Állok a Kalashnikovval a kezemben, lehúz a súlya, nehéz lehet egész nap félvállon cipelni, lövésre készen tartani hosszú percekig. Beáll az izom, megremeg a kar, mellélő. Csak tartom a két kezemben, nem merem megmozdítani sem, nehogy véletlenül elsüljön. Bevillan Budapest ostroma, menekülő zsidó rokonaim, de afrikai, elkábított gyerekharcosok is. Transzgenerációs emlék, kollektív tudatalatti. Elképzelem, ahogy a helyi partizánokkal egy szikla mögé bújok és onnan lesem a hadsereg táborát.Borjúpaprikást főznek egy üstben, a tűz körül szívják a dohányt. A kártyát és alkoholt Mohamed megtiltotta, de a barna papírzacskóban ott bujkál a laposüveg. A szikla védelmébe kuporodva a vállamhoz emelem a fegyvert, a papírzacskóra célzok. Nem tudom meghúzni.
- Some tea Madam? – térít vissza a valóságba a kalashnikov tulajdonosa. A szakállas férfin helyi shalwar kameez, mintha örökre rajta lett volna, hosszú barna ing, buggyos nadrág és a tetején kötött mellény a hideg ellen, de közben műanyag klumpában slattyog.
Örülök a meleg chainak, huszonkét órája ülünk a rikítóra pingált buszban, a világ legmagasabb aszfaltozott útján zötyögünk, Islamabadtól Kína határáig. Meglepően kontrasztos a táj a Karakoram Highway mellett, kéken csillog a tiszta folyó a sivár Hunza völgyben, kopott sziklák meredeznek a magasba. Sehol a környéken egy falu, bolt, vagy ember, de ott virít az út mellett egy megviselt Coca – Cola tábla.
Fémüstben forr a tej, beleszórja a tealeveleket és a kardamomot, illatozni kezd az egész poros leálló. Mint bármelyik chai wallah, másfél méter magasból önti a teát a pici kerámiacsészébe. Közben kikapja kezemből a kalashnikovot és a következő bámészkodó kezébe nyomja. Full tourist szerviz. „No photo Sir” – kiált rá az angol hátizsákosra, aki épp pózolna a fegyverrel a kezében. A városokban már megszoktam, hogy minden bolt előtt áll egy fegyveres szoknyában, de itt Kashmir határán, évtizedek óta tart a harc. Megfordultak itt már talibánok, lázadók, illegális csoportok harcosai, szeparatisták, meg a hadsereg. Elgondolkozom, hogy a teás útonálló vajon melyik csoporthoz tartozik.
- English, english? – kérdezi, mint minden pakisztáni.
- No, Hungary – próbálkozom, nem is tudom minek.
- Hungaria! – csillan fel a szeme -, Europe – én meg persze hevesen bólogatok, csak amerikainak ne nézzen.
- Husband? Children? – érdeklődik, rázom a fejem, hogy még nem, egyedül utazom, de szörnyülködő pillantásaira, hogy hogyan merek férfi kísérő nélkül kilépni a házból, megnyugtatom, hogy vannak barátok is velem. Sokatmondóan kacsint.
Szikrázik a nap, de azért ilyenkor nyáron is csíp a hideg így 2600 méter magasan. A helyiek már visszaszálnának, nekem nem hiányzik a rázkódás, a busz kívülről nézve sokkal szebb. Pakisztán büszkeségei a „truck art” – ként is definiált, színesen csillogó járművek. A tulajdonosok kalligráfiákkal, tükrökkel, csengőkkel, fafaragásokkal, történelmi jelenetekkel, versekkel, személyes emléktárgyakkal dekorálják őket. Akik csak a közelbe utaznak, a tetejére másznak fel, és ott kapaszkodnak. Belül hangosan sipákol a bollywoodi filmzene, megállás nélkül vetítik ugyanazt a filmet, újra és újra. Még szerencse, hogy a barátaim mellé ülhettem, a városi buszokon, mint nő, csak elöl utazhattam, a férfiak külön hátul.
Már én is fázom, elindulok a busz felé, mindenki rám vár.
- Madame, madame, apricot. Very good – fut utánam a hátán a kalashnikovval és kapok egy egész kosár sárgabarackot. Most veszem észre, hogy a felettünk tornyosuló Himalaya lábánál, a szürke kockaházak tetején ezernyi sárgabarack szárad lepedőkre terítve.
- How much?
- Present Madame, Hungaria friend – mosolyog rám pár fogával és elégedetten simogatja narancssárgára hennázott hosszú szakállát. – Just a kiss, white madame, easy, no problem.
Kezébe nyomom a sárgabarackokat, és riadtan menekülök fel a buszra. Ahogy kikanyarodunk, még visszalesek a sötétített ablak takarásából, teás fegyveresünk épp húz egyet a barna papír zacskóból, majd előkapja iPhone-ját, és kattint egy szelfit a kalashnikovval.