emeleten. Eva, az anyósom gyönyörű nő volt. Alacsony, de formás, hegyes álla jól kiemelte arccsontjának finom ívét. Ezzel szemben apósom arca, akár a malac pofája, kerek volt és tokás, nagy krumpliorral a közepén. Nem voltak ajkai, arca alsó felét mintha valaki egyetlen vízszintes vonallal szelte volna ketté, s mikor mosolyra húzta a száját, mindig olyan érzésem volt, mintha egy fogatlan töklámpás vigyorogna rám. Teste sem volt különb, naptól pirult hasa úgy meredt ki a szétgombolt ing alól, mint túlérett dinnye a levelek közül.

Azt, hogy csinosnak talál, már első pillanattól kezdve éreztem. Derékig érő vörös hajammal, hófehér bőrömmel, és türkizkék szememmel úgy jártam közöttük, mint áttetsző földi jelenés. Karcsú termetem, s a pólóm alatt domborodó apró halmok, melyek otthon csak néhány kósza pillantást érdemeltek, itt mágnesként vonzották a tekintetet. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam a kolumbiai nők között, akiknek bárhonnan is néztük, szöges ellentéte voltam. Sokszor akaratlanul is lesütöttem a szemem, mert úgy érzetem, a széles csípők és kerek mellek felől olyan heves szexualitás árad felém, mely, mint a húsevő virág a bogarakat, engem is elevenen emészt fel.

Megtanultam függőágyban aludni, s kifejezetten élveztem, hogy, mint borsót a héja, úgy öleli körül ez a burok a testemet. Az intimitásnak is teljesen más fajtáját tapasztaltam meg: minden aktusunk egy szeánsz volt, látogatás a másik szentélyébe, ami után bevackoltuk magunkat a saját fészkünkbe, izzadt testünkkel nem érintve a másik területét.

Egyik éjjel, a félálom határáról visszasodródva arra eszméltem, hogy valaki simogat. Egyszerre volt vad és érzéki ez az érintés, egész testem beleremegett. Nahát, Rafael ma a szokásosnál korábban érkezett, gondoltam. Belesimultam az érintésbe, követtem a zsák vonalát, s valamiképp a két tenyér is úgy idomult hozzám, mintha éreznék a vibrálást bennem. Aztán szétnyílt a zsák szája, s két apró szempár meredt rám, a malacpofa közepéről. Befogta a számat, teljes erejéből rám nehezedett. A hálózsák nem bírta el a súlyt, meglendült jobb felé, végül balra borult el. Hanyatt vágódtam, fejem koppant a padlón. Még mindig rajtam feküdt, nyirkos hasát hozzám nyomva szorított a földre. Száraz, érdes ujjaival a combom belső felét markolta, fogával tépte a fehérneműmet, közben beleharapott a csiklómba. A fájdalom éles késként hasított belém, éreztem, ahogy a forró vértől nedves lesz az ölem.

Merev hímtagja a lábszáramon lüktetett. Testével a padlóhoz szegezett, s mikor a bennem dúló kétségbeesés épp átadta a helyét a tehetetlenségnek, ott hagyott mindenfajta fenyegetés, vagy magyarázat nélkül. Nem erőszakolt meg. Rafael nem tudta meg soha, mi történt azon az éjjelen. Mint kismajom az anyján, csüngtem rajta, miután hazaért; a szavak mégsem jöttek, a visszanyelt könnyek gombócai elállták az utat előttük. Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk.

Másnap a piacon anyósom mellől raboltak el. Ő épp az éretthúsú mangókat tapogatta, mikor a két csuklyás férfi a legkisebb zaj nélkül kapott fel és tuszkolt be a kocsi hátsó ülésére. Kolumbiában így szűntem meg létezni, mire Eva lenyalta a hüvelykujja tövébe csorgó, ragadós mangólevet, s hátrafordulva engem keresett, én már csak az autó sötétített üvegén keresztül tekinthettem vissza rá. Solymosi Veronika egy szempillantás alatt, minden nyom nélkül tűnt el a Föld színéről; nem maradt más utána, csak a névnélküli és lecsupaszított, galambszínű test.

Most a külvárosban élek, egymagam, egy koromsötét pincében. Esténként értem jönnek, szappanos vízzel lemossák a testemet, háremruhát adnak rám és aranyozott függőket. Arcomat leheletvékony fátyol takarja, s pisztolyt az oldalamhoz szorítva vezetnek a brokátborítású párnák közé, egy romos kocsma felső szintjére. A ház előtt kolumbiai és venezuelai lányok állnak. Miniszoknyájuk a gömbölyű fenekük vonala felett ér véget, szemük szikrákat szór felém. Olykor utánam is köpnek, ügyelve arra, hogy nehogy folt essen a ruhám finom szövetén.  

Odafent hárman vagyunk csak: egy ázsiai és egy afrikai lány, meg persze én. Öltönyös férfiak jönnek; néha egyesével az elfüggönyözött kabinba visznek, máskor csak hanyatt döntenek a kemény padlón és a formaságokkal mit sem törődve, mint egy kiéhezett falka, rontanak ránk. Az idő, mint a férfiak péniszéből feltörő mag, ilyenkor ragacsossá válik, s úgy tapad bele a múltba, mint a sperma a combom tövébe és onnan lassan csordogál előre.

Szétfolyva, a padló repedésein át igyekszem menekülni én is, de a testem, a mázsás férfisúly alatt megdolgozott hús és izomkötegek nem engednek. Olykor kocsonyás massza vagyok, máskor puffadt és szivacsos, akár az érett avokádó, mikor a vajákos kivájja a méhemből a gyermeket. Akár a méregzöld növény kemény magja, olyan most a szívem, az alabástromfehér gyöngy helyett. Ha széthasadna ez a kéreg, s kitörne minden fájdalom, talán hamvasztókazán sem kellene; saját lelkem tüzébe elevenen pusztulnék bele. Addig ülök a sötétben, szépen, csendesen, s a testem, ha kell, magammal viszem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: