trauma/írás

Fülöp Krisztina: Nem jönni hozzá

ereste a lakást, ahol valaha Ő is ott volt, ami valaha az övék volt. Egyre nehezebb volt megtalálnia benne, különösen mióta az új lakók rikító lila függönyei kiabáltak rá az ablakokból, de mégis el kellett jönnie.

Ahogy befordult a sarkon, még az arckifejezése is megváltozott. Minden nap elment oda, ahol esténként régen együtt sétáltak végig.  Ezen a néhány méteren, néhány utcán úgy érezte, végre újra vele van. Elment a könyvesbolt mellett és tenyerét egy pillanatra a kirakatra tapasztotta, ahogy ő is mindig önkéntelenül odatette a kezét, amikor valami izgalmasat keresgélt az új kínálatban. Megvárta, hogy az eladó az órájára nézett, sántítva az ajtóhoz botorkált és megfordította a táblát, a bolt bezárt. Lassan ment tovább, mintha minden levegővétellel magába szívná a jelenlétét. A piros lámpánál megállt majd hátralépett pár lépést, ahogy ő is tett mindig. Sosem szeretett közvetlen az út szélén várakozni, még akkor sem, ha a rengeteg baleset miatt védőoszlopokat raktak végig a járda mentén. Miközben várt a zöld jelzésre, lábát egy pillanatra kivette a cipőből és kilépett a földre. Az aszfalt hideg, durva érintésétől újra érezte azt az utolsó közös sétát, amikor a macskakövek közé szorult a sarka, és mezítláb, nevetve próbálták kiszabadítani onnan a szandálját, hazafelé menet.

Már a zebra középről látta a házat. A valaha fehérre vakolt épület falai a szmogtól grafitszürke színűek voltak, olyannyira, hogy talán akik nem ismerték a helyet olyan régen mint ők, azt hihették, minden ilyen fátyolszerűnek volt megtervezve. Szeme végig simította a házat, egy pillanatra megállt a harmadikon leszakadt redőnynél…az öreg még mindig nem csináltatta meg. Kereste a lakást, ahol valaha Ő is ott volt, ami valaha az övék volt. Egyre nehezebb volt megtalálnia benne, különösen mióta az új lakók rikító lila függönyei kiabáltak rá az ablakokból, de mégis el kellett jönnie.

Aznap is elment, hogy találkozzon vele. Kicsit késett, nem tudott a megszokott időben elindulni a munkából. A szíve hevesebben vert, így már nem lesz minden ugyanaz. Sietett, hogy odaérjen hozzá, hogy ne maradjon le a könyvesbolt zárásáról, hogy ne maradjon le Róla.

Eleredt az eső. Az ernyőjét a feje fölé tartotta, dühös lett, még az eső is esik, nem szabadna esnie! A könyvesbolthoz ért, de a tenyere lecsúszott a súlyos esőcseppekkel, az eladó viszont még bent volt..ez jó, ez jó! Felrakta újra a kezét, de a hátára hirtelen rázúdult az ernyőjéről a hűvös víz, megrezzent és elvesztette őt. Az eladó megindult az ajtó felé, de ahelyett, hogy a táblát fordította volna meg, kiszólt az üzletből: az eső miatt ma tovább tart nyitva, jöjjön be nyugodtan, ha vásárolni szeretne. Kétségbeesett, nem tudta mit tegyen, rohanni kezdett az esőben a ház felé, meg kell találnia! Az eső még jobban ömleni kezdett, a lámpák pedig sárga villogásra váltottak, a kereszteződésen lehetetlen volt átjutni. Nem találta őt semmiben, semmiben ahol eddig még érezhette őt. Levette a cipőjét, most mindkettőt és a kezében fogva próbált előre haladni, de a szakadó eső nem engedte oda hozzá. Nem érezte a macskaköveket, nem érezte azt az estét, csak a súlyosan hömpölygő vizet a lába alatt. És csak ment, ment előre az esőben, észre sem vette, hogy már a házat is elhagyta. Ment előre, próbált megtalálni bármit, ami ugyanaz, amiben megtalálhatja őt. Nem tudta, hogyan kell nem jönni hozzá.

(Photo by Osman Rana on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: