Azt szoktam mondani, hogy azóta nem kedvelem az öcsém, amióta a házunk előtti betonlejtőn tönkretette az olajzöld pedálos Moszkvicsomat.
Valójában már akkor éreztem az ellenszenvet, amikor először megpillantottam anyám kezében, a Baross utcai klinika sötét folyosóján. Csak üvegen keresztül láthattam a gyűrött, vörös kis csomagot, de a visítása még úgy is elviselhetetlenül hangos volt. Dühös voltam és csalódott, a mai napig tisztán megvan a jelenet, pedig még nem voltam hároméves. Ez életem második emléke.
Az első, ahogy pár héttel korábban a ronda zöld kanapén ülök anyám ölében, vele szemben, és simogatom a pocakját, amiben benne van a rejtélyes dolog, a Kisöcsi, aminek majd nagyon fogok örülni. Legalább is ezt mondta Anya, a boldogságtól könnyes szemekkel. Mikor megszületett Marci, úgy éreztem, hogy csúnyán átvert. Azóta már tudom, hogy csak az egykék romantikus naivitása beszélt belőle.
A testvér-helyzeteket később sem tudta jól kezelni. Nem olvasott ötven féle gyereknevelési könyvet, nem is volt akkoriban szokás, és nagyjából minden hibát el is követett, amitől azok óva intenek.”Szeressétek már egymást!”, üvöltötte hisztérikusan, miközben mi egymást püföltük a homokozólapáttal, “Bezzeg a nővéred nem olyan lusta, mint te.”, mondta az öcsém első egyese után. “Olyan búval bélelt vagy! Vegyél példát Marciról, és szerezz magadnak barátokat!”, mondta, amikor unatkoztam a nyári vakáció alatt.
Mentségére, eleve nem volt könnyű dolga, mert szerintem nem született még két ennyire különböző ember egy családba, mint az öcsém meg én.
Gyerekkorunkban leginkább a Moszkvics iránti hódolat volt bennünk közös, de amikor egy augusztusi napon a lejtőről legurulva nekiment vele a beton villanypóznának, hiába üvöltöttem torkom szakadtából, hogy “Lassíííts!”, annak is vége lett. Én őszintén sajnáltam, hogy Marci megúszta a balesetet néhány horzsolással, és utána hetekig gyászoltam a ripityára tört guruló szentélyem. Marci viszont már másnap simán átült a piros gokartba, és azt is elfelejtette, hogy a Moszkvics valaha a világon volt. Legalább is azt hittem.
Akkor derült ki, hogy ez nem így volt, amikor 22 évesen, az első komoly barátnőjének úgy mutatott be röhögve, hogy “Ő itt, a nővérem, aki azóta utál, hogy tönkretettem az olajzöld Moszkvicsát”.
Ez valami varázsige lehetett, utána napról-napra közelebb kerültünk egymáshoz. Bár talán inkább Eszternek volt köze a dologhoz, aki a fura bemutatás ellenére a kezdetektől fogva szimpatizált velem, én meg viszont. Eszter hároméves jelenléte egy boldog békeidőszak volt a testvérkapcsolatunkban. Marci ezalatt egyszer sem felejtette el a szülinapom, sőt, olyan ajándékokkal lepett meg, hogy csak ámultam. Persze Eszter mindig cinkosan mosolygott a háttérben, és az egyik ajándékról, egy szirom alakú ezüst fülbevalóról biztosan tudom, hogy ő vette egyedül, amikor a szüleivel nyaralt Horvátországban.
Talán a Moszkvics után a második legnagyobb csalódásom az öcsémmel kapcsolatban az volt, amikor szakította Eszterrel. Úgy éreztem, ezzel elárult engem is.
Utána külön utakon folytattuk, Marci csapongó szingliként, én meg menyasszonyként, a családalapításra készülve.
Mikor megtudta, hogy babát várok, minden átmenet nélkül ugrott könnyes szemmel a nyakamba, de aztán észbe kapott, és egyet hátralépett. Liziért viszont már őszintén rajongott. Azt szokta mondani, hogy annyira, hogy ő is kedvet kapott a családalapításhoz, de amúgy mindenki tudja, hogy az apává válása a véletlen műve volt. Fél éve sem voltak még együtt Nórával, aki sem kezdetben, sem a későbbiekben nem mutatta felém a szimpátia leghalványabb jelét sem, mikor a szülinapomra egy ultrahang fotót kaptam tőlük ajándékba. Könnyes szemmel ugrottam a nyakukba.
Még a baba születése előtt beköltöztek a nagyszüleinktől örökölt régi Kádár-kockába, ami a legszebb gyerekkori emlékeim színtere volt. Meghatottan gondoltam rá, hogy majd a kis Marci is a Mamáék házának mindentől megóvó falai között fog felnőni, de a legtöbb falat csúnyán lerombolták, és egy ízlésficamos bazárt csináltak a kedves házikóból, ami a kis Marci születése után egy megközelíthetetlen erőddé változott.
Azon ritka alkalmakkor, amikor Nóra hajlandó volt bennünket fogadni, már a teraszon ki kellett lépnünk a cipőnkből, egyszer használatos lábzsákot kellett húznunk a zokninkra, és alaposan kezet kellett fertőtlenítenünk az előszobában. Nóra nem bízta a véletlenre, még egy táblát is kitett, ami erre figyelmeztetett. Mikor finoman utaltam rá, hogy ez talán egy kicsit túlzás, végigmért, és azt mondta, hogy “ÉÉN nem fogom koszban tartani a gyerekem.” Az öcsém gúnyosan röhögött.
Azóta már tudom, hogy a gúny mögött mérhetetlen boldogtalanság volt, mert nagyon hamar kiderült, hogy Nórával nem illenek össze. Két évig húzták, aztán elváltak. Nóra hazaköltözött a kis Marcival vidékre, az öcsém meg ott maradt egyedül a fertőtlenítő szagú bazárban, undokabbul, mint valaha.
Már hónapok óta nem is beszéltünk, mikor a szülinapom előtt egy héttel felhívott.
- Te figyelj, milyen ajándéknak örül egy nő, így 40-hez közel?
- 34 leszek.
- Hát, azért kérdem…
- Menj a fenébe!
- Na, de most komolyan. Mit szeretnél?
- Küldök majd egy könyv listát, arról választhatsz.
- Jááj, gondolom csupa értelmiségi szar lesz rajta.
- Na szevasz, mennem kell.
Pont szombatra esett a szülinapom. Ebédre vártam a vendégeket, és a nagy kapkodásban titkon reméltem, hogy a hóhelyzet miatt késni fognak, de az öcsém – rossz szokásához híven – már 10 perccel korábban csengetett a kis Marcival.
- Zsákot nem kell húzni, úgyis kosz van – mondtam gúnyosan, mikor ajtót nyitottam, de csak nevetett.
- Na figyelj, nővérem. Mégsem hoztam neked értelmiségi szart.
Majd visszalépett a folyosóra, és azt mondta:
- Hoztam inkább valamit, aminek Lizi is hasznát veszi.
Azzal megfordult, és gyermeki örömmel az arcán begurított az előszobába egy gyönyörűen csillogó, olajzöld Moszkvicsot.