Azzal a tudattal ébredtem, amivel szerintem az olimpikonok a verseny napján; ma örökre megváltozik az életem. Hasonló érzés lehet ahhoz, amikor a dohányos utoljára nyomja el a csikket a hamutartóban, és félve, de inkább izgatottan, lepkékkel a gyomrában várja, hogy leküzdhesse a már jól ismert elvonási tüneteket.
De ezeket csak gondolom, mert sem olimpikon nem vagyok, se nem dohányzom. Anyám füstöl, apám is dohányzott, de ő már leszokott. Szofit szívott harminckilenc évig. Én csak dagadt vagyok. Ez azonban ma megváltozik. Pontosabban ma elkezd megváltozni, a változás útjára lépek, le fogok fogyni és ismét kívánatos leszek, mint egyetem előtt. Mint Zoli előtt.
Sikerülni fog, mert ezúttal fel vagyok vértezve. Nem csak az elhatározásom és az akaratom erősebb, de motivált vagyok, a család is támogat, a diétám is rendben van, napra lebontva tudom, mikor, mit fogok enni, inni. Sok zöldség, kevés szénhidrát, magas víztartalmú gyümölcsök, fehérjét magasan tartani, hogy az izom azért ne tűnjön el majd, de kell a zsír is. A jó zsírok, nem a rosszak. Ezeket Robitól tudom, Robi rendszeresen kondizik és méri a kaját már négy éve. Azt mondja, hozzá lehet szokni. Ebben nem vagyok biztos, de ez most nem is izgat annyira. A lelkem tele van az izgalmas jövő elérhetőségével. Karcsú leszek és szexi hamarosan, és ha ez sikerül, akkor nem leszek majd szingli, ismét kiköltözhetek anyáméktól. Remélhetőleg erre sor kerül, még mielőtt megölnénk egymást.
Zabot, kiwit, mandulatejet és joghurtot turmixoltam össze, ez volt a reggelim futás előtt másfél órával. Anyámék persze még aludtak. A turmixgép nagyon hangos masina. Kicsit tartottam tőle, hogy felébresztem a házat, nem mintha anyámra nem férne rá egy kis futás vagy egy jó kiwiturmix a változatosság kedvéért. A következő étkezés banán lesz, rizsfelfújt és 35 gramm mogyoróvaj majd tízkor.
Rexi, a kutyám a kertben várt, és biztosra vettem, hogy érzi, amit én, a változás szelét, azt a jó és hasznos energiát, ami belőlem sugárzik, az eltökéltséget és a sikert. Hülyén nézett rám, mint mindig, de nem baj, én éreztem, amit éreznem kellett. Ha a testem még nem is, a lelkem már szárnyalt és lefutott vagy tíz kilométert.
“I want your love and I want your revenge, you and me could write a bad romance”, üvöltöttem bele a levegőbe Lady Gaga sorait. Az se érdekelt, hogy esetleg meghallják az utcánkban lakók, akiket eddig messze elkerültem, ha tehettem. Gaga nekem énekelt a múltból a mába. Királynő voltam és szálltam a levegőben. A cipőm alól csak úgy spricceltek az apró kavicsok szerteszét. Szinte éreztem, ahogy minden lépésnél mennek le a grammok, a csülkeimről olvadni kezdett a zsír, és lehet, hogy a cipőmben fog tucsogni, mire hazaérek. Adja ég!
Az első tíz percben teljes volt az élet. Eltűnt a dagadt én, a hűtlen Zoli, a munkanélküliségem, a lehetetlen anyám, a teszetosza apám. Egy voltam a kavicsos úttal, éreztem, hogy a világ kerek, mélyen beszívtam a levegőt, nem törődtem semmivel, képes voltam koncentrálni az “itt”-re és a “most”-ra, jelen voltam. Illetve nem is kellett koncentrálnom, csak léteztem. Élveztem, hogy élek, hálás voltam minden megtett lépésért és Lady Gagáért.
A fülem kezdett először zavarni. Valahogy kicsit kényelmetlenné vált a fülhallgató, el is határoztam, hogy rendelek egyet, ahogy hazaérek. Egy laza kanyar a Kossuth utcán, fel a Jászai Mari utcán. Elfutottam a dohánybolt, majd a cukrászda előtt.
A reggeli első sütés a kenyér után mindig a sajtos rúd volt, mélyet szippantottam a levegőből, ahogy elhaladtam a nyitott ablak alatt, gyerekkori szülinapokra emlékeztem, ahogy apámmal álltunk sorba és néztem, ahogy a pultos bálába rendezi a papírtálcán a sós aprósüteményt, és ahogy a konyhából a lengőajtón keresztül kihozták a frissen felvágott Rákóczi-túróst. Máskor egyedül mentem. Nyár közepe van, rekkenő meleg, állok a fagyis pultnál, arcomat a vastag, hűvös üvegnek nyomom. A ballagási tortámat is innen rendeltük. Karamell torta volt karcsú, marcipán “én” – nel a tetején báli ruhában.
Egyre nehezebben vettem a levegőt, lassítanom kellett. Szerencsére nem voltak nyitva. Még nem. Kitértem a kutyáját sétáltató öreg néni elől, biztos voltam benne, hogy még a kutya is megbámult. Vissza is fordultam futás közben, de a kutya rám se hederített. Nem tudom, melyik a rosszabb. Hirtelen nagyon feleslegesnek éreztem, amit csinálok. A futást, az irányított, pozitív gondolkodást, Robinak az éjszaka közepén elküldött könyörgő e-maileket a diétámmal kapcsolatban.
– Miért kell nekem mindig azonnal leírnom, ha valami eszembe jut? Az hagyján, de miért kell elküldenem? – tűnődtem, miközben lelassítottam, és a futásról zihálva sétára váltottam. Leültem egy padra, szemem sarkából láttam Zsuzsa nénit, a cukrászda tulajdonosát, ahogy felmegy a lépcsőn és eltűnik a boltban. Sajgott mindenem. A fejem majd szétrobbant. Fagyira van szükségem. Kell az a fagyi.
Fél hét volt. Fél óra nyitásig. Rohadj meg, Zoli!