„Szánalmas, vén fasz vagy!” Ez volt az utolsó hozzám intézett mondatod. Ideges lehettél, mert nem szoktál káromkodni. Bántó, becsmérlő, megalázó, gúnyos, lekicsinylő sértéseket rengetegszer vágtál a fejemhez, de trágárságokat kizárólag tárgyaknak címeztél. Ha belerúgtál a szék lábába, lefulladt az autó, elveszett a munkád a számítógépen, akkor röviden, de felszabadultan tudtál akurvaéletbézni, illetve néha politikusok nyilatkozataira reagáltál egy lofasszal, így, rövid o-val.
Nem tudom felidézni, hogyan kezdődött a veszekedés, amely végén huszonöt év házasság után utoljára szóltál hozzám – banális hülyeség lehetett. Az utolsó olyan esetre sem emlékszem, amikor egy vita során meggyőzni próbáltuk volna egymást, nem megbántani. Pedig régen nem csak beszéltünk, érdekelt is az, amit a másik mondott.
Most mindenesetre rosszulestek a szavaid. Pontosabban csak az egyik. Miért vén? Sem a szánalmassal, sem a fasszal nem tapostál bele a lelkivilágomba, akkoriban ennél már sokkal kegyetlenebb dolgokat vagdostunk egymáshoz. Lassanként éreztünk rá a másik bántásának örömére, és hamar hozzászoktunk. Az együtt leélt, végtelennek tűnő évekhez képest pillanatok alatt jutottunk el a kulturált, tiszteletteljes kommunikációtól a kíméletlen sértésekig. Mint Prince unokatestvére, aki szeptemberben próbált ki először egy füves cigit, és júniusban már heroint nyomott.
A férfiaknak más esik rosszul, mint a nőknek. Egyszer, úgy harmincéves lehettem – akkor még nem is ismertelek –, a munkahelyi étkezőben egy zsúfolt asztalnál ülve valami cinikus megjegyzést tettem talán a kisgyerekes anyákra, mire az egyik kolléganőm rosszindulatú, gonosz törpének nevezett. Csodálkozva kérdeztem vissza, hogy már miért lennék törpe. Az asztalnál ülő nők nem értették, hogy miért nem bántott sem a gonosz, sem a rosszindulatú, pedig azok akár találóak is lehettek volna, de megütköztem a törpén, ami pedig nyilvánvalóan nem voltam. A férfiak nekem adtak igazat: a törpe sértés, a többi csak vélemény.
Szóval, bántott, hogy vénnek neveztél. Mellesleg nem is volt semmi teteje, napra pontosan harminc hónappal vagy fiatalabb nálam, ami így hatvan körül már elhanyagolható korkülönbség. Te ráadásul soha nem törődtél a koroddal, ezt az irigylésre méltó tulajdonságodat az anyádtól örökölted, Trixi is pont ilyen volt. Soha nem stresszelted magad a szédítően száguldó évek miatt. Aztán a negyvenedik szülinapod – teljesen váratlanul – nagyon megviselt, de akkoriban pont egy hullámvölgyből kászálódott kifelé a házasságunk, és én végtelenül megértően úgy tettem, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy csak a lelkiismeret-furdalásodat leplezed a negyvenes nők krízisével. Támogattalak, vigasztaltalak, dicsértelek, és amint újra sínre került a kisiklásnak indult kapcsolatunk, nyomtalanul felszívódott az életközépválságod.
Az ötven az új negyven! Engem pontosan hét és fél évvel később a fél évszázad betöltése ütött ki, és vagy öt évbe telt, mire lilára vert fejjel lassanként kezdtem magamhoz térni a ring sarkában. Te észre sem vetted, amikor padlót fogtam. Ott feküdtem a szorító közepén, és még annak is örültem volna, ha valaki rám számol. A bikinis bombázók tűsarkúban keringtek körülöttem, a következő menet számát a magasba emelve, de engem a saját sarkomból sem hiányolt senki. Szar dolog az életközépválság, ha magam sem tudom, hogy mi fáj. És… hogyan segíthetne a környezetem, ha nincs is?
A barátokkal a szülinapi SMS-váltásokon kívül szinte csak temetéseken érintkeztem. Évente egyszer elmentem velük pókerezni, néha megnéztünk egy meccset. A többségük elvette a saját kis bikinis bombázóját; teljesen más volt az élethelyzetük, mint az enyém. Munkatársaink már vagy tíz éve nem voltak. Korán visszavonultunk, én a csúcson adtam el a cégemet, te egy vagyont örököltél Trixitől, és otthagytad a tanszéket. Amikor a bejárónőnk is nyugdíjba ment, nem kerestünk újat. A szomszédokon kívül szinte csak veled beszéltem.
Mindig az a legbántóbb, amin nem lehet változtatni: az a vén nagyon telibe kapott. Ezt te is észrevetted, meredten bámultam rád, nem tudtam mit válaszolni. Úgy rémlik, csak tátogtam ott, mint egy hal. Egy kárörvendő szemvillantás után elégedetten kiviharzottál a szobából. Biztosan mosolyogtál, vagy legalábbis küzdöttél ellene. Nekem sírhatnékom támadt, de azon a téren szánalmasan alulteljesítettem, pedig gyakran éreztem, hogy olyan jó lenne felszabadultan zokogni. Mivel én képtelen voltam rá, szörnyen feszélyezett, ha valaki más könnyekben tört ki. Egy-két éve a veszekedéseinket mindig sírással zártad le. Ennek egyszerű magyarázata volt: engem nagyon felkavartak a könnyeid. Akkoriban a viták végére mindig zokogtál, hüppögve beszéltél, taknyod-nyálad egybefolyt, és én pokolian szégyelltem magam, amiért ezt tettem veled, az egyébként acélos önuralmú nővel. Aztán egy idő után már nem hatott rám, és te egyik napról a másikra felhagytál vele.
Egy együtt leélt félélet után is tudunk meglepetést okozni a másiknak, például egy nem várt sértéssel. Kirontottál a szobából, én egy ideig ott álltam, szokás szerint alázva magam a sírhatnékom miatt. Végül elmentem otthonról. Órákon át céltalanul kocsikáztam. Elhatároztam, hogy sorban meghallgatom a Beatles összes lemezét, akkoriban kerültek fel a Spotify-ra. Egyszer álltam csak meg, tankolni. Nem tudtam kikapcsolni a telefonomat, mivel arról szólt a zene, de lenémítottam. Több mint nyolc órát vezettem, de a Let It Be-ig egyetlen gondolatomat sem tudnám visszaidézni.
A Beatles utolsó lemeze soha nem volt a kedvencem, ott a kocsiban a számok mégis kifejezetten megszólítottak: Two of Us, Across the Universe, I Me Mine, a címadó dal, The Long and Winding Road és a lemez utolsó száma, a Get Back. A végén tapsolnak, Lennon bohóckodik, majd csend. Balzsamként vonta be a dobhártyámat. Emelkedett hangulatban voltam, hajnalodott, nem raktam be más zenét, hazaindultam. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy nemsokára találkozunk, de attól még inkább, hogy beszélnem is kell veled. Nyolc órányi meditáció hatása egyetlen szempillantás alatt foszlott semmivé.
Akkor ugrott be hirtelen a megoldás – igazából csak azt nem értettem, miért nem merült fel korábban bennem a válás lehetősége egy gyűlölködő kapcsolatban, hatvanon túl, mindkettőnk második házasságában.
A bejáratnál a kulcsomat keresve szembesültem az elhatározásom egyik fájó következményével: hamarosan el kell költöznöm, pedig imádom a lakásunkat. Szorongva nyitottam ki az ajtót. A nappaliban a szófa mellett álltál. A zár zörgése kelthetett fel, be akartál surranni a hálószobádba. Akkor már több éve külön szobában aludtunk, mert én horkoltam, te meg rugdostál álmodban. Nem szóltál semmit, néhány másodpercig csak néztük egymást. Kisírtnak tűnt a szemed, de azonnal felvetted a szokásos undorodó-gyűlölködő arckifejezésedet, és lassan kisétáltál a nappaliból. A szobád ajtaja mennydörögve csapódott be utánad. A könyvedet a kávézóasztalon hagytad: Zárt tárgyalás. Egyetlen sorra emlékeztem belőle: „A pokol – az a Többiek.”
Főztem magamnak egy kávét, megreggeliztem, és kiültem a teraszra. A kihagyott éjszaka nem nyújtotta be a szokásos számlát, frissnek éreztem magam. Nem tervezgettem a jövőmet, inkább olvastam, megnéztem a részvényárfolyamokat, online pókereztem, sakkoztam is két játszmát, de mindegyikben csúnyán benéztem valamit. Téged nem láttalak, és nem is hallottalak. Azt sem tudtam biztosan, hogy otthon vagy-e. Délben, amikor meghozták az ebédünket, bántotta a fülemet az ételfutár visító hangja. Arra gondoltam, hogy ha én nem beszélek, talán ő is kevesebbet fog, ezért gesztikulálva, a nyakamra mutogatva úgy tettem, mintha elment volna a hangom.
Az ebédedet kint hagytam a konyhapulton, a sajátomat felmelegítettem, és a teraszon ettem meg. Bementem sziesztázni, a félórás pihenés ezúttal hosszabbra sikeredett. Négy óra múlva ébredtem fel, és úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger.
Te továbbra sem adtál életjelet magadról, de a konyhából eltűnt az ebéded. A lakásban néma csend honolt. A nappaliban ültem le, egy ideig váltogattam a tv-csatornákat, utána playstationöztem. Nem vettem fel a bluetoothos fejhallgatót, pedig azzal hihetetlenül jó a Call of Duty hangja. Téged mindig idegesítettek a videójátékaim zajai, legyen szó autóversenyről, lövöldözésről vagy a mah jong kínai háttérzenéjéről, amitől mondjuk én is falra mászom. Nem szemétkedésből tekertem fel a hangerőt, csak tudatni akartam veled, hogy ott vagyok, élek, ami azért számodra önmagában is büntetés volt. Máskor ilyenkor rám szóltál vagy ordítottál, esetleg szótlanul a kezembe adtad a fejhallgatót, de még az is előfordult egyszer, hogy kihúztad a tv-t. Most egyiket sem tetted.
A Call of Dutyt nem élveztem, a GTA sem kötött le, és még az újonnan vett Red Dead Redemptiont is untam, amikor tudatosult bennem: téged várlak. Szadista örömmel töltött el az a gondolat, hogy ha látjuk egymást, neked fogalmad sem lesz arról, mi vár rád. Akkorra már biztosan tudtam, hogy egy szót sem szólok hozzád. Nem attól tartottam, hogy meg tudnád változtatni az elhatározásomat. Egyszerűen nem szerettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget: azt akartam, hogy a postás úgy kézbesítse a válóperes ügyvédem levelét, hogy te arról semmit nem tudsz. Derült égből villámcsapás. Hidegzuhany.
Végül nem találkoztunk aznap. Nyomod veszett, mintha felszívódtál volna. Másnap reggel újult erővel, tele energiával terveztem akcióba lépni.
Mégsem így történt. A kimaradt éjszaka miatt a legrosszabb másnapossággal vetekedő rosszulléttel ébredtem. Délig aludtam, és pokoli fejfájással keltem. Téged nem láttalak, és nem hallottalak. Arra, hogy otthon voltál, és fogadtad az ételfutárt, csak a pulton hagyott ebédem utalt. Egész nap bújócskáztunk egymással, te sem vágytál a társaságomra. Éjjel, az ágyamban fekve, az egész helyzetet szánalmasnak éreztem, ahogy saját magamat és téged is. Nem érdekelt, mit gondolsz rólam vagy a döntésemről, nem sajnáltalak és nem gyűlöltelek. Azt akartam, hogy tűnj el az életemből, és már hidegen hagyott, hogyan kapod meg a válási papírokat.
Mindig a harmadik napon történnek a fontos dolgok. Tettre készen ébredtem, és az ágyban fekve elterveztem az aznapi tennivalóimat. Mindenekelőtt az ügyvédemmel kellett beszélnem. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és kimentem enni. Biztonságban voltam, te soha nem reggeliztél, és amúgy is későn szoktál kelni. Aznap valamiért mégis kijöttél a konyhába. Éppen egy szardíniáskonzervet nyitottam ki, amikor beléptél. Felpillantottam rád, és csúnyán elvágtam a kezem. Felszisszentem, a hüvelykujjamból patakban folyt végig a vér a kézfejemen. Ledermedve álltál az ajtóban, én is képtelen voltam megszólalni. Végtelennek tűnő két-három másodpercig néztük így egymást, közben a vércseppek a szardíniáskonzervbe hullottak. A vér látványát soha nem bírtam, ezúttal is éreztem, hogy kezd elsötétülni a világ. Arra még emlékszem, hogy leültem a földre.
Egyszer, amikor elájultam, te láttál el; lefektettél, felpolcoltad a lábam, párnát raktál a fejem alá. Most, amikor magamhoz tértem, a konyhában feküdtem, a fejem alatt egy díszpárnával. Megtapogattam a koponyám, de nem éreztem semmilyen sérülést. Az ujjamon egy vastag kötés volt, alatta hasogató lüktetés. Kiültem a teraszra, fájó kézzel nehezen kezeltem a tabletet, ezért inkább olvastam, majd elbóbiskoltam. A csengő ébresztett fel, a hangok alapján az interneten megrendelt bevásárlást szállították ki. Ezek szerint már délután volt, átaludtam az ebédidőt.
Minden ellenérzésemet és a büszkeségemet legyőzve bementem a nappaliba. Irtóztam a gondolattól, hogy hozzád kell szólnom. Az, aki megtöri a csendet, és békülni próbál, meghunyászkodik, arcot veszít. Mégis meg kellett köszönnöm, hogy elláttad az ujjamon a sérülést. Hallottam, hogy a konyhában teszel-veszel, és nekem ötven szál virágot is megért volna, hogy ne kelljen beszélnünk. Éreztem egyfajta hálát a gondoskodásod miatt, hiszen egyedül nem tudtam volna bekötni a sebemet, de semmi egyéb mondanivalóm nem volt a számodra. A nappaliban állva perceken át tervezgettem, hogy mit mondjak neked, de egyik változat sem tetszett. Hirtelen kiléptél a konyhából. Egy mély lélegzetet véve bele akartam kezdeni a fejemben kavargó számtalan köszönettervezet egyikébe. Amikor rám néztél, derűsnek tűnt az arcod, de egy szempillantás alatt könnybe lábadt a szemed, riadtan megráztad a fejed, és erősen összeszorítottad az ajkad. Most te leptél meg engem: a szokásos öntelt vigyorodra számítottam, és a magamból nagy nehezen kipréselt köszönetre egy mesterkélten könnyed, ezért még inkább megalázó „Ne hülyéskedj, nem tesz semmit!” válaszra.
Egyszer volt köztünk egy hosszabb mosolyszünet, amit szintén nekem kellett megtörnöm, a szülinapod miatt. Végtelenül szánalmasnak éreztem volna, ha a duzzogás miatt nem köszöntelek fel, és akkor is csak úgy sugárzott belőled az elégedettség, hogy erős voltál, bírtad, és nekem kellett megfutamodnom.
Most sem akartad hallani a hangom, de miért kezdtél el majdnem sírni? Nem valami korábbi rossz hír miatt, mert a konyhából kilépve feldobottnak tűntél. Aztán rájöttem: sokkal nehezebb haragudni valakire, aki hálás neked. Te bárkinek – így nekem is – elláttad volna a sebét, és én magam is ugyanígy tettem volna, már ha nem ájulnék el a vér látványától. Ez nem békülés, sem nemes gesztus, hanem egyszerű segítségnyújtás.
Elmentél mellettem, én pedig úgy tettem, mintha amúgy is a konyhába készültem volna. Az aznapi ebédem nem a szokásos műanyag dobozban volt, hanem egy tányéron falatnyi darabokra felvágott rántott hús várt. Jólesett a figyelmességed, hogy gondoltál arra, a fájós kezemmel ne kelljen a kést szorongatnom, és haragudtam rád, amiért ismét leköteleztél. A sértéseid ellen tudtam védekezni, a jó szándékoddal szemben azonban tehetetlen voltam. Rosszkedvűen ettem meg az amúgy is rágós húst.
Másnap zuhanyzás közben átázott a kötésem, korán reggel a konyhában bénázva próbáltam átkötni. A seb továbbra is fájt, de nem vérzett, és nem tűnt gyulladtnak. Amikor felnéztem, az ajtóban álltál kócosan, hálóingben. Nem tudom, mióta figyelted az ügyetlenkedésemet. Odajöttél, és bekötötted az ujjam. Nem néztem fel rád, folyamatosan a kezemre meredtem. Olyan zavarban voltam, mintha első randin lennék, vagy mint amikor a metrón egy csinos nő rajtakap, hogy bámulom. Óvatosan, bársonyosan simogatva kötötted be az ujjam. Csendben voltunk, a rádió sem szólt. Amikor végeztél, egy leheletnyi szünet után hátat fordítottál, és kisétáltál a konyhából. Egyszer sem találkozott a tekintetünk.
Az ügyvédhez megint nem mentem el, egész délelőtt csak lézengtem.
A teraszon voltam, amikor becsöngetett az ételfutár. Nem volt kedvem megint eljátszani vele az idétlen pantomimszínjátékot. A teraszajtóban álltam, amikor lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz lopakodtál, és kinéztél a kukucskálón. Megint csöngettek, most hosszabban. Vártál, ismét kikukucskáltál, majd kinyitottad az ajtót, és leakasztottad a kilincsre függesztett nejlonzacskót. Nem vettél észre, bementél a konyhába. Tányérzörgés, mikrózúgás. Lassan hátrálni kezdtem, vissza a teraszra. Amikor felnéztél, én elkaptam a tekintetemet.
Amikor már jó ideje nem hallottam semmi zajt, bementem a konyhába, és a főzelékhez feltétként járó fasírozottat apró katonákra szelve találtam. Bal kézzel, kanállal is fel tudtam volna vágni, de így könnyebb volt enni. Az ebédhez megittam egy dobozos Staroprament. Csend volt a lakásban, a hűtő hullámzásszerű búgása fehér zajként álmosított el.
Egy polcon megláttam a tejhabosítót, és eszembe jutott, milyen büszke voltam régebben a baristatudományomra. Felhabosítottam egy adag tejet, a tetejére fahéjat és egy kis vaníliás cukrot szórtam. Kezembe vettem a karamellásflakont… eljátszottam a gondolattal, de aztán mégis inkább csigavonalat rajzoltam a kemény tejhabra. Lefőztem egy eszpresszót, lassan belecsurgattam a tejbe – az üvegpohárban gyönyörű, vonalzóval megrajzolt rétegekben állt a latte macchiato. Nem emlékeztem, mikor készítettem ilyet utoljára neked. Jó érzéssel töltött el…
…de az nyomtalanul elmúlt a szobád ajtajához érve. Biztosan tudtam, hogy örülnél a kávénak, de gyűlölnéd, hogy meg kell köszönnöd. A kopogást durvának, sőt közönségesnek éreztem. Egy ideig ott tébláboltam, aztán visszavittem a kávét a konyhába. Addigra a rétegek összefolytak, az ital pont olyan színű volt, mint ahogyan éreztem magam. Ingerülten öntöttem ki az egészet a mosogatóba. Aznap is folytattuk a bújócskázást, nem láttalak többet.
Másnap a szokásosnál is korábban, hajnalban keltem. Halkan kimentem a bejárati ajtóhoz, és kiírtam egy cetlit az ételszállítónak, hogy ne csengessen. Egész délelőtt csend volt, csak azt hallottam, amikor lezuhanyoztál. Négy napja egyikünk sem hagyta el a lakást, mintha attól féltünk volna, hogy a távollétünkben a másik lecserélteti a zárat. Kevéssel dél előtt elfoglaltam a konyhát, és amikor az ételfutár matatott a folyosón, egy kis várakozás után behoztam az ételeket. Tonhalsaláta, lasagne és madártej. Megint készítettem egy karamellás latte macchiatót, a pulton hagytam, és a szokásosnál sokkal hangosabban vonultam be a hálószobámba enni.
Ebéd után nem állítottam be az ébresztőt a szieszta idejére, így két órát aludtam. Amikor a mosatlant kivittem a konyhába, egy pohár whisky várt a pulton. A teraszon kortyolgattam el, a naplementét kísérve. Voltak idők, amikor ez közös programunk volt. Az ételszállító honlapján beállítottam, hogy ne csöngessenek. Amikor fázni kezdtem, a hálószobámba menet átsétáltam a nappalin – senki földje lett, úgy tűnt, egyikünk sem akarta sem kizárólag magának követelni, sem pedig osztozkodni rajta.
Lefekvés előtt rendeltem hat üveggel a kedvenc borodból, bűn drága ital, csak kerek évfordulókon ittuk. Addig soha nem vettem egyszerre egy üvegnél többet. A borboltnak megírtam, hogy küldjenek egy SMS-t, amikor reggel leteszik az ajtónk elé.
Másnap megint készítettem az ebédedhez egy kávécsodát. Most engedtem a kísértésnek, és egy szívecskét rajzoltam a hab tetejére. Tudtam, hogy szereted a karamellt, nem csak a körvonalát firkantottam oda, teljesen kiszíneztem. Kinyitottam a bort, az üveget elöl hagytam, hogy levegőzzön. A szobámban ebédeltem, utána késő délutánig aludtam. Máskor ilyenkor nyomott szoktam lenni, de aznap biztosan tudtam, hogy a konyhában vár egy pohár whisky. A nappaliba lépve megtorpantam: te – aki addig mindig tréningruhában voltál otthon – csinosan felöltözve, megcsinált frizurával, kifestve ültél a kanapén. Nyilvánvalóan készültél valahova, talán színházjegyed volt. Felnéztél rám, időtlen idők óta először elmosolyodtál, majd egy üres borospoharat felemelve köszöntöttél. Mindkét kezem magam elé emelve, a tenyerem feléd fordítva intettem, hogy várj egy picit, visszamentem a szobámba, és átöltöztem, én is elegáns ruhába. Közben arra gondoltam, hogy jobban kívánok egy whiskyt, mint a csodabort. Beléptem a nappaliba, és leültem melléd a kanapéra. Az asztalon a bor, két borospohár és a whiskyspoharam, benne az áhított aranysárga folyadék. Töltöttem neked, felemeltem a poharamat, és koccintottunk. Ahogy beleszagoltam az italomba, azonnal felismertem a kedvenc whiskymet: huszonegy éves Hibiki – eszement drága, magamtól soha nem vennék. Annyi megfizethető, kiváló whisky van, hogy én még a kék címkés Johnnie Walkerre is sajnálom a pénzt. Otthon nem volt huszonegy éves Hibikim, tehát házhoz rendelted, vagy lementél megvenni, amíg aludtam. Láttad a szememben a megdöbbenést, mosolyogva kortyoltad tovább a borodat. Abban a pillanatban bármit – tényleg bármit – megadtam volna, hogy átölelhesselek. Feléd fordultam, de te félreértetted a mozdulatot, és az üres poharad nyújtottad. A varázs megtört, újratöltöttem neked. Egy idő után nehéz lett a csend, de kínszenvedés lett volna megszólalni. Téged is feszélyezett a helyzet, felálltál, és behoztad a konyhából az elsősegélydobozt. Elláttad a sebem, megint olyan volt az érintésed, mintha télen meleg selyemmel simogatnák a bőröm. Amikor visszamentél a konyhába, töltöttem neked, te pedig a whiskysüveggel tértél vissza. Beraktam egy Jobim lejátszási listát, csendben hallgattuk, és csak iszogattunk több mint egy órán át. Kezdtem berúgni, valószínűleg te is, mert hirtelen megsimogattad a kezem, felálltál, és bementél a szobádba.
