Lukács Edit: Megváltás

Martyna kimerülten ült a hosszú műszak után a buszon. Szokásává vált, hogy ápolói munkaruháját már otthon, azaz apró, bérelt szobájában felvette, és abban is ment haza, hogy ezzel is időt nyerjen. Koraeste a kisgyerekes anyák és iskolások helyett jól öltözött utasok ültek körülötte. Az aktakukacoknak tűnő férfiak elegáns öltönyöket viseltek, a nők gondosan kisminkelve, gyönyörű frizurával, csinos, mutatós ruhákat. Legtöbbjük vidáman mosolygott, valószínűleg hazafelé menet még beugrottak valahova egy sörre, lazítani a munka után. A látvány megszokott volt számára, hiszen 5 éve, minden nap ezen a járaton utazott. Irigyelte a fiatalok jókedvét, látszólag gondtalan fecsegését, de talán leginkább azt, hogy volt kivel cseverészniük. Ha nem volt túl fáradt, próbálta kitalálni, hogy a vele együtt utazók vajon hova járnak dolgozni, és milyen otthon várja őket. Idegen országban, idegen környezetben tengette életét. Szeméből a fény már évekkel ezelőtt kihunyt. Hosszú volt a buszút, bőven volt ideje elmélkedni. Sokszor azt próbálta kitalálni, hogy vajon ki kivel, és milyen kapcsolatban lehet a közelében lévő üléseken. Két férfi összebújva, vagy két nő hasonló helyzetben számára egy volt mindabból a számos, még ennyi idő után is újnak számító impulzusból, amivel az ő hátrahagyott, mélyen vallásos, lengyel kisvárosi életében soha nem találkozott. Apatikusan hozzászokott ahhoz, hogy ahol él, az egy teljesen más világ, a maga szabadságával, elfogadásával és sokszínűségével, ám itt sem találta meg a békét a szívében.

Martyna mélyen vallásos volt. Sokáig ez adott neki erőt mindahhoz, amit el kellett viselnie az életben. Hosszú évtizedeken át tartó hite segített feldolgoznia, ahogy a halál és az elmúlás fájdalma gyerekkora óta rányomta bélyegét az életére. Még egészségügyi szakközépiskolába járt, amikor édesanyja hosszú, fájdalmas, szenvedésekkel teli két év után meghalt. Meghalt, meghalt, – mondta ki többször is a szót magában, mert tudta, hogy ezzel véget ért imádott Mamuskájának fizikai szenvedése, és mindaz a méltatlan, megalázó állapot, amit az évek során szinte alig tudott enyhíteni, és kénytelen volt végignézni. Fájdalommal teli szívvel ízlelgette a szavakat. A betegség során minden nap bement Mamuskához a kórházba, lemosdatta, később pedig már a pelenkákat is ő cserélte rajta. Végigkísérte az egykor élettől duzzadó, gyönyörű fiatalasszony leépülését. Először csak a folyamatos fogyás volt látványos, utána a bőre lett hártyaszerű, de a legszörnyűbb az volt, amikor a korábban gyönyörű, mélykék szemek váltak színtelenné. Eltűnt belőlük az élet legapróbb csillogása, fénye is. Látszott rajtuk, hogy Mamuska belül már feladta a küzdelmet. Már régóta el akarta hagyni a földi világot, de meghalni sem könnyű, bármilyen felfoghatatlan is.

Martyna már akkor elhatározta, hogy amint lehetősége lesz, el fog onnét menni, amikor édesanyja csupán lélegző és vegetáló testében még mindig dobogott a szíve. Maga mögött akarta hagyni a várost, a sok-sok átélt szörnyűséget, mindent és mindenkit. Magányos volt, de végtelenül eltökélt. Nem várt csodát egy újrakezdéstől, pusztán valaminek a lezárását.

Martyna számára Mamuska halála a megváltást jelentette a fizikai és lelki gyötrelmei után, egyben a tudatot, hogy újra fognak majd odafent találkozni.

Éveken át minden nap újra, és újra átélte azt a furcsa érzést, amikor édesanyja halálának beálltakor nem fájdalmat, hanem megkönnyebbülést érzett. Ebből a furcsa érzésből kovácsolt erőt ahhoz, hogy továbblépjen, dolgozzon, eltartsa özvegy édesapját, és esténként pedig orvosi könyveket olvasson, amíg le nem érettségizik. Sokat vívódott a szívében kialakult felszabadító érzéssel. Lelkiismeret-furdalása volt emiatt, amit az iskola előtti, kora reggeli misék során elmondott temérdek imával igyekezett jóvátenni.

Egyedül Pável Atyának mert erről az érzésről mesélni. Az Atya keresztelte meg Martynát, nála volt elsőáldozó, nagyon jól ismerte őt. Ő is rendszeresen látogatta Irinát, Martyna édesanyját a kórházban, és számára is a hit jelentette a kapaszkodót a szörnyűségek elviselésében. Pavel atya sokat imádkozott Irina ágya mellett. A betegség kezdetekor még Irinával közösen, később már csak egyedül mondta, az asszony mellett. Az atya számára a betegség okozta testi-lelki gyötrelmek az Úr által kirótt szenvedést szimbolizálták. Hétről- hétre azzal igyekezett Irinát és Martynát vigasztalni, hogy a sok kínlódás átélése kikövezi majd az utat a Mennyországba. 

Martyna apja a felesége betegsége során képtelen volt szembenézni a valóság, számára elviselhetetlen látványával, színével, szagával, érzésével. Egyre többet járt a kocsmába, egyre kevesebbet a kórházba, a templomot pedig messziről elkerülte. Valami apróságot mindig küldött lányával a feleségének, amivel lelkiismeretét próbálta nyugtatni. A temérdek alkoholtól, amivel a fájdalmát akarta tompítani, egyre agresszívebb lett.

Martyna egyik pokolból a másikba jutott, amikor a kórházból hazaérve apját nemegyszer saját hányásában találta a konyha hideg kövén fekve.   

A busz egy hirtelen fékezéssel megállt. Egy részeg gyalogos éppen fittyet hányt a piros lámpára. Az utasok mind hirtelen megkapaszkodtak az előttük lévő ülésben, és Martyna gondolatai is azonnal visszazökkentek mostani életébe. Kifelé bámult az ablakon, ugyanazzal a tompa, élettelen arckifejezéssel, amivel az életét is élte. Miután elhagyta Lengyelországot, egy angol kisvárosban kapott munkát egy öregek otthonában. Lelke képtelen volt megbékélni a már csak vegetáló emberek életének elnyújtásával. Annyi szörnyűséget látott már, és annyira hatalmába kerítette a tehetetlenség mardosó érzése, hogy tenni akart valamit. Hite az idő múlásával már régen elhagyta. Az általa ápolt csont sovány, magatehetetlen, zavarosan beszélő – ha még egyáltalán beszélni képes – emberek mögött látta korábbi, fiatal, erős énjüket. Egyre jobban tudatosult benne, hogy mennyire nemes cselekedet lenne az eutanázia. Azzal is tisztában volt, hogy az idősápolás óriási üzlet. Minden milyen paradox.

A mögötte 2 sorral ülő fiatalemberek harsányan felnevettek. Mit láttak ők eddig az életből? Fogalmuk sincs, hogy pár évtized múlva belőlük is vegetáló, pelenkában élő, félig halott kisöregek lehetnek egy olyan otthonban, ahol mindenáron életben akarják majd őket tartani, még akkor is, ha ebbe már beleszólásuk sem lesz. Családjuk őrült pénzt fog majd fizetni ezért, és titokban számolják majd a napokat, hogy mikor lesz ennek vége.

Martyna leszállt a végállomás előtti utolsó buszmegállónál. Lépteinek nem volt hangja, a gumitalpú nővér cipőben szép csendben tette meg a közel 10 perces sétát. Nem sietett, egyhangúan ballagott. A ház előtt rendőrautó állt. Két rendőr szállt ki az autóból, amikor meglátták a közeledő alakot a kihalt utcában.

– Maga Martyna Jablonski?

– Igen, én vagyok – válaszolta Martyna.

– Ugye tudja, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte a rendőr.

– Igen, tudom – mondta Martyna rezzenéstelen arccal.

– Akkor velünk kell jönnie – és a rendőr már nyitotta is az autó hátsó ülésének ajtaját.

Martyna bólintott, két csuklóját a rendőr elé tartva hallotta a bilincs fémes kattanását, beült az autóba, és hosszú idő után először, egy hatalmasat sóhajtott.