trauma/írás

Pető Andrea: Szívhang

Akkoriban nagyon szerettem volna anya lenni, álmodoztam az idilli családról, amit majd együtt megteremtünk, de közben a félsz is bennem volt, hogy meg fogok őrülni itthon két évig a szülés után.

Kivettem a hőmérőt a hónom alól, és láttam, hogy 37.5-öt mutat. Tényleg jelezte a hőmérsékletváltozás, hogy tüszőrepedésem van, nem is tudtam róla eddig. Úgyhogy nagy örömmel rohantam ki a házból a kertbe, ahol a férjem éppen szedte össze a télen lehullott faleveleket.

  • Szotyi, tüszőrepedek – kiáltottam kacagva – jöhetsz akciózni!

Szotyi sudár, 195 centis alakján meg sem látszott, hogy képes volt egy ültő helyében megenni egy óriás sárga zacskós Mogyi szotyit, nutellával megspékelve. Imádott mindenféle nyalánkságot, beleértve a pattogatott kukoricát a tábla csokival, vagy a sütit a ropival együtt.

Eldobta a gereblyét, és beviharzott utánam a házba. Az együttlétet elkacagtuk, hiszen milyen már időpontra szexelni, ráadásul a megtermékenyülés érdekében utána gyertya pózba vágtam magam egy fél órára, hogy a gravitáció is segítse a természet rendjét. Féléves házasok voltunk, és úgy éreztük itt az ideje a családalapításnak. Bele se gondoltunk, hogy mivel járhat mindez, csak követtük a társadalmilag belénk kódolt ösztönt. Akkoriban nagyon szerettem volna anya lenni, álmodoztam az idilli családról, amit majd együtt megteremtünk, de közben a félsz is bennem volt, hogy meg fogok őrülni itthon két évig a szülés után. Már előre edzettem magam, hogy én aktív anyuka szeretnék lenni, menni-tenni akár a gyerekkel is. Az elnevetett együttlétünk után két héttel vettem egy terhességi tesztet munkából hazamenet, és másnap reggel megcsináltam. Egyszer csak halványan megjelent a plusz csíkocska, és egyre erősödni kezdett. Boldogan rohantam a nappaliba, nyújtottam felé a tesztet : Szotyi, apuka leszel! A boldogság érzése szétáradt a testemben, mintha egy metamorfózison mentem volna keresztül, hirtelen megéreztem, hogy anya vagyok, hogy valami kis apróság bennem növekszik.

Éreztem, hogy én képtelen vagyok magamban tartani ekkora boldogságot, bár tudtam, hogy létezik az a tradíció, hogy jobb nem elkiabálni a terhességet a tizenkettedik hétig, én mégis Szotyival együtt elmondtam a családnak és a barátaimnak a nagy örömhírt. Következő héten pedig már időpontunk volt a nőgyógyászhoz.

Kérte, hogy feküdjek fel az asztalra, és toljam le a derekamról a nadrágot, ilyen korai szakaszban alhasi ultrahangot csinálnak, magyarázta, és azzal a lendülettel felkent egy kis gélt a hasamra. Most is összerázkódtam a hideg zselé érzésétől. Az orvos fogta az ultrahangot, és rátette a hasamra, elkezdte mozgatni. Nem telt bele egy perc és végzett.

  • Sajnos azt kell mondjam, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Mivel Ön most öt hetes terhes, még várhatunk egy hetet, hogy elinduljon a szívhang, de valószínűbbnek tartom, hogy a magzat életképtelen, és elindul majd a vetélés.

Megnémultam, robotszerűen bólogattam, mint aki érti, mit mondanak neki. Erre nem voltam felkészülve, ez eszembe sem jutott. Azt mondta, ez nagyon gyakori a nőknél, és ne keseredjek el, mert majd a következő sikerülni fog. A következő? De hát még itt van bennem, és már is úgy beszélnek róla, mintha megszűnt volna létezni!

Némán ballagtunk a kocsihoz és indultunk haza, mindketten le voltunk sújtva. Az érzés, hogy a testemben van valami, ami már nem él, és én nem tudok semmit se tenni érte, pokoli volt. Számba vettem, mit tettem, ettem, ittam az elmúlt hetekben, amitől életképtelen a kicsi embrióm. Biztos megemeltem magam, biztos az én hibám…

Hétvégén tettük a szokásos dolgunkat, mentünk bevásárolni. Éppen a bevásárlóközpontban sétáltunk, amikor éreztem, hogy valami kifolyik belőlem. Belekaroltam Szotyiba és halkan odasúgtam neki, hogy szerintem elindult a vetélés, ahogy az orvos jósolta. Azonnal hazaindultunk. Hazaérve ledobtam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Éreztem, ahogy valami nagyobb darab massza kiesett belőlem, és toccsant a zuhanytálcán. Zokogva kiabáltam Szotyiért, nem mertem lenézni, valamilyen bődületes fantáziának köszönhetően azt hittem, hogy apró, halott babát látok majd. Szotyi bejött a fürdőbe.

  • Istenem, szerintem kiesett belőlem, de képtelen vagyok lenézni és kitakarítani a zuhanytálcából, könyörgök, vedd ki te, én nem tudom megtenni – bőgtem neki.

Szotyi egy hős volt, hozott papírtörölközőt, és kivette a vérmasszát a tálca aljáról. Amikor végeztem a fürdéssel, nekiiramodtunk a János kórháznak, mivel vasárnap lévén az volt ügyeletben. Végre bejutottunk az orvoshoz. Magas, őszes, tagbaszakadt ember volt. Leültetett mindkettőnket az asztalhoz, és elkezdte kérdezni a kórtörténetemet. Már vagy 10 perce fagattott, amikor Szotyi nem bírt magával és közbeszólt:

  • Elnézést doktor úr, de a feleségem vérzik, lehetne, hogy előbb megvizsgálja, és csak utána intézzük a papírmunkát?
  • Na, húzzon ki innen, de most – közölte vele, én meg meghűltem. Egyedül kell bent maradnom ezzel a bunkó orvossal  most, amikor a legjobban félek? – Nincs szükség itt a sürgetésre, előbb ki kell kérdeznem – és azzal a lendülettel felállt, és kinyitotta Szotyinak az ajtót.

Ketten maradtunk, robot-üzemmódba kapcsoltam magam, úgy éreztem, csak így vagyok képes itt maradni, tenni, amit kell, meghallani az olyan mondatokat, hogy „behelyezünk majd egy hüvelytágítót és aztán kikaparjuk”.

Bevittek egy műtőszobába. Minden csupa fém volt és steril, körben világoskék csempével a falon. Feküdtem a kemény műtőasztalon meztelenül, csak azt a lenge kórházi papírköntöst terítették rám. Reszkettem, mint egy nyárfalevél. Bejött az orvos, a lábamhoz állt, láttam, hogy egy kis barna pecek van a kezében. A nővér mögötte serénykedett valamit.

  • Lazítson, most behelyezem a hüvelytágítót.

Lazítsak, köszi, bazdmeg – gondoltam -, hogyan tudnék most lazítani, hiszen arra is képtelen vagyok, hogy a testemet kordában tartsam és leállítsam a remegést.

  • Ohh – hallottam az orvos hangját – fel akartam helyezni a hüvelytágítót, de nem kell, mert elvetélt, örül? – kérdezte felém hajolva, mosolyogva.

Elfordítottam a fejem, és éreztem, ahogy kifolyik a könny a jobb szemem sarkából. Sóvágó doktor, hűen a nevéhez, belém mart és belém hasított a szavaival. Ott a műtőasztalon úgy éreztem magam, mint egy kiüresedett hordó, nem volt már bennem semmi, ami fontos. Elúszott a hüvelytágítóval együtt. Képtelen voltam bármit is mondani. Délután megvolt az egészségügyi kaparás, hálát adtam az égnek, hogy egy másik orvos végezte. Aztán hazaengedtek. Később jöttek a méhösszehúzódási görcsök, de igazából pár nap múlva már semmilyen fizikai tünetem nem volt. Hopp, itt volt, feltűnt egy kis időre a testemben, és most már mintha itt se lett volna. A lelki tünetek viszont nagyon sokáig elkísértek. Azzal biztattam magam, hogy valószínűleg beteg lehetett a baba, és akkor így talán jobb is, hiszen képtelennek tartottam magam egy beteg csecsemő gondozására. Még az egészséges gyerek is iszonyú felelősség, nemhogy egy beteg, aki sok esetben egész életére rám-ránk lenne utalva. Ezekkel próbáltam csillapítani a lelkemben dúló vihart, ami néha előtörni látszott. Volt, hogy egy boltban éppen a kasszánál álltam, amikor észrevettem a másik sorban álló anyukát, pici újszülöttel a karján, aki éppen óríási sírásra tátotta ki a száját. Ahogy ezt megláttam, mindent otthagytam a kasszánál, és kirohantam a boltból. Úgy éreztem, én is felvisítok az újszülöttel együtt, ha meghallom a sírását.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: