A hónap szerkesztői novella

Zakar Veronika: A kavics

Megragadta a meggyfa mélyen bordázott törzsét, egy alsó lombba kapaszkodva felhúzta magát, és egy pillanattal később már kényelmesen elhelyezkedett egy vaskosabb ágon. Johnny ügyetlenül követte, és mikor felért, a lány mellé telepedett. A fa tetejéről látni lehetett a távolban húzódó hegyek cukorsüvegszerű csúcsait.

1977. augusztus Fremont, Michigan

Johnny halkan surrant ki a szúnyoghálós konyhaajtón, egyenesen a kertbe. Az augusztusi meleg mozdulatlan dunyhaként telepedett a városra. A tornácon belebújt a cipőjébe, féltérdre ereszkedve masnira kötötte a fűzőt, majd futni kezdett a kerítés irányába. A ház domboldalra épült, szépen elrendezett méretes telekkel. Két oldalon dús bokrok szegélyezték. Mikor elérte a kert végében álló hatalmas meggyfát, lelassította a lépteit. Lisa már a pázsiton elterülve várta, hosszú szőke hajának hullámai koronát rajzoltak szív alakú arca köré a füvön. Rövid vászonnadrágot és halványkék pólót viselt.

– Régóta vársz? – kérdezte Johnny, és egy huppanással a lány mellé telepedett.

Lisa mosolyogva ingatta a fejét. Eperszája mögül előbukkantak apró, gyöngyfogai.

– Ugye nem mondtad a nénikédnek, hogy velem találkozol?

– Nem! – vágta rá sértődötten Johnny. – Hiszen megígértem.

Lisa bólintott és egy hirtelen mozdulattal hasra fordult. Kezeivel a füvet simogatta és kedves hangon egy dalt dúdolt.

– Amúgy miért nem szabad a kertbe jönnöd?

– A szüleim nem szeretik, ha egyedül császkálok.

– De nem vagy egyedül.

– Akkor sem, értsd meg!

Johnny nem kérdezősködött tovább, nem akarta, hogy a lány esetleg megsértődjön. Szerette az együtt töltött hosszú délutánokat, a dalocskákat a fa alatt, Nancy néni hallgatólagos belegyezését. Biztos volt benne, hogy nénikéje meglátta őket a minap, ahogy elnehezült tüdővel a földre rogynak a fogócska végén, kipirult arccal az eget bámulják és történeteket szőnek a dundi felhőkből. Nancy néni látta őket, mégsem említette a vacsoránál. Johnny úgy gondolta, végtére is semmi rossz nincs abban, hogy ők ketten barátok. Szótlan és magának való gyerek lévén, a csöndes Lisával jól megértették egymást. A lány és a családja a szomszéd házban éltek. Johnny mégsem ismerte a szüleit, talán, ha egyszer látta őket egész nyáron. Nancy néni sem beszélt róluk, de ő amúgy sem beszélt sokat, mindig a könyveivel volt elfoglalva.

Sokszor érzett bátorságot, soha addig nem tapasztalt, mélyről jövő tenniakarást, hogy átmegy a kékre festett házba, bekopogtat és szépen artikulálva azt mondja: Csókolom, én Johnny vagyok! Lisa kijöhet játszani?

Nem tűnt teljesíthetetlen feladatnak, de a lány annyira nagyon ellenkezett, hogy elvetette az ötletet.

Szótlanul feküdtek tovább a fa alatt, a lombok között beszűrődő fény szinte égette az arcukat. Johnny az eget bámulta, Lisa egy kaviccsal bíbelődött.

– Jövő héten jön értem az anyukám.

– Vele kell menned? – kérdezte a lány és a követ lassan a fiú tenyerébe zárta.

– Azért jön, hogy hazavigyen.

– Visszajössz még?

– Azt hiszem, bár azt mondták Európába költözünk, anyukám meg én.

Lisa erre már nem válaszolt, huncutul a barátjára mosolygott, és a kezével intett, hogy kövesse. Megragadta a meggyfa mélyen bordázott törzsét, egy alsó lombba kapaszkodva felhúzta magát, és egy pillanattal később már kényelmesen elhelyezkedett egy vaskosabb ágon. Johnny ügyetlenül követte, és mikor felért, a lány mellé telepedett. A fa tetejéről látni lehetett a távolban húzódó hegyek cukorsüvegszerű csúcsait. Alattuk a buja zöld növényzet egybefüggő, hosszú takaróként terült el, míg a szem ellát. Johnny azon gondolkodott, hogy vajon az európai fák tetején is hasonló-e a kilátás, aztán maszatos arcát Lisa felé fordította és nehéz szívvel megválaszolta a kérdést: valószínűleg nem.

– Nem fogsz elfelejteni, igaz? Ugye mindig emlékezni fogsz rám? – törte meg a csendet a lány és szemei két nagy íriszként pislogtak.

– Soha nem foglak elfelejteni!

– Ígéred?

– Ígérem! – mondta Johnny és Lisa pillantását követve a távolba révedt.

30 évvel később…

John órák óta vezetett, hosszú volt az út Chicagóból Fremontba. Az éjszakába burkolódzó táj kifürkészhetetlenül suhant el mellette, mint egy horizontból épített fekete alagút. Több, mint 30 éve járt itt utoljára, de mindig melegséggel gondolt vissza erre a vidékre, ahogy a feledésbe merült gyermekkori emlékek között kutakodott. Az autó reflektora hosszú, egyenes csíkban szelte ketté a dús sötétséget, a műszerfal digitális órája 22:32-t mutatott. Nancy néni férje a múlt héten halt meg, s mint egyetlen élő rokona, kötelességének érezte, hogy megtegye ezt a nagy utat. Mikor befordult a pázsittal szegélyezett kocsibejárón, nénikéje már az ajtóban várta. A sárgás fény a tornácon sápadtan világította meg a falakat. A ház öregebbnek és kisebbnek tűnt, a párkányokon lepattogzott a festék, a hajdanán fehéren világító gerendák most szürkén csillogtak a holdfényben. John leállította a motort, kivette a slusszkulcsot, zakója bal zsebébe csúsztatta és mosolyogva kinyitotta az ajtót. Nancy néni ráncosabbnak és fáradtabbnak látszott, 30 év nem tűnik el nyomtalanul.

– Johnny, csak hogy itt vagy!

– Nénikém, örülök, hogy látlak.

John megpuszilta az arcát, erekkel átszőtt kezeit egy pillanatra a tenyerébe zárta, majd visszasétált az autóhoz. A csomagtartóból kiemelte a fekete Samsonite bőröndöt, egy lendítéssel a földre helyezte és húzni kezdte befelé. A műanyag kerekek tompa zaja úgy verte fel az éjszaka meghitt csendjét, mint a tóba hajított kő az állóvizet. John a lépcső előtt kezébe kapta csomagját és halk léptekkel követte az asszonyt. Az eltelt idő nem sokat változtatott nénikéje otthonán, itt-ott talán megrágta kicsit. A színek fáradtak és kopottak lettek, de az illat még mindig a régi volt.

– Készítettem vacsorát, biztosan éhes vagy – magyarázta Nancy néni és a konyhaajtó felé mutatott.

A régi, zöld szúnyogháló egy 20 centis darabon kiszakadt, de valaki leleményesen egy vastag fekete szikszalaggal ragasztotta be. Kiléptek a virágillatú tornácra, a közepén szépen megterített asztal állt. A gazdagon megpakolt salátástál mellett frissen készült, gőzölgő sülthús illatozott. John akaratlanul követte szemével a telek végébe vezető kerti csapást, de a kavicsokkal felszórt út beleveszett a sötétségbe.

– Ki viseli gondját ennek a nagy kertnek?

– Többnyire én, meg Fred, most már csak én – felelte Nancy néni szomorúan.

– Sajnálom nénikém – mondta John és leült a kerek asztalhoz.

Nancy néni egy kövér szelet húst rakott a fehér porcelánba, mellé salátát szedett.

– Egyél!

John jóízűen falatozott, olykor felnézett a tányérjából, nénikéje szótlanul ült a székben, fakó arcán ott felejtődött egy finom mosoly.

– Mi történt a szomszédokkal? – kérdezte végül, és a kékre festett ház felé mutatott.

– Elköltöztek.

– És Lisa? A városban maradt?

– Lisa? – kérdezte Nancy néni, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– A kislány, akivel annyit játszottam azon a nyáron, amit itt töltöttem.

Az idős asszony meredten bámult Johnra, összeráncolta megritkult szemöldökét.

– Kislány? Nem emlékszem.

– A szomszédok lánya, Lisa. Vékony, szőke kis teremtés, nagy kék szemekkel.

– Johnny, te zöldségeket beszélsz! – legyintett Nancy néni és egyre zavarodottabban rázta a fejét.

– Pedig Lisának hívták, tisztán emlékszem.

– Az nem lehet fiam!

– Hogy érted, hogy nem lehet? Hát nem ez volt a neve?

Nancy néni felállt, bal kezének mutatóujját maga elé emelte, és apró léptekkel besietett a házba. John nem értette a dolgot, egy darabig nézett utána, végül félretolta a tányérját. Fölállt a székből, a tornác szélére sétált és belebámult a sötétségbe. A gyümölcsfák levelei halkan zizegtek a délről érkező langyos szélben. A csillagok tökéletes mozdulatlanságban tűrték, ahogy táncot jár előttük néhány lomha felhő. Nyikorogva nyílt ki ismét a tornác ajtaja, nagynénje tűnt fel mögötte egy jókora dobozzal a kezében. Az asztalra tette, a fedelén pihenő finom porrétegen nyomott hagytak rövid és göcsörtös ujjai. Megsárgult, régi fényképek voltak benne. Az asszony kiemelt egy jókora köteget, feljebb tolta orrára csúszott aranykeretes szemüvegét és egymás után mindet jól megnézte. Sokáig kotorászott szótlanul, míg végül megtalálta, amit keresett. A képen egy virágos ruhában Nancy néni állt, mellette Fred a kezét fogta. Előttük Lisa térdepelt a füvön. Hosszú fehér karjait széttárta és egyenesen a kamerába nevetett apró gyöngyfogaival.

– Lisa! – kiáltott John boldogan.

– Nézd meg a dátumot! – mondta Nancy néni és megfordította a megsárgult papírt, amire valaki szép, cirádázott betűkkel 1970. május-t írt.

– Nem értem – vallotta be tanácstalanul.

– Ez volt az utolsó kép, ami Lisáról készült.

– Az utolsó?

– Azon a nyáron, 1970-ben, a kertben játszott, labdája a kövesútra gurult, ő utána szaladt és egy autó…

Az asszony nem fejezte be a mondatot, könnyel gyűlt szemét a képre szegezte, végül, annyit mondott:

– Biztos kezedbe került a fotó évekkel ezelőtt, vagy Fred mesélt róla, szeretett fecsegni. Fura egy gyerek voltál, annyi szent!

John meredten bámult maga elé, össze volt zavarodva, a harminc évvel ezelőtti forró nyárra gondolt, Lisára, ahogy a meggyfa tetején kéri őt, emlékezzen rá. Látta szabályos arcát, hatalmas szemeit, eperszáját, és szívét újra gyermeki cinkosság járta át.

Napjainkban…

Az évnek ebben a szakaszában a külföldiek ellepik Mexikót. Ami először feltűnik Johnnak, az a színes és bizarr díszítés az utcákon. Papírmasé csontvázak kelnek életre, az emberek bokrétákkal a fejükön táncolnak halotti maszkban, a gyerekek koponya alakú cukorkákat szopogatnak, a boltok pedig marcipán koporsókat árulnak néhány pesóért. John egy könyvben olvasta, hogy az azték hitrendszer szerint, a halottak úgynevezett Mitclanban, azaz egy túlvilági váróteremben töltik az időt, és az évnek ebben a szakaszában visszatérnek az otthonaikba. A családok hatalmas oltárokat emelnek, melyeket narancssárga büdöskékkel, a holtak virágával díszítenek, a szentélyre ételt és italt tesznek hazalátogató szeretteik megvendégelésére.

– Miért van ennyi fénykép? – kérdezi John a mulatt asszonyt, akitől szobát bérel a Día de los Muertos idejére, Mexikóváros délkeleti részén.

– Minden halottadnak ki kell tenni az arcképét.

– Miért fontos ez?

– Az emlékezés miatt. A halott, akire nem emlékeznek a Mitclanba ragad, és sosem nyugodhat békében.

John elmereng. A gyertyalángok szelíden és törékenyen pislákolnak körülötte. A nő a mosogató felett tányérokat öblít, majd kötényébe törli mind két kezét és néhány frissen sütött kukoricalepényt tesz az asztalra.

– A halottakat nem lehet éhesen várni.

John bólint. – Gracias.

Az asszony az oltárhoz lép, a gyertyáktól, fényképektől, ételektől és italoktól roskadozó polcok közül a legfelsőn egy kis helyet csinál, egy fiókból használatlan fehér mécsest vesz elő, és John elé teszi az asztalra.

– Oda kiteheti az elvesztett családtagjait – mondja, s hangjában bujkáló jóleső melegség átjárja a szobát.

John ebéd után az erkélyen pihen, meredten nézi a panelrengeteg felett lebegő főzelékszerű szmogot. Az utcákon szépen felöltözött tömeg hömpölyög, mint megannyi tajtékzó, színes hullám. A távolból muzsika hangját hozza a szél. Egy ideig még hallgatja a felcsendülő latin dallamokat, végül feltápászkodik a kopott rattanszékből és belép a szobába. A lakásban sokkal hűvösebb van, mint odakint, a levegőben viasz és virágok illata keveredik. John kabátja zsebébe matat, óvatosan kiemeli a tenyérnyi nagyságú vászonkendőt. Kiteríti a hímzett abroszon, majd végighúzza ujjait a dióbarna fotó fényes felületén. Óvatosan az oltárra helyezi, végül meggyújtja a háziasszonytól kapott gyertya gyűrött kanócát. Fogja a halványszürke kavicsot, és Lisa nevető képe elé teszi. Szemében táncot járnak az emlékezés gyertyáinak vörös lángjai.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: