Meztelenül a falnak dönt. Az ablakon tompán szökik be az októberi napfény, a pár hete felrakott üvegfólia elszívja az erejét. Hűvös van az üzletben. A hosszú, fényesre kopott pult végén még ott a designer pamutvászon, amiből François pontosan egy méternyit vágott le, az utolsó vásárlónak. A hatalmas szabóolló olyan pontos a kezében, mint egy szívsebész szikéje. Egyenes vágás, a megfelelő helyen, ahogyan az apja tanította. Az apja, akinek a képe ott áll a régi, antik pénztárgép mellett, amit teljesen kibelezett és átalakított, amin átsuhan a Visa és a Mastercard, csilingel az euró, vastagszik az élet.
A kezdet kezdetén, a tenyere még óvatosan, tapogatózva siklott a derekamon, a mellemnél szöszölt egy kicsit, ráborította nagy, száraz tenyerét, mint egy búrát. Lehetne nagyobb is, motyogta, én pedig úgy tettem, mintha a hangját elnyelné a régi, kopott selyemtapéta, ami hidegen és puhán simult a hátamhoz. François lassan, óvatosan változtatott az üzlet berendezésén, jól tudta, hogy apja vevőköre éles szemmel, kritikus nyelvvel figyeli minden mozdulatát. Szegény Éloiset is kicsinálták, amikor a szomszédban álló édességboltot átvette az apjától. Nem volt még nyitott a környék a svájci, magas kakaótartalmú kézműves bonbonokra, sem arra, hogy Éloise kidobált mindent, amiben túl sok volt a mesterséges színezék. Éloise és François gyerekkori barátok. Barátok, akik együtt vesztették el a szüzességüket. Az iskolabál egyértelműen jól sikerült. Ezt a mai napig, mind a ketten így gondolják, bár Éloise, ma, az üzlet ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségén, úgy mesélte el a sztorit pár rég nem látott közös ismerősnek, hogy csak egy hatalmas, medvecukros üvegre emlékszik, ami a fejük fölötti polcon állt, és minden egyes lökésnél, ahogyan az ő tiarás feje a cseresznyefa polchoz ütődött, az az üveg egy hajszálnyival közelebb került a csipkével szegett peremhez. François meg is sértődhetett volna, de csak annyit mondott, most jobban menne és nevetett. Ismeri Éloiset, neki a viccesnek gondolt, sokszor szúrós megjegyzéseket is mindig elnézi. Soha nem akartunk együtt lenni, válaszolta, mikor a sokadik bort felnyitó volt iskolatársak rákérdeztek, miért nem házasodnak össze. Összemosolyogtak a többiek fölött, kerülgették egymást, s mikor végül az utolsó vendég is távozott, egymásnak estek. Persze ez már másféle szeretkezés volt, mint az az első. Mélyebbek voltak a csókok, rutinosabbak a kezek.
François a végén, amikor egymás karjában feküdtek, azt suttogta, mondtam, hogy jobban megy. Éloise nevetett. Megsimogatta a férfit, ujjbegyei finoman mozogtak, mintha láthatatlan billentyűket mozgatnának meg François bőre alatt. Egy csókot nyomott François elnyílt szájára, aki megpróbálta odahúzni magához, de a nő nem hagyta. Kibontakozott az ölelésből, meztelenül sétált oda az asztalokhoz, amiket a rendezvényszervezők percek alatt állítottak fel a bolt zárása után. Félrerúgott pár lufit, aztán egyesével felemelgette a borosüvegeket. Felragyogott az arca, amikor talált egy félig még teli palackot. Amikor elfordulva inni kezdett François is odasétált hozzá, hátulról átölelte. A nő mellére simította a tenyerét, ráborította, mint egy búrát. Ó. Az üzleten végighullámzott a hang. Hosszú, lendületes léptekkel sétált hozzám. Közel hajolt, keze a derekamra simult, miközben a falnak döntött, hogy a fóliázott ablakon behulló, tompa fényben jobban lássa a színes sálat tartó egyszerű csomót. Mire kilazította a selymet, Éloise is megérkezett, kezében a borosüveggel. Milyen csodás ez a próbababa, art deco? Dehogy, háborodott fel François. Ráterítette Éloise vállára a kendőt, majd visszafordult hozzám. Ő itt Cynthia*.
* 1937-ben Lester Gaba megalkotta Cynthia nevű bábuját, melyet később csak „The Art of Window Display” néven hirdetett Manhattanban. A New York-i előkelőségről, Cynthia Wellsről mintázott báburól az a fáma járta, hogy készítője beleszeretett. Emellett a legenda mellett szól, hogy a művész szinte mindenhova magával cipelte újdonsült társát. Lencsevégre kapták vele az operában és különböző éttermekben is.