A jelek azért vannak, hogy észrevegyük őket, valamit üzennek nekünk – visszhangzott a fejemben pszichológusom zárómondata utolsó találkozásunkról, miközben a misztikus módon az erkély kisasztalára került döglött katicabogarat figyeltem. Gondolataim elsötétültek, ezt igyekeztem leplezni az asztal másik felén ülő félmeztelen férfi előtt, akit csak pár hete ismertem és akivel ez a napfényes reggeli különös fontossággal bírt. A katicabogár a szerelem és a szerencse egyik szimbóluma, ha ez a döglött katica egy jel, akkor ez nem lehet jó jel, biztosan nem – gondoltam, miközben zavarodottságomban próbáltam az apró, élettelen testet nem túl látványosan lepöckölni az asztalról laza nemtörődömséget színlelve, hogy M. ne sejthesse meg tejhab-illatú kávéja mögül, hogy valójában miért hoz annyira zavarba a döglött bogár, vagy ne adj isten ne vehesse ő is valamiféle előjelnek első közös reggelink kapcsán, ami miatt majd megint nem látom hosszú napokig, vagy esetleg soha többé.
– Jaj katica, miért pont itt – sziszegtem egy esetlen félmosoly mögül, ahol csak alig fért el felháborodásom, hiszen mit keres ez a mitologikus bogár egy lipótvárosi ötödik emeleti erkélyen, egyáltalán hogy repült fel ilyen magasra és főleg miért döglött meg pont itt, a kisasztalom közepén? Pont ma! Mit jelent ez? Jelent ez valamit? Buta babona, felnőttek vagyunk, ez pedig itt egy idilli reggeli – győzködtem magam, – csak nem tántoríthat el egy rovar.
Belső vívódásom látszólag nem tűnt fel M.-nek, aki a szemközti utca színes házfalait bámulta éjszakázásról árulkodó, félig leeresztett szemhéjai mögül. Így is látszott szemének csokoládészínű melegsége, ami az első találkozás óta különös, ismerős érzéseket ébresztett bennem és ennek ellenére, vagy pont emiatt nem tudtam eldönteni, hogy tekintete kedves, megbízható, vagy kifürkészhetetlenül titokzatos – a kettő egyvelege pedig értelemszerűen borzasztóan izgatott. Gömbölyű vállára tette a kezét és finoman dörzsölni kezdte a tükörsima bőrt, megjegyezve, mennyire éget már ilyen korán is a nap, persze végülis július van. Igen, július, a kedvenc hónapom, gondoltam, akármilyen furcsa is ez a nyár, mi itt vagyunk és te máris izzadsz. Hogy lehet ennyire szép az izzadt bőr? M. cigarettára gyújtott. Légzési aritmiám ellenére amikor ő cigarettázott, az egyáltalán nem zavart, nem volt olyan fullasztó a füstje, mint ami gyerekkoromban hosszú autóutak alatt a hátsó ülést borította be émelyítően, benzingőzzel és apám vezetési stílusából adódó szitkozódásokkal keveredve. Furcsa, pedig ugyanaz a márka volt. Amikor megismertem, M. nem dohányzott, vagyis épp tisztító szünetet tartott – így fogalmazott. Az újrakezdés nem csökkentette vonzerejét a szememben. Tulajdonképpen logikus volt, hogy cigarettázik. Passzolt az imidzséhez: halkszavú zenész, borostás arcéllel és sötétbarna, irracionálisan sűrű göndör hajjal, amikor nem félmeztelenül szívja a cigarettát a kis erkélyemen, akkor öblítőillatú sötét pólóban és farmerben jár, csakis biciklivel, szigszalaggal összeragasztott ülésű kopott fekete biciklivel, aminek a Boglárka nevet adta, mert angol anyanyelvűként tetszett neki ennek a névnek a különös hangzása.
Továbbra is a katica arrébbpöckölésével voltam elfoglalva, el kellett tüntetnem a képből, de ujjaim hezitáltak, talán féltek a merev kis testet megérinteni – mégiscsak egy halott szerelembogár, vagy mi. Tétovaságom következtében becsúszott az asztalka egyik résébe, azon keresztül pedig az asztal alatt egy új balkonnövényre várakozó, éppen esővízzel teli kaspóba pottyant. Úgy tettem, mintha pont így terveztem volna. Megkönnyebbülést imitáló, túlméretezett mosoly kíséretében annyit mondtam, hogy “It’s gone”.
M. amerikai volt, a Budapesten töltött évek alatt megtanult kicsit magyarul, de inkább angolul beszélgettünk. Volt ebben a választásban valami eltávolító és biztonságos, és azt gondoltam, nekem jó így. Vele a legintimebb helyzetek is súlytalanná fogalmazhatóknak tűntek, az érzelmek pedig veszélytelennek és elhallgathatónak. A felkavaró pillanatok pedig tulajdonképpen felejtésre voltak ítélve. Mint az előző éjszaka.
A vizes kaspóban könnyű lebegésbe kezdő katicatetem gyerekkorom sülthekk-szagú balatoni nyaraira emlékeztetett. Órákig csak mentettem a fuldokló bogarakat a vízből, kihalásztam és a tenyeremben egyesével a partra szállítottam őket szárítkozni, unokanővérem legnagyobb felháborodására, aki játszani szeretett volna velem a vízben, mint a többi gyerek: gumimatracot tologatni, iszapot csurgatni, hínárral dobálózni, de én nem voltam jó játszótárs, lekötött a katicamentés. Mindenki kinevetett, még anyám is. – Hagyd már ezt abba, az Isten szerelmére! – De én nem tudtam elképzelni, hogy ott játsszunk a fuldokló bogarak felhőjében. Nem értettem, hogyhogy nem mindenki katicákat ment a Balatonnál.
Végül most sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egy katica teteme fölött szervírozzam a szeletelt grapefruitot. Nem volt teljesen friss a gyümölcs, még akkor vettem, amikor M. először aludt nálam és azt mondta, ő reggelente csak grapefruitot eszik. Akkor végül nem reggeliztünk együtt. És vegetáriánus is, ami mondjuk nem passzolt az imidzséhez, de ennek külön örültem, hiszen ez is egy jel volt, hogy ő biztosan más, mint amilyennek először gondoltam. Mindegy, a katicának mennie kellett, csak még nem tudtam eldönteni, hogyan.
M. szenvtelenül figyelte vívódásomat, nem kérdezett semmit, gondoltam, udvariasságból, hogy ne érezzem még kényelmetlenebbül magam. Ez jellemző volt rá, néhány jól sikerült esti borozást leszámítva nem kérdezett és nem beszélt többet a szükségesnél, gyakorlottan egyensúlyozott a személyes és általános témák között, megtartva különös távolságtartását, ami miatt én azt mondhattam, amit csak akartam, és azt játszhattam, akit csak akartam. Semmi nem ütközött kínos reakciókba vagy értetlen falakba, sőt, igazából semmibe sem. Szerettem előtte másvalakit játszani. Mielőtt megismertem, eldöntöttem, hogy ez a nyár különleges lesz, ezen a nyáron más leszek, valaki, aki már régen nem voltam. Puszta szórakozásból fogok ismerkedni, kiélem a három hónap magányos karantén és közel tíz év munkamánia után feltorlódott vágyaimat, felhőtlenül jól fogom érezni magam és semmi többet nem várok majd. Ilyet huszonéves korom óta nem csináltam és mikor is csinálnék, ha nem most, hiszen nyár elején volt a 39. születésnapom. Valaminek közeledik a vége, de én az elejét akartam. A szerelem távolinak és nehéznek tűnt. M-el könnyű volt. Volt valami a hangjában, valami puha és megnyugtató, mintha nem is hozzám beszélne, mégis jó volt hallgatni.
Nem emlékszem a mesékre, amiket anyám olvasott nekem, tulajdonképpen arra sem, hogy olvasott-e egyáltalán, de az esti lefekvések előtti hangjára igen. Talán inkább énekelt. Mindenesetre olyankor csak nekem szólt a hangja. Csak az enyém volt. Lágy, halk és elsimító volt, mint finom, szappanillatú keze, amibe hallgatása közben kapaszkodtam. Emlékszem, egész gyerekkoromon át ezt a hangot kerestem, de ezeket az estéket leszámítva nem találtam. Nálunk más hangok voltak a mindennaposak. Sokkal többet hallottam anyámat sírni, mint énekelni vagy mesélni. – Anyád egy hős – mondták mindig a rokonok.
Vágytam arra, hogy M. ott maradjon nálam éjszaka, de ezt próbáltam a lehető legkevésbé kimutatni. Reakcióm tettetett meglepődés és egy könnyed “as you like” volt, amikor hajnalban végül megkérdezte, hogy nálam aludhat-e. Elégedetten méregettem zilált, kócos ábrázatomat a fürdőszobatükörben, ahogy a szétkent szemfestéket próbáltam lemosni az arcomról. Mire visszaértem a hálószobába, már aludt is, meglepően mélyen, sörszagúan. Kicsit csalódott voltam. Keresztbe feküdt hatalmas bambuszkeretes ágyamon a fülledt szobában, felhevült bőre világított a sötétben. Óvatosan odébb görgettem a meztelen testet, megszabadítottam a rátekeredett nedves lepedőtől és mellé feküdtem. Elfordult. A háta mögé bújtam és átkaroltam, a kezét kerestem, de nem értem el. Finoman megsimogattam a nyaka hátsó részét ott, ahol a legpuhább volt a bőr, a a hajvonala alatt. Csillagom. Szoros ölelésben elalvós terveim meghiúsultak, de annyira nem bántam, egyrészt túl nagy volt a hőség ekkora romantikához, másrészt M. borzasztóan hangosan horkolt és minden vonzalmam ellenére ez nagyon zavart. Amúgy is nehezen alszom el egy másik ember közelségében, leginkább csak füldugóval.
Gyerekkoromban rendszeresek voltak nálunk a nagy családi összejövetelek, baráti mulatságok, amiket szüleim szerveztek. Azokon a napokon későbbi esti takarodóval vesztegettek meg, pedig én pont olyankor legszívesebben már sokkal hamarabb lefeküdtem volna és átaludtam volna az egészet. Gyűlöltem a dohányfüst, sörszag és hangos éneklés agresszív keveredését, fájt tőle a gyomrom. Hiába szorítottam a kispárnát a fejemre és aludtam el rövidebb időszakokra, a szüleim menetrendszerű, buli utáni hajnali veszekedése újraindította a gyomorgörcsöt, ami egész addig nem hagyott visszaaludni, amíg apám el nem viharzott otthonról, fojtogató parfüm- és alkoholszagú csíkot húzva maga után, hogy aztán napokig ne is jöjjön haza. Amikor pedig hazajött, bezárkóztam a szobámba, később pedig elmenekültem otthonról, hogy ne halljam a hangokat, amiket később el nem hangzottnak tettettünk, hogy betegségek egyre bővülő sorával küzdő anyám könnyebben elfogadja a teljes őrület és a rövid nyugalmak paktumát. Apámnak voltak kifejezetten jó időszakai is, talán ez volt a legnehezebb. Nagyon értékes ember, csak ilyen temperamentumos, de hát tudod, hogy nőtt fel, neki is fáj, meg aztán itt vagy te, az igazi szerelem pedig önfeláldozás nélkül nem megy, na, az élet ilyen, nyugi, majd csak lesz valahogy.
A legszebbnek utolsó találkozásunkkor láttam M. szemének árnyalatát, ami apám tekintetének megfakult melegségére emlékeztetett. Egy kávézó kis asztalánál ültünk és egy napsugár karamellszínűvé változtatta szivárványhártyáját – szinte kedvem lett volna lefényképezni pusztán művészi szándékkal (és persze jövőbeli tudatos önkínzás céljából), ha nem tartottam volna tőle, hogy furcsán venné ki magát a dolog pont azokban a percekben, amikben M. a “még akármi is lehet”-ből átalakult “kiheverni való előző”-vé. Nem tudja, ezt hajtogatta, nem tudja, de azt hiszi, neki ez most nem megy. Ő nem tudta elmondani, én nem tudtam megkérdezni. A nyár eleji játékszabályok úgy szóltak, hogy én most nem érzek majd semmit, szerelmet főleg nem, és nem fáj majd a gyomromban az elhagyatottság. Hogy később nem zokogok otthon hangosan és nem tépelődök azon, hogy mit rontottam el megint és hogy én még így is akarom, ilyen áron is, mindenáron, mert még meg kell mutatnom neki, még el kell mondanom, be kell bizonyítanom, és nem baj, ha ő most még nem tudja és az sem baj, ha majd később sem, én majd kivárom, majd kibírom, én majd ott leszek, én majd segítek, mert az nem lehet, hogy ő nem akarja, hiszen ha tudná, és az nem lehet, hogy ilyen gyorsan véget ér az utolsó nyár.
Pár hét múlva összefutottunk véletlenül az utcán. Világos pólóban volt és csak messziről intett oda.
Amíg az utolsó grapefruit meg nem rohad, amíg ki nem ürítem az utolsó teli hamutálat is, addig szabad még egy kis szerelemnek fájni? Amikor a szennyesbe dobom a közösen összeizzadt ágyneműt, akkor még fájhat? Amíg van a fogkrémből, amit még ő is használt, a borból, amit még együtt kezdtünk meg? És mi lesz a szavakkal, amiket elnyeltem, az öleléssel, amit nem mertem, a hosszú szemkontaktusokkal, amiket elkerültem? A kis bőrdarab a nyakon. Puha hangtakaró. Boglárka.
-Ez a katica narancssárga volt, azok kártékonyak. Szóval talán szerencse is, hogy megdöglött – mondta M. Megkönnyebbülten mosolyogtam, hogy akkor ez mégiscsak egy jó előjel lehetett. M. pedig mégiscsak észrevett. Boldog voltam. Furcsa, homályos érzés volt. Üres cigarettás dobozával kihalásztam a vízből és a szemetesbe dobtam a katicabogarat. Oda, ahova majd kicsivel később a rohadt grapefruitot dobom, a fogkrémes tubust a fogkefével együtt, a sörösdobozt a sörrel együtt, a képeslapot az üzenetemmel együtt, az elképzelt könnyű nyarat és a kitalált énjeimet, oda, az emlékektől bűzlő szemetesbe, a régi fájdalmak mellé, amiket a gyomromban érzek, és amikről a pszichológusom azt mondja, azok a múlthoz tartoznak, én pedig reménykedek, hogy majd azt is megtudom, hogy akkor mi tartozik a jelenhez, miért elviselhetetlen a felejtés, miért hiányzik úgy a cigarettafüst az erkélyemen, és miért nem érnek véget soha a kis szerelmek.