Uhh, mi történt? Összetört a világ körülöttem. Olyan, mintha ledobták volna a konyhakőre. Darabokra hullott. Nem pókhálósra. Mozaikosra. A mozaikok általában szépek, Ravennában különösen. Szép, izgalmas, ahogy az aprókból összeáll az egész, de én inkább megrémültem, amikor először így láttam az én szépséges világomat. Nem tudom, mikor kezdődött, nem emlékszem, hogy bármilyen előjele lett volna, nem tudom, mi történhetett. És hol történhetett, a szememben? Az agyamban? Egyelőre mindegy is, minden maradt a régiben, úgy élek, úgy vagyok, mint annak előtte. Csak félek. Tudom, hogy el kellene menni orvoshoz most azonnal, tudom, de úgy érzem, nem bírnám el most a rossz hírt, összetörnék. Fáradt vagyok, hónapok óta rohangálok a szüleimhez, az északiról a déli partra, ott is törésekkel küzdünk, anyám nagy gyakorisággal képes a „mentőben ülök, ne ijedj meg” típusú hívással megörvendeztetni.
Rettegek attól, hogy megtudjam, miért látok így, miközben persze nagyon szeretném tudni, miért látok így. Néha bagatellizálom. Majd elmúlik, semmi egyéb tüneted nincs, belefáradtál az elmúlt évekbe, ki vagy merülve, túlaggódod te ezt, minden rendben lesz – vigasztalgatom magam, pedig mennyire gyűlölöm, amikor azzal nyugtatnak bárkit, hogy: minden rendben lesz. Aztán pár másodperc múlva már pánikolok, elönt a veríték, robog a szívem, meg-megbotlik, kapkodom a levegőt, a jógalégzés nem segít, nem múlik a félelem. Mi lesz, ha kiderül, valami halálos kórság lakik bennem. Ha meghalok, ki istápolja a szüleimet, a válásunkba majdnem belebetegedett gyerekeimet ki várja haza, ki lesz nekik a biztos pont? Odázni kell, hogy megtudjam, mi ez. Idő kell, hogy fel tudjak készülni a legrosszabbra. Ezekkel a gondolatokkal vergődöm a nap szinte minden percében. Nem tudok koncentrálni, nincs kedvem semmihez, pedig gyönyörű a tavasz, a domboldal tele virágzó mandulafákkal, a szekrényem klassz, színes, sosemvoltrajtam göncökkel, most vettem egy flaska Chanel Allure Sensuelle parfümöt, én mégis talpig feketében, lefelé görbülő szájjal húzom össze magam minél kisebbre. Hol csak ülök, hol járkálok fel-alá, nem tudok figyelni és azt kérdezgetem magamtól, hogy jövök ki ebből. Miből? Azt se tudod, miben vagy, tenagyonhülye. Menj már orvoshoz, de rögtön. Oké-oké, de ma fontos elintéznivalóm van, holnap is így lesz, és napokig húzom, halasztom, akarok kicsit még szenvedni. Sajnálnom is kell még cseppet magam. Na, igen, és ugye tudod, lehet, hogy ezzel a hozzáállással késő lesz, mire végre elszánod magad. Jaj és újra jaj, erre is gondoltam, igen. Mara, te okoska, gyere már ki ebből a ködből, söprűzd ki a démonjaidat. A démonjaidat, akiket te gyártottál magadnak.
Egy reggel leereszkedik egy éles szélű fekete függöny a bal szemem elé, eltűnik a világ fele, majd a függöny is. A baloldalon nincs SEMMI. Értitek? SEMMI! Egy világos, majdnem fehér SEMMI. Azért még elmegyek az unokatesóm temetésére. Állok a sír mellett, tesztelem magam, kit látok, kit nem. Micsoda morbid helyzet. Itt állok rettegve, egy gödör mellett, sírdogálok, magamat is siratom. Mert ugye lehet, hogy halálos beteg vagyok. Az autóban rémülök meg igazán. Nem látom a bal kezem a kormányon. Ez egészen misztikus, szürreális érzés. Tudom, hogy ott van, érzem, hogy fogok valamit, és nem látom. Ott van, nincs ott, jól elszórakozom ezzel, pedig tudom, ez már nagy bajt jelent, de legalább izgalmas.
A szemész a látótérkiesésen kívül mást nem talál. A sürgősségiről koponya CT-re visznek. Várom a leletet a neurológiai kezelőben. Szinte nyugodtan. Vagy apátiásan? Itt van, mutatom, mondja a doktornő, töri a magyart, így nyilván könnyebb neki, hiszen tudja, hogy szakmabeli vagyok. A monitoron az agyam, benne egy kisebb lufi, utóbb kiderült 5 centis, kis farkincával. Ez az én agyam? Biztosan? Ellenőrzi, az enyém. Tumor, persze, de mégis mondanál még valamit? Szinte biztos, hogy glioblastoma, előrehaladott stádiumban. Azt tudom, hogy a glioblastoma az egyik leginvazívabb rosszindulatú daganat.
Nagy nyugalom ereszkedik rám. A démonok hirtelen elrepülnek, vigyorgok, én már tudom. Tudom, hogy mitől…
Aztán telefonálni kezdek. Röviden, tárgyilagosan mondom el családnak, egyszem lányként nagyon idős szülőknek, kősziklának hitt, mindent bíró anyaként a felnőtt gyerekeknek, barátoknak, hogy IGEN, daganat nőtt az agyamban, kiveszik, szövettan, aztán majd a többit meglátjuk, aztán megoldjuk, az onkológus és mi. Nagy nyugalom ereszkedik rám. A démonok elrepültek, vigyorgok, vállam a helyére kerül, leengedek. Én már tudom.