Másnap este megint szépen kiöltözve koccintottunk, de nem szerettem volna a nappaliban ülve, az ifjúságunk zenéjét hallgatva lerészegedni. Az első pohár után felálltam, és feléd nyújtottam a kezem. Felsegítettem a kabátod, és elmentünk sétálni. Némán lépkedtünk egymás mellett, mintha az első randinkon lennénk. Egy olasz étterem előtt megérintetted a karom, és elindultál az ajtaja felé. Mindketten mutogatva rendeltünk, a pincér némának vagy őrültnek nézett minket. Vacsora közben hiányérzetem támadt, amiért nem ejtünk egy szót sem a fonott kosaras Chiantiról. Felnéztem, te mosolyogva a dagadt hasú borosüvegre mutattál egy vicces fintor kíséretében. Hatalmas borravalót hagyva mentünk haza, útközben belém karoltál.
…
Eddig írtad te a történetünket. Az éjjeliszekrényeden találtam egy füzetben, amikor az irataidat kerestem. Nekem címezted, talán így tervezted kijátszani a szabályokat. Vagy megérezted volna a jövőt?
Az első néma éjszakánkon, amikor nem jöttél haza, én is Beatlest hallgattam a nappaliban. És pontosan tudtam, hogy válni akarsz, mert én is azt terveztem. Jobban ismerjük egymást, mint saját magunkat.
Három hónapon keresztül csendben éltünk. A sértődéssel indult, kimondatlan némasági fogadalmunk közös játékká alakult, később kihívássá, végül pedig az életünkké. Puha meghittséget adott a kapcsolatunknak. És erotikát is. Az olasz étterem után, éjjel arra ébredtem, hogy benyitsz a szobámba. Felemeltem a takarómat, és mellém feküdtél. Két év után akkor voltunk először együtt. Másnap elmentél otthonról, és amikor hazajöttél, meztelenül fogadtalak a nappaliban. Majdnem megfagytam, a Tangerben vett puha takaróba bugyolálva vártam rád, és csak akkor dobtam be a szófa mögé, amikor kinyitottad a bejárati ajtót. Soha nem volt olyan jó a szex, mint akkoriban.
Eszünkbe sem jutott csalni, bármit leírni, vagy szavakkal más módon kommunikálni. A programokat nem egyeztettük, így mindegyik meglepetés volt. A színdarabokról és filmekről némán cseréltünk véleményt, és fel sem merült bennünk, hogy esetleg félreérthetjük egymást.
Néha kellett szólnunk a környezetünkhöz, de azt igyekeztük nem egymás jelenlétében tenni. A világ sokkal boldogabb lenne, ha egyáltalán nem beszélnének az emberek. Szótlanul nem lehet hazudni, és sokkal nehezebb megbántani valakit. Mi sem egymást utáltuk meg az évek során, hanem a másik kegyetlen szavait. A csenddel gyógyítottuk be a beszéd okozta sebeket.
Most mégis mindent megadnék, hogy hozzám szólj.
Az agyvérzés álmodban ért, hajnalban. Ha nem melletted alszom, biztosan nem érnek be veled élve a kórházba. Az orvosok szerint egy fejlődési rendellenességed lehetett, egy aneurizma, amely mindig is ott volt, és pont akkor repedt meg. A CT-képen még számomra is egyértelmű volt, hogy a koponyád egyik felét egy hatalmas vérömleny tölti ki. Semmi jóval nem biztatnak, ha valami csoda folytán életben maradsz, minimális javulásra sincs esélyed.
Csukott szemmel fekszel az ágyon, az arcodat eltorzítja a légcsövedbe vezetett tubus. Még a lélegeztetőgép ellenére is tudsz horkolni. Órák óta olvasok neked, beszélek hozzád. Nem tudom, hogy hallasz-e. Talán csendre vágysz. Ha én feküdnék ott, hallani szeretnélek, amikor elmegyek.
A hangodat egy zsúfolt szoba zajából is mindig azonnal kiszűrtem. Most mégsem tudom felidézni. Talán így védekezem, mert nem fogom többé hallani.
A hangod magaddal viszed, de a csended örökre velem marad.