Sétálok a körúton. Nézem az ünnepi fényeket, kezemben papírpoharas kávé. Erősen szorítom kezeim között, alján épphogy lötyög még egy kis fekete. Vacogok úgy is, hogy a legmelegebb kabátot vettem fel reggel. A bakancsomba a sötétszürke bundás zoknit húztam. Nyakamat a sálamba temetem, nézem a bakancsom hagyta nyomokat a letaposott hóban.
***
Kilenc negyvenöt volt, amikor váltottalak. A sártól tocsogó bakancsomat az öltözőszekrénybe tettem, lecseréltem az acélorrú munkavédelmire. A vállfáról levettem a termodzsekimet, a szék támlájára terítettem. Átmentem a középső irodába; a vízforralóban melegíteni kezdtem a vizet. Felnyitottam a barnacukros kávé csomagolását, beleöntöttem a bögrébe és a bugyogó vizet lassan ráöntöttem a szálló porra.
Szokatlan csend volt. Az udvarról sem szűrődött be semmi zaj. Az egész épületet átjárta a rosszat sejtető feszültség. Olykor a szia-szia; hogy vagy-ok törték meg a tátongó ürességet. Csend, csend, csend. Ültem a számítógép előtt, görgettem az aktuális híreket, kortyoltam a kávémat, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy már nekem sem voltak szavaim. Zajra vágytam, mégis képtelen voltam megszólalni. Ültem a gép előtt, a kávém már teljesen kihűlt, azon gondolkoztam, hogy milyen zaj volna az, ami érdekelné őket annyira, hogy nem vállat vonva sétálnának tovább, előttem. Ott, akkor én már nem hittem abban, hogy bármi hat rájuk. Nem hittem én már semmiben.
Kislány koromban sokat bámultam az eget. A csillagokat. Szerettem befeküdni nyári estéken a kertvégi hatalmas szilvafa alá, és elhinni, hogy szárnyaim nőnek, amivel elrepülhetek jó messzire. Ebben még akkor is hittem, mikor már mások semmiben sem. Amikor már a legjobb barátnőm is kinevetett és azt mondta, nőjek már fel, mert nem léteznek csodák. Én valamiért mégis, mindenben azt akartam látni.
Amikor először léptem be a barna vaskapun, torkomban dobogott a szívem. Kavicsos parkolón át vezetett út az épületbe. A neoncsövek vibráltak, volt amelyik már nem is világított. Hinni akartam, hogy egy nap majd azt a csapatot erősíthetem, akik nap mint nap hisznek a csodákban. Mert igen, akkor még hittek a lehetetlenben, az emberek jóságában. Aznap, amikor először pillantottam meg őket az irodában. Vidámak voltak, sürögtek forogtak a kis helyiségben.
Hűvös, decemberi nap volt. Valamivel délután négy után érkeztem. Levettem a kabátomat, a billegő fogasra akasztottam. Invitálására helyet foglaltam a kanapén. Tördeltem a kezeimet, szám olyan volt akár a sivatag.
“Köszönöm, hogy eljöttél!” – törted meg a csendet. “Nekem a megtiszteltetés, hogy interjúra hívott” válaszoltam makogva.
Az önéletrajzomat szorongattad a kezedben. Ha jól emlékszem, úgy fogalmaztál, hogy pontosan ilyen embert keresel a csapatodba. Pont ilyet, mint én. Mert szerinted én nem ismerek lehetetlent. Mosolyogtam. Boldog voltam, hogy valóra válik az álmom; végre, másokon segíthetek.
***
Süvített a szél, mínusz hat fok volt, amikor az udvaron elindítottam az autót.
Hátramentem a csomagtartóhoz, még utoljára ellenőríztem ,hogy minden megvan-e amire szükségünk lehet. Bevártam a társamat, aki akkorra már túl volt a hatodik cigijén, aztán nyakunkba vettük a várost. A Lehel téri aluljáró irányába kanyarodtunk, teát és takarót osztottunk. Boldogság töltötte el a szívemet, amikor láttam, hogy a klienseink mennyire örülnek fél liter forró teának és egy meleg pokrócnak.
***
Csodák mindig vannak, és hinni kell bennük, különben nem ér semmit az egész.
Minden pillanatban vártam. És vártam. Vártam. És vártam. Mikor rájöttem, hogy korábban már megláttam; benned, bennük, bennünk. A reggeli kávéban, az elejtett helló-szia-hogy vagyok-ban, a teafőzésben, a sapka-sálban. Az autóban amikor, mínusz hatban is elindult, az ülésfűtésben, a vészvillogóban, a körútban, a csapatban, és bennük. Akikért télen, hóban, fagyban dolgoztunk. Akikről soha nem mondtunk le, akik a világot jelentették a zúzmarás kirakatok előtt. Igen, én korábban csodát láttam.
Aztán kétezertizenkilenc októberében végleg eltűnt belőlem valami. Úgy, mint apránként az ablakokból a növények, meg az ajtókról a maradék matrica maradványok. Szürkék voltak a falak, és a tekintetek. A víz a forralóban csak alig bugyogott. Jobb kezet a bal követte, így telt meg az autó csomagtartója téli holmikkal. Rutinszerűen ültünk be az autóba, és vettük nyakunkba a várost. Csak az aluljárokban szorult némi melegség.
Összeszorult a szívem, mert semmi esélyt nem láttam, hogy újra éled bennem a hit, a türelem, felétek. Egyre kevésbé tudtam hinni abban, hogy megtanulnak majd az emberek lehajolni. Hogy a megvető tekinteteket felváltja a mosoly. Szerettem volna hinni, hogy a világ nem ilyen. Hogy nem ilyen szürke, rideg, sötétséggel teli. Szerettem volna hinni, hogy az emberség nem tűnik el ilyen könnyen. Ahogyan azt is, hogy visszatalálok majd saját szívemhez.
Hetek teltek el így. Hetekig ebédeltem így, hogy vártam hogy történjen valami. Vártam, hogy gyere és annyit mondj, hogy egyszer vége lesz ennek. Hogy egyszer ezt a szürkeséget emberség váltja fel, hiába vártam, nem jöttél.
***
Álltam az ajtód előtt, beláttam az egész irodát. Volt ott minden: kanapéra hányt téli kabát; az előző este megtöltött teáskancsók, hálózsákok, takarók.
Álltam az ajtód előtt és néztelek. Láttam, ahogy a szemem előtt fogysz el, és válsz semmivé. Akármennyire igyekeztelek úgy nézni, mint az elején, te már nem voltál ugyanaz. Akárhogy néztelek már nem voltál erővel és célokkal teli, sürgő-forgó a többiek között. Te már olyan valaki voltál, aki rég feladta az életet.
A heteket nehéz hónapok követték. Minden egyre lassabb lett körülöttem. A víz bugyogása, a tea főzése, a kulcs kattanása. Minden olyan volt, mintha nem is lenne. Kerestelek a halmok között, össze akartalak szedni. A szoba egyik sarkában fedeztem fel a lelkedet, másikban a testedet. Leültem melléd, hallgattam; ahogy veszed a levegőt, ahogy sóhajtasz. Csak az eső folytonos zúgására tudtam figyelni, felálltam, otthagytalak.
***
Sötét. Csend. Csend.
Az irodában, az utcán, a szívekben. Törődésed egyetlen szikrája sem lobbant fel. Csak ültél az asztalodnál, és bámultad a laptopod kijelzőjét. Nem tudtam mit tegyek, így aztán nem tettem semmit. Amikor rájöttem, hogy hiba volt, már túl késő volt. Akkora már nem maradt semmim.
***
Sétálok a körúton, a kezemben papírpoharas kávé. Már majdnem kihűlt, felhörpintem az utolsó csepp feketét, és itt hagyom nektek a szétbaszott lelkemet.