– Az Élet Meséi –
“Első komoly szerelmem, egy vörös hajú fiú volt. Ádám. Oviba jártunk, amikor megkértem a kezét. Ez abban az évben történt, amikor a föld még csak egy csillag volt, mielőtt bolygóvá léptették volna elő. Akkoriban olyan eszeveszett hideg volt, hogy Ádám szeplői odafagytak a pirospozsgás pufi arcához. Szülei panaszt tettek az óvodában, mert azt hitték, hogy az incidens ott történt. Ő huncutul somolygott. Hallgatott. Csak mi tudtuk…
Egyik csendespihenőben Ádám, paplanba bugyolálva, saját hajóján feküdt mellettem. Úgy sodort minket a víz ringató áramlása, ahogy a láthatatlan porszemek hömpölyögnek a vihar-kavarta szélben. Miután rebegve elmondtam neki, hogy mennyire szeretem
ahogy a labdát fogja s messzire dobja
ahogy a WC deszkát fel s lehajtja (igen, ő akkoriban már ezt is tudta)
ahogy néz
ahogy szuszog
ahogy mosolyog
ahogy szépen beszél
ahogy a tojást meg tudja hámozni
ahogy a zsíros kenyeret kakaóval, és ahogy a tejbegrízt hagymával csámcsogva megeszi,
…izzadt tenyérrel és jéghideg lábfejekkel vártam életem szerelmének reakcióját. Még a fülcimpám is remegett. Ádám vigyorgott, mint egy mesebeli vadalma, amit elfelejtettek megenni, így az éhes embereket is túléli. Kikerekedett szemekkel, puha fedélzete alól, suttogva, vízszintesen szerelmet vallott. Így varázsoltunk a cudar fagyból aznap délután, biztonságot s melegséget a szívünkbe. Sokat kuncogtunk és amikor kikötöttünk, eldöntöttük, amikor nagyok leszünk, összeköltözünk és gyerekünk lesz. Ő kisfiút akart, én kislányt. Sebaj – gondoltam – lesz mindkettő. Eközben beültem egy óriáskerekű traktorba és elmentem vásárolni a szomszédos faluba. Ádám, egy fekete sportkocsival cirkált ide-oda az oviban, majd miután Senna néven megnyerte a Forma 1-et, mehettünk uzsonnázni. Emlékszem miközben a Bambi mellé, körözöttes kenyeret majszoltuk egy kerek asztalnál, boldogságtól cincogó hangon elmeséltem a többieknek a tervünket. Azok akkorát nevettek, hogy én is kacagni kezdtem, és a lila szörp a számban hirtelenjében olyan erős sugárban spriccelt rájuk, hogy nekirepültek a falnak:
Katika átrepült a szomszédba
Marci a falhoz ragadt, alig bírtuk leszedni;
Lali lelke visszapattant és lebegett, akkor tanultuk meg, hogy az ember nemcsak test, hanem lélek;
Esztinek meg se kottyant. Ő otthon megszokta a falhoz vágódást;
Ricsike egy ablaknak csapódott be. Kiesett. A korlát se védte meg, így repült el egy másik dimenzióba. Nem jött többé oviba. Az óvónő azt mondta – miközben szúrós tekintete engem vett célba -, hogy ‘Na ez a gyerek se illett oda. Soha!’
Ilcsi szétfolyt a falon, még másnap is magát sikálta le egy piros szivaccsal;
Karesznek kiesett és a WC-ig gurult a bal szemgolyója. Majdhogynem eltűnt a lefolyóban…
Kisebb sérülésekkel, mindenki megúszta. Engem aznap is a sarokba állítottak magamból kifordulva, a falhoz nyomódva, mint egy préselt szőlő, úgy folyt belőlem a nektár.
Amikor anya értem jött, vásárolni mentünk a szomszédos faluba. A kisboltba. A közértes néni, Erzsike mindig viccelődött, de valamiért soha nem kérdezte meg a nevemet.
– Jaj, drága fiam – ezt sohase értettem – fura világban élünk – folytatta – Te csak álmodozz és tedd a dolgodat – mondta aznap, miután büszkélkedve megmutattam neki az oviból kölcsönvett traktort, és részletesen meséltem neki Ádámról. Láttam, anyám nagyon gyorsan pakol. Sok csomagja volt. Biztosan siettünk. Amikor búcsút intettünk, Erzsikenéni kedves hangján utánam szólt, hogy fiam, mi is a neved és hunyorgó barna szemeivel várta a választ.
– Ga-ga-gab-ri-ri-ella – akkoriban még dadogtam. Elpirultam, úgy örültem, hogy végre megkérdezi ki vagyok.
– A Gabit vagy Ellát szereted? – kérdezte Erzsikenéni és kacsintott. Mélyet sóhajtottam:
– Á-á-ádámot – mondtam s kuncogtam – Ga-ga-gabriella – folytattam mosolyogva. Ő derűsen bólintott. Olyan meleg érzés öntötte el a szívemet, mintha a testembe, napsugarak érkeztek volna haza. Hirtelen, anyám hideg kezét éreztem a nyakamon. Megfogta a kapucnimat, erőset rántott rajta, és kipenderített a téltől fehérlő utcára. Ahogy ott álltam egyedül, a sötétben dideregve, pisibe fagyott nadrágban, frissen elszakadt kabátban, a kapucni szón gondolkodtam. – Ka-ka-pun-n-n-ci – suttogtam. Felnéztem és láttam, ahogy az arany nap fia hazamegy és az ezüst hold lánya beköltözik az égboltra. Reméltem, hogy a hold csókot lehel homlokomra és fagyott szeplőket varázsol az én arcomra… is. Ádám meséje a fellegekbe repített. Amikor anyám érces hangját hallottam, ahogy elköszön Erzsikenénitől, olyan érzés volt, mintha egy éles jégcsap, hasító fájdalommal szívembe fúródott volna. Vágytam a napra, a holdra, egy másvilágra. Átlátszó lettem és már nem repültem…
– Gábor – mondta hangosan és nevetett – Gábor! – ismételte anyám – Kezicsókolom – és kilépett a közértből. Ahogy rám nézett, haragosan csillogó tekintetéből víz csepegett. Elmosolyodtam.
– Lehet a jég is elolvad egyszer – mondtam és ekkor anyám tenyere olyan keményen csapódott be, hogy a dermedt szeplők is menekültek volna. De a hold engem soha nem csókolt meg…”
– 3…2…1… Amikor készen áll, kinyithatja a szemét. Hogy érzi magát?
Lefagyott szemeimben a jég folyósodott. Két lábam között éreztem, hogy nem álmodok.
– Fá – fá – fá – fázok…
(Photo by Margaret Weir on Unsplash)