novella

Bankó-Erdősi Viktória: Hét

Behunyt szemének színpadán látja a fényszórókat, a lámpák sárga gömbjében csillogó esőcseppeket. „Tényleg meg akartam akkor halni?” „Nem!” „Dehogy akartál”

Fürgén szalad felfelé a koszos lépcsőn, könnyedén szökken át egy lefelé guruló sörösdoboz felett, nem hagyja magát kizökkenteni a magassarkú kopogásának szabályos ritmusából. A Kálvin térnél bukkan ki az aluljáróból, egy pillanatra összeszoruló szívvel megáll, rámarkol a fekete bőr kézitáska fülére, hogy egy segítő kéz illúzióját kapja tőle. Arra indul végül, ahol a galambok sétálgatnak, és napfényben fürdőznek a padok. Egyet elfoglal magának, precízen maga alá simítja a rövid piros szoknyát. A mobilt épp csak addig húzza ki a táska egyik rekeszéből, amíg az időt megnézi rajta. Hét perce van még a találkozóig. Éppen hét. Éppen hét év. Éppen a hetedik.

Beethoven vágtató hangjegyei törnek elő az emlékei közül, és úgy erősödnek fel benne, úgy feszülnek a hangszálain, ahogy futáskor feszül bele az utolsó kilométerbe. A szívverése is épp úgy gyorsul fel, és az arca is kipirul, amint a szimfónia mellett felidézi magában Mátyást. Látja őt lelki szeme előtt a zenekarával szemben állni. A karcsú ujjait, csuklója ívét, ahogy fel-és alábukik a pálcát tartva. A hol sarokra, hol lábujjhegyre billenő lakkcipőjét a dobogón, a széles selyemövet a derekán, amit mindig úgy szeretett volna megérinteni.

Csattanás riasztja fel, odakapja a fejét. Egy telefonfülke ajtajával játszik egy kisfiú. „Bence, tessék abba hagyni!” – utasítja rendre az édesanyja. A fülke ajtaja lassan csukódik be, enyhén belerázkódnak a festékszóróval összefirkált plexioldalak. Nem is lóg benne készülék, egyszerűen ottfelejtődött üresen a járdán. Hét éve abban a másik fülkében még volt készülék, azon a kisvárosi utcán, ahonnan kirohant az útra. Behunyja a szemét, mintha most is az arcába fröccsenne a pocsolyavíz, hallja az autók dudálását is. Megmozgatja a körömcipőben a lábujjait, ellenőrzi, nincs-e mezítláb, mint akkor. Behunyt szemének színpadán látja a fényszórókat, a lámpák sárga gömbjében csillogó esőcseppeket. „Tényleg meg akartam akkor halni?” „Nem!” „Dehogy akartál” – mondja megvetően magának, és kineveti a tizenhétéves énjét, a buta kamaszt, a lázadót, az akaratost. „Azt akartad, hogy rád figyeljen.” Remegett a keze, mikor a nedves pénzérméket a készülékbe tuszkolta. Remegett a hangja, mikor Mátyás a túloldalon felvette. Zokogott neki, összefüggéstelenül beszélt. Persze, hogy Mátyás eljött érte. Takaróba csavarta a BMW hátsó ülésén. Whiskey-vel itatta, pedig még sosem ivott azelőtt. „Nem is ízlett” – gondolja a mai eszével, a történtek után viszont hetekig azzal az üres üveggel aludt a kollégiumban, és titkon belélegezte a Jameson jellegzetes, rumos diós illatát. Mátyás a lakásán szorosan megölelte, sokat beszélt a lelkére, míg ő csak arra tudott gondolni, hogy ez nem elég. „Ne beszélj hozzám, mint egy gyermekhez! Nézz úgy rám, és érints meg, mint egy nőt.” De Mátyás ennél sokkal okosabb volt, és ötvenéves.

A közeli templom harangja most üt; négy méltóságteljeset, majd még ötöt. Néhány pillanattal később már lépdel felé ruganyosan, állandó belső zenéje ütemére, Mátyás.

A férfi vörösbort rendel, neki is, az öblös pohár felett álmélkodva csodálja őt, a nőt, és megállíthatatlanul beszél, gesztikulál. Őt is kifaggatja az egyetemről, az első munkahelyről, dicséri szakadatlanul, néha véletlenül – vagy inkább készakarva – a kezéhez ér. Aztán azzal áll elő, hogy csendesebben szeretne vele lenni. Menjenek fel a hotelszobájába. „Volna-e hozzá kedve?”

„Én … ” A megkezdett válasz lebeg a langyos levegőben. Most el kéne mondania az egészet: milyen rettenetesen akarta őt, a felesége lenni, szökött volna vele, mikor Franciaországba költözött. Nézi a férfi szarkalábas szemét, ugyanolyan gyönyörű sötétkék, mégis most egészen máshogy néz őrá vissza. Kinyújtja felé a kezét, hogy megsimogassa a göndör ősz fürtöket a halántékán. Mennyit bámulta kintről, a hangversenyterem kertjéből a művészfolyosó üvegfalán keresztül koncertek előtt és után. Kínzó fájdalommal várta, hogy intsen neki, hogy adjon egy mosolyt legalább.

„… már nem.” És abban a pillanatban, amikor kimondja, a téren mintha ezer csattogó szárnyú galamb emelkedne egyszerre a levegőbe, de ő pontosan tudja, hogy nem ezer az, csak hét.

(Photo by cyril mazarin on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: