trauma/írás

Erica Schweitzer: Júlia története (2. rész)

Kellett a másik közelsége, kellett a mosolya. Vágyták az SMS-t az email-t, ami azt jelentette, hogy a másik valóban létezik, hogy valóban van egy történet, ami csak róluk szól, és nem csak egy érzéki csalódás, amit a saját maguknak generálnak, hogy el tudják viselni életük magányosságát.

A piros ruha

András az ajtóra meredt a vezérigazgató kopasz feje fölött. Szájában a kakaós csiga édes íze keveredett a kávé kesernyés zamatával. A fotocellás ajtó szétnyílt, egy piros ruhás tökéletes alkatú nő libbent be, lábán tűsarkú, hóna alatt kis boríték táska, hatalmas buja sötét hajkoronáját aranyba burkolta a mellette betolakodó nyári napsugár. Körülnézett, mintha keresne valakit, majd magabiztosan a lift felé indult.

András nem tudta, hogy a beáramló meleg, vagy a saját vágyai fűtik e, de sóhajtania kellett, hogy le tudja hűteni a gyomrából induló meleg lavinát, amitől a szíve hevesebben kezdett verni, a légzése felgyorsult, ettől fuldokolva köhögni kezdett. A vezérigazgató segítőkészen megütögette a hátát, mire ismét az ajtóra pillantott, az alak már eltűnt. A kicsi kopasz ember ismét elkezdte vázolni a fejlesztési terveket, sejtelmesen utalva, számít az együttműködésére és természetesen nem lesz hálátlan. Nem nagyon tudott figyelni a személyes jövőjét érintő utalásokra, mert a személyes jelenét kereste az előcsarnok ragyogóan hűvös csillogásában. A csupa sötétkék, szürke kiskosztüm és öltöny között egyre csak azt a piros látomás kereste, aki mint egy forró fuvallat, a hűvös nyári reggelen, suhant végig az előcsarnokon. Közben megpróbált értő, odafigyelő kedvességgel mosolyogni a vezérigazgatóra.

András szerette ezeket a munka reggeliket havonta egyszer, nyolctól-kilencig. A hatalmas, csupaüveg, klimatizált előcsarnokban, a magas, kerek, homokóra szerű, fehérszoknyás asztalok körül állva, beszélték meg a néhány perces prezentáció után a hallottakat. Közben forró kávét, apró péksüteményeket kínáltak fel a szinte láthatatlan pincérek. Itt még minden könnyed volt és fesztelen, nem kellett, döntést hozni, nem kellett vitatkozni, szavazni, de a legjobb gondolatok, ötletek mindig itt születtek a fahéj és kávé illatban. A legjobb dolog az egészben, hogy gyorsan vége lett, ezeknek a csevegéseknek, mindenki vitte magával az elhangzottakat, hogy később a munkacsoportok ülésein kidolgozzák a részleteket.

András elsőként hagyta el a társaságot, nem volt türelme a lift előtt sorban állni, kettesével szedte a lépcsőfokokat a második emeletre. A lépcső tetején már kapkodva szedte a levegőt, eszébe sem jutott, hogy ez a kamaszos lendület nem egy ötvenhét éves embernek való. Megpihent, kicsit kifújta magát, megigazította nyakkendőjét. Komoly ábrázatot erőltetett magára és feltépte a folyosó ajtót. Sietett, már-már rohant, a könyvelés felé. Látnia kell! Meg akart bizonyosodni róla, hogy nem csak hallucinált az előcsarnokban, és biztosan azt a nőt látta ma a piros ruhában, aki tegnap délután abban az A vonalú blúzban.

Kamaszos, csibészes vigyorral nyitotta ki az ajtót, mosolya betöltötte a szobát.

  • Kezét csókolom szépasszony! – vigyorgott, de az arcára fagyott a mosoly, mert a szék üres volt.
  • Ó maga kis huncut fiú! – vigyorgott sárga fogaival Klárika, a szoba másik asztala mellől, és fülig pirult a hatalmas, fekete keretes szemüvege mögött.

András szó nélkül bevágta az ajtót és futva távozott, mintha attól félt volna, hogy Klárika utána szalad.

A nap többi részét megbeszéléseken, értekezleteken töltötte, igyekezett nem gondolni a reggel történtekre, és főleg távol tartani magát a saját felkavarodott érzéseitől.

Hetek teltek el. Júlia egyre szebb és egyre magabiztosabb lett. Visszanyerte a verseny táncosokra jellemző hercegnői tartását. Általában világos tónusú, térdig érő könnyű nyári anyagból készült ruhákat hordott, amelyek épp csak lekövették karcsú derekát, és formás csípőjét. Napbarnított válla, izmos karja remekül mutatott az ujjatlan ruhákban.

András hangulata hullámzott. Csodálattal nézte, amint az asszony végig libben a folyosón. Rég nem tapasztalt öröm öntötte el, ha összeakadt a tekintetük, amikor elhaladtak egymás mellett és csibészesen a nőre kacsintott. Jót mulatott azon, ahogy ő erre kislányosan elpirult, és elkapta a tekintetét. Tettetett komolysággal szólította meg és megpróbálta zavarba hozni az értekezleteken, és büszke volt rá, hogy a nő egyre magabiztosabban válaszolt. Egyre türelmetlenebbül várta a reggeleket.

  • Csókolom Szépasszony!
  • Én is! – válaszolta Júlia, és András újra húszévesnek érezte magát a nő kacér mosolyától.

A fahéj és kávé illatban, érezte a szikrákat a bőrén, mikor ujjaik véletlenül összeértek, amíg átadták egymásnak a cukortartót. Élvezte, amikor persze csak véletlenül vágyakozva beleszagolhatott az asszony illatos hajába.

Kellett a másik közelsége, kellett a mosolya. Vágyták az SMS-t az email-t, ami azt jelentette, hogy a másik valóban létezik, hogy valóban van egy történet, ami csak róluk szól, és nem csak egy érzéki csalódás, amit a saját maguknak generálnak, hogy el tudják viselni életük magányosságát.

Kétségbeesetten küzdött a saját vágyaival és vágyai ellen. Az agya felülvezérelte az érzelmeit, tudta, hogy kell ezt csinálni, nagy gyakorlata volt benne. Számtalan észérvet sorakoztatott fel, miért ne lépjen tovább. Miért kell elengednie az asszonyt. Nagy a korkülönbség. Kicsi gyerekei vannak, azoknak apára van szükségük, én csak a nagyapjuk lehetnék, különben sem tervezek több gyereket felnevelni. De minden reggel megérezte az ismerős illatot, és az észérvek szertefoszlottak. Csak a vágyak vibráló feszültsége maradt.

Beszélgettek sokat. Júlia mesélt a válásáról, a vitákról a férjével, a gyerekelhelyezésről, a vagyon megosztásról. András támogatta, bátorította, ügyvédet keresett neki. Ugyanakkor aggódott is érte, amikor az asszony a veszekedésekről, a férje viselt dolgairól mesélt. Gyakran tehetetlen dühöt érzett, amikor az elcsattant pofonok, a nehéz anyagi körülmények kerültek szóba. Pokoli fájdalmat érzett, hogy nem lehet mellette, nem védheti meg.

András mesélt a szőlőjéről, a Balaton felvidék egyik eldugott zugában, ahol a hétvégéit tölti, ahol háborítatlan a csend. Hajnalonta, kiül a vöröskőből készült tanya elé, és hallgatja a madarakat, nézi, ahogy a világosi magaspart felett felbukkanó nap, aranyporral szórja be a hegy lábánál csillogó vizet. Mesélt az egyedül töltött napok szabad boldogságáról, egész héten egyszál rövidnadrágban lehet lenni és még a telefont sem nézi meg napokig. A körtefáról, amelyről a legfinomabb pálinkát szokta főzetni. Az öreg cseresznyefáról, amit még az apja ültetett, és ropogós óriás szemű, fekete cseresznye terem rajta. A szőlőtőkékről, amelyek hatvan éve guggolnak a meredek lejtőkön, és mint a vének tanácsa, keveset adnak, de az az élet esszenciája.

  • Egyszer lejöhetnél a gyerekekkel, mikor érik a cseresznye. Biztos szívesen másznának fel a tetejére, így legalább ott is meg lenne szedve.- szaladt ki András száján a meghívás, de nem mert Júliára nézni.
  • Köszönöm, élni fogok a lehetőséggel. – mosolygott maga elé a nő, és már elképzelte, hogy ahogy a tanya előtt ülve közösen aggódva, figyelik a fiúkat, amint versengve másznak egyre magasabbra, és egymást túllicitálva szedik a fekete cseresznyét.

Így teltek a napok kialakult az ő hétfőtől péntekig, fél nyolctól fél ötig megélt, jövő nélküli, vágyakkal teli boldogságuk. András élvezte ezt a döntések és felelősségektől mentes kapcsolatot. Boldoggá tette a tudat, hogy van valaki, aki az övé, akihez tartozhat, de nem nyomasztják egymás életét a hétköznapok terheivel.

Közeledett a nyári leállás. Egy hónap, végtelenül hosszúnak tűnt egymás nélkül. Júlia várakozott, maga sem tudta, hogy mire. Szüksége lett, volna valamire, egy szóra, egy jelre, ami tovább lendíti, ami összeköti a jelent a jövővel. A munkát a civil élettel. A lazacos szendvics ebédet a kelkáposzta főzelékkel.

Az utolsó munka ebéden, a homokóra alakú, fehér szoknyás asztalok mellet állva hallgatták a vezérigazgató beszédét, a klimatizált előcsarnokban.

  • Köszönöm a munkájukat, jó pihenést kívánok mindenkinek! András kérlek, gyere a szobámba!

András, elindult a lift felé előtte a mellkasa magasságában, a vezérigazgató kis kopasz feje csillogott a délutáni napsütésben. Fél szemmel még látta, amint egy piros alak suhan a kijárat felé, dús haját aranyba burkolja a szikrázó koradélutáni nyári nap, és mögötte becsukódik a fotocellás ajtó. A beáramló hőség fullasztóan tolakodott a be a liftbe úgy érezte megfullad, mintha az oxigént is magával vitte volna a piros ruhás az imént. Köhögni kezdett, a vezérigazgató segítőkészen csapkodta a hátát, és a leendő elnök helyettesi posztra tett célzásokat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: