A mosókonyha ablakából látja a csillagokat. Ragyogásuk éles kontrasztban áll a sötéttel, amiben némán kuporog. Összezárva a fájdalommal. Hangok nélkül üvölt, és nézi a csillagokat.
A férfi részeg. Mint minden este. Sörösdobozok között támasztja a fejét a konyhaasztalon. Aminek évek óta mozog az egyik lába. Próbálta megcsinálni, nem sikerült. Megkérte a férfit, hogy csinálja meg ő. Meg sem próbálta. Őt nem zavarja. Nem ő takarítja minden reggel a kiömlött sört a padlóról. Némán. Nehogy felébressze. Nem ő dolgozik utána estig. Nem ő veszi meg a söröket. Nem ő teszi az asztalra a vacsora mellé az elsőt. Amíg ő alkot. És dolgozik a világegyetem jobbá tételén. Mert jelet kapott. Messiásnak hazudja magát. Az ő kötelessége segíteni az embereknek. Támogatni a gyengéket. Vigasztalni a kétségbeesetteket. És nem, nem engedheti, hogy bezárják. Nem őrült, mondja. Kiválasztott. Ez a jutalma a sok szenvedésért. Amit gyerekként átélt. Szeret, mondja, és megengedi, hogy gondoskodjon róla. Neki ugyan nehéz ezt elviselni, de azért engedi. Mert ő ennyire jó. És néha mást szeret. Olyankor a betegségére hivatkozik. Nem emlékszik rá. Arra, hogy szereti.
Az újabb görcstől könnyek szöknek a szemébe. Hallja a férfi üvöltését. Elfogyott a sör, kéri a következőt. Meg sem próbál felállni. Nézi a csillagokat. Retteg. Vár. Hangok nélkül. Mint mindig.
Az utolsó, amire emlékszik, a ragyogó fényesség. Lelkét betölti a bársonysötét semmi.
A kövön ébred. Tudata olyan tiszta, mint a csillagos ég. Óvatosan összegyűri a véres ruhákat. Összeszedi a sörösdobozokat. És a ruhák mellé dobja a zsákba. Kiviszem a szemetet, mondja. Cipőt, kabátot húz. És soha többet nem néz vissza.