A Mecsek lankái között rejtőző falucska közepén a virágos nagy réten pillangók táncolnak. Köré építették házaikat az ide települők, két utca az egész. Az erdők közelsége, a közelben felduzzasztott tó látványa számukra megszokott, csak a városról érkező csodálkozik rá az idilli környezetre. A bőgésre felüti a fejét, tehenet nem lát, mégis hallja újra és újra. Intenek a fejükkel a templom alatt gyülekező gyászolók a túloldal felé. Szarvasbikák bolyonganak a lombok alatt. Nyári tikkasztó hőségben a fekete ünneplőbe öltözött csoport a vadgesztenyefák hűvösében beszélget míg mindenki megérkezik, aztán megindulnak fölfelé a kitaposott lépcsőkön kicsi templomuk felé. Elöl az özvegy a családjával, őt követi a rokonság, végül az ismerősök. Az első sorok hamar megtelnek, a többiek kedvük szerint foglalnak helyet. Sárga kopott festék a falakon, egyszerű berendezés ahogy a kitelepítettek itt hagyták a háború után. Az oltár jobb oldalán a sekrestye nyílik. A kántor kilép az ajtón, néhány szót vált a hozzátartozókkal, majd a recsegő lépcsőn felmegy a hangszeréhez. Az ősz hajú gondnok még igazít egyet a terítőn és a bejárat felé biceg. Már nem hall jól, azt hiszi suttog pedig mindenki felüti a fejét, ahogy megszólal.
– Ceruza! – vár kicsit.
– Ceruza! – szól megint fel a karzatra.
A kántor végül áthajol a korláton.
– Mi van?
– Ceruza! Ott van az asztalon.
– Megnézem. Nincs itt.
– De ott volt.
– Hát most meg nincs.
Erre megfordul, az oltár mögött odasúgja a várakozó papnak.
– Nincs meg a ceruza.
Elkezdődik a mise, felcsendülnek a dallamok, mindenki feláll. A liturgia menete szokásos, igehirdetés, áldás, áldozás. -Én vétkem, én vétkem.
Végül elindulnak kifelé óvatosan lépkedve, az idősekre is gondolva. Fogják egymás kezét lefelé a lépcsőkön. Lent megállnak egy szóra.
– Én ennek a papnak egy fillért nem adok – fakad ki a nagyobbik fiú. – Anyám egy hétig fogalmazta a búcsúbeszédet, ő meg otthon hagyta. Mondtam neki a sajátunkat kérem, de nem engedte. Nemrég nevezték ki esperesnek, ragaszkodott hozzá, hogy ő celebrálja a misét, most itt van tessék. Még apám nevét sem tudja.
Autóba szállnak mindnyájan, fel a dombtetőre a temetőhöz. Alig lehet parkolni olyan sokan jöttek részvétet nyilvánítani. Tisztelték a környéken az elhunytat, árva gyerekeket fogadtak a feleségével és felneveltek jónéhányat, most eljött az összes, van amelyik már megnősült és a gyermekét is hozta.
A bejárat mellett az előtető alatt a hozzátartozók sorfalat állnak az urna körül. Feljebb a sírnál karéjba rendeződnek a helyiek, itt a falu hiánytalanul. Felcsendül Zámbó Jimmy hangja. Most Rúzsa Magdi következik, később a Kelemen Kabátban. Telik az idő, az emberek elkezdenek sugdolózni, Szikora Robi alatt már viccelődnek is kicsit, homlokukon megcsillan a veríték. odébb húzódnak a fák árnyékába. Presser dalánál az idősebbek helyet keresnek, leülnek a sírokra. Charlie – ra már senki sem figyel, megbeszélik mi történt mióta nem látták egymást. Igyekeznek a nevetgélést visszafojtani. Közben a ravatalozóban mégiscsak akadt ceruza meg papír.
Megrendülten áll mindenki, a kék égbolton két madárka kergetőzve átrepül a fejük felett.
Felcsendül Zorán:
Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők és nem látták sehol
Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország, amit senki nem talál…
(Photo by Debby Hudson on Unsplash)