Szemem előtt az aranybarna csoda. Gőzölög, ahogy szétvágom, és lustán csordogál a tányér széle felé a rózsaszín szaft. Összefut a nyál a számban, ahogy a zsemlemorzsa-kupaccal találkozik. Ezt a ragacsot a végére hagyom. Legyünk túl a szilván, mindenekelőtt. A szilva, mint kikerülhetetlen, járulékos rossz a gombócban. Akárcsak a sorbanállás a felvonóhoz szeles időben.
Ahogy visszaránt a valóság, kinyitom a szemem, és arcon csap a hideg. Lábaim alatt a végtelen hó, magas fenyőkkel tarkítva. Nézem a lécemet. Leemelem a tartóról, és élvezem a súlyát. Ringatom kicsit, aztán visszateszem. A síelőket bámulom, ahogy kanyargós mintákat rajzolnak a hóba, mint egy villa a kemény tejszínhab tetején. A 6. napon már több overál is ismerős.
Osztálytársam, Patrik, egyesével töltette le velünk az alkalmazást, amivel mérhetjük a sebességünket, és a 10. napig mindenki gyűjthette magának az eredményeket. Ebből aztán minden estés program lett, és komoly egzisztenciális gondot okozott, ha a lista végén kullogsz. Ma délelőtt megdöntöttem a saját rekordomat, és pihenőt vettem ki. Napoztam egy kicsit a pálya szélén, aztán lustán lecsorogtam. Délután megtaláltuk a Tibi bácsit az egyik hüttében. Csak azért kerestük, mert a Székács Lilinek eleredt az orra vére. Szinte rosszul éreztem magam, ahogy a Lili kabátján folydogáló vérről is a piros szilvalé jutott eszembe. Óvatosan pillantottam a többiekre, de úgy tűnt, senki sem hallotta a gondolataimat. Mire megtaláltuk a Tibi bácsit, a Lili orra rég elállt, a vér is megszáradt a piros sídzsekin, és a Tibi bácsi is nagyon jókedvű volt. Kezet fogott velünk a hősies helytállásért, és talán egy fokkal hangosabban kiáltott oda az olasz felszolgálónak, mint kellett volna, hogy fünf Bombardino bitte, mit sem törődve a nyelvi akadályokkal.
Épp, hogy meglazítom az összes kapcsot a síbakancsomon, amikor a faház wifijére frissen kapcsolódott telefonom pittyen egyet. Nem meglepetés, a családi csoport, és az üzenet nekem címezve a legaktívabb tagtól:
- Mit főzzek, babám, mire hazajössz?
Talpig átfagyva, éhesen és kimerülten még a megszólítást is hajlandó voltam elengedni a fülem mellett, és amilyen gyorsan csak az olvadozó ujjak engedték, pötyögtem:
- szilvas gombocot!!!!
- legyszives
<3, jött a válasz, és lecipzáraztam az overált.
Elcsendesedett a busz. A közelgő hazatérés gondolata rátelepedett a hangulatra.
- Hello anyu, átértünk a határon, innen..
- Szia édesem, jól van, akkor még 3 óra.
- Igen.
- Addig pont kész a töltött káposzta.
- ?
- Jól van, majd apád megy érted az iskolához, csak szólj neki, ha a körforgalomnál vagytok.
- Milyen töltött káposzta?
- Hogy-hogy milyen töltött káposzta?
- Hát.. azt hittem szilvás gombóc lesz.
- Jajj, édesem, igen, tudom, majd egyik nap főzök. Most leteszem, mert kezdődik a híradó, puszi drágám!
- oké, puszi
- Nagyon szeretlek, szia!
Ahogy ülök a tányér fölött, és a savanykás lével keveredő tejfölt nézem, szinte haragszom magamra, amiért ennyire kívánom az ételt, amit utálni akarok. Próbálok laza nemtörődömséggel ülni az asztalnál, figyelmen kívül hagyni a csöndet megtörő jóízű hümmögéseket, és a kanálcsörgést, de korgó gyomrom egyre hangosabban követeli, hogy ne vívjam meg ezt a harcot. Ezt a gombócot most le kell nyelni.