novella

Lovass Adél: Az első – azóta

Néztem a redőny csíkjait, melyek, mint fényből szőtt pókhálók fonták be a hálószobát. Falra vetődött színükből és rajzolatukból sejtettem, hogy odakinn süt a nap. Mégsem akartam kikelni az ágyból, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elmerüljek ebben a nyugodt és kellemesen pihent állapotban.

Friss esőillat ölel körül, magával hozva a hegyek nemrég pattanó rügyeinek és leveleinek aromáját. Hirtelen jött zápor zavarta el a sok embert. Jó így most. Csend van, s végre elmondhatom neked azt, amit akartam. Nagyon féltem ettől a naptól, hisz ez az első ilyen nap – azóta. Tartottam tőle, hogy fogom viselni, de – be kell vallanom -, egész jól ment eddig, a vártnál sokkal jobban.

Reggel olyan békésen ébredtem. Szokatlanul mélyen aludtam előző éjjel, az álmaim sem zavarták össze a fejemet. Néztem a redőny csíkjait, melyek, mint fényből szőtt pókhálók fonták be a hálószobát. Falra vetődött színükből és rajzolatukból sejtettem, hogy odakinn süt a nap. Mégsem akartam kikelni az ágyból, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elmerüljek ebben a nyugodt és kellemesen pihent állapotban. Kutattam közben az érzéseim közt, azt akartam tudni, zavar-e valami odabenn erre a napra ébredve. A legnagyobb csodálkozásomra, nem volt bennem fájdalom. Félig nyitott szemem rátévedt a pizsamám ujjára, kék színű, gondoltam, s eszembe jutott, hogy ez az a pizsama, amit még 14 éves korodban nőttél ki, így rám maradt. Puha, pamut, kényelmes. Szeretem. Mindig szerettem, most aztán meg különösen.

Vagy fél órát lustálkodtam még az egyre világosabb szobában, vissza-visszacsúszva a félálomba, éreztem, még a nyálam is kicsordult. Aztán végül felparancsoltam magamat, kitápászkodtam az ágyból. Az ablakon kinézve elvakított a fény: a vén cseresznyefánk épp most virágzik, hófehér szirmai tömören borítják be bibircsókosan göcsörtös ágait. Ez ígéretes. Talán idén lesz rajta termés. Valójában már tél végeztével ki akartuk vágatni, de én nem hagytam. Arra hivatkoztam, hogy tavaly nyáron milyen örömmel másztál fel rá, ezért kegyelmeztünk meg az öreg hölgynek. Most – korát meghazudtolva – fehér menyasszonyi ruhát öltött. Vajon ez lenne számára a feltámadás? Ha igen, kap még tőlünk pár évet.

Rudi kutyánk ma nagyon elemében volt. Előbb a tujára fészkelő rigók bosszantották, majd a szomszéd pulija, tudod, az a kis fehér, aki mindig a kerítés mellett futkos ugatva. A mi házőrzőnk se hagyta válasz nélkül a provokációt, acsarkodott vele egy sort, majd belefáradva az ugatásba, tologatni kezdte az edényét. Kimentem, adtam neki vizet. A tálját oda helyeztem, ahol te találtad meg a sóderkupac alatt ősszel a Rudi által elásott patkányt. Amikor az udvarra kilépve megcsapott a hűvös levegő, eszembe jutott a szemed villanása. Ahogy rám néztél, mikor elhangzott az a mondatom, amit még nem sokkal a Bükkszentkeresztre költözés után, augusztus végén mondtam neked: „Meglátod, nagyon fogsz szeretni itt lenni nyáron, mivel megtapasztaltuk, hogy errefelé sosincs kánikula”. Úgy néztél rám, hogy utána napokig nem tudtam másra gondolni, csak arra a lélekig hasító, fájdalmas pillantásra.

Aztán – a nagy reggeli ragyogást követően – később elbújt a nap. De ez sem tudott eltántorítani a tervemtől, elindultam a Bársonyos forráshoz, mivel fogytán volt itthon a vízkészletünk. Tudom, neked nem ízlett annyira a forrásvíz, de én, amióta ezt iszom, nem igazán vágyom másféle italra. Tiszta, egészséges, jóízű. Meg, bevallom, szeretem azt a szertartást, ahogy a mély völgyben álló betonkávára kipakolt palackjainkat sorra töltögetem a jéghideg nedűvel. Csobog, bugyborékol a forrás, felém magasodik a hegy, s az ember végre alázattal tud kérni a természettől. Azokban a pillanatokban valahogy minden a helyére kerül. Ma is, amikor néztem végig a meredek szurdokon, olyan különös érzés fogott el. A hegyoldal fái virágzottak, és az enyhe légáramlatban úgy hullottak alá a piciny, halványbarna, könnyű pihék, mint télen a hópelyhek. Ahogy összehúzott szemmel tekintgettem felfelé, észrevettem egy, eddig még sosem látott juharfélét, nagy, lecsüngő virágzattal. Hirtelen előkaptam a telefonomat, lefotóztam, majd elküldtem neked a Messengeren e mondat kíséretében: „Velem vagy!”. Aztán bámultam a telefon kijelzőjére hunyorogva, mintha választ várnék tőled.

Hazaérkezés után a vasárnapi ebédet készítettem. Ízlett volna neked a mai menü. Most jut eszembe, ezek pont a kedvenceid: húslevest főztem – sikerült azt a nagyon vékony, finom cérnametéltet beszereznem hozzá -, másodiknak pedig grillezett csirkemell volt krumplipürével. A burgonyát jó alaposan áttörtem vajjal, tejföllel s lassú tűz fölött kavarva tejjel hígítottam. Szinte habbá vált az egész, úgy, ahogy mindig is szeretted. Uborkasaláta most nem volt, minek is csináltam volna, hiszen azért csak te rajongtál.

Délután aztán kijöttem ide. Jó ideje ücsörgök itt, nem számítottam ilyen jövés-menésre. Persze, jeles nap van ma, így érthető, az emberek egymás után hozzák a virágokat, és elhunyt szeretteik sírhalmára teszik. Amott egy férfi láthatóan unja magát, sorra járja a fejfákat, olvasgatja róluk az adatokat. Azon jár az agyam, vajon mennyit számítanak azok a számok és nevek neki, vagy a felirat: „A boldog feltámadás reményében”. Miközben néztem az embereket, legbelülre is figyeltem, eddig egész jól voltam, tényleg, egy csepp könnyem sem hullott. De aztán jött egy család két eleven kisfiúval, akik minden szülői figyelmeztetés ellenére elkezdtek ugrálni a sírokat lefedő kövekre. Az egyik haja olyan volt, mint az arany. Mint a tied. Na, akkor már nehezen tudtam tartani magamat, feltörni készült belőlem a sírás, amit megpróbáltam elnyomni, így egy furcsa nyüszítés-félét hallattam. Nem baj, kicsit összetéveszthető annak a macskának a hangjával, aki az utóbbi napokban itt szokott ólálkodni. Körülnéztem, hátha itt van most is valahol, s rá lehetne fogni, ő nyávogott. Nem találtam, ő is biztos elmenekült a tömeg elől. Végül az eső mentett meg, eleredt, nagy erővel zúdult a nyakunkba, s jobbnak látta mindenki, ha befejezi a temetői látogatást.

Egyedül maradtam tehát veled. Nem, én nem félek az esőtől, tulajdonképpen nem is érzem a rám verődő kövér vízcsöppeket. Egy picit úgy viselkedik a testem, mint a lelkem: érzéketlen a külső-belső ingerekre. Ezt a megállapítást legelőször a pszichológusom szájából hallottam, és bár én végképp tiltakoztam ez ellen a diagnózis ellen, idővel be kellett látnom, hogy valóban így van. Mondjuk, ez segít. Mi lenne, ha abban a fájdalomban kellene élnem, amit az elvesztésed okoz? Jól van ez így, tényleg. Nincs fájdalom, nincs semmilyen félelem bennem. Valóban, én nem tartok már a haláltól sem, ez a félelemmentesség pedig mérhetetlen adomány, akárhogy is nézzük. Meg is kértem a pszichológusomat, hogy ne akarjon engem meggyógyítani, nekem ez az állapot megfelel, ha már így alakult, akkor maradjon is így.

Nézem a földet, nézem, ahogy a fű bársonya közül ki van harapva egy darabka sár. El kellene hinnem, hogy ott vagy alatta, de az az igazság, én egyetlen egy percig nem éreztem ezt. A testvéred is rájött erre hamar, körülbelül a harmadik kilátogatása után mondta nekem meggyőződve, hogy szerinte te egyáltalán nem a sírban vagy. Igen, épp ezért szerettem volna csak elszórni a hamvaidat valahol, talán a hegytetőn a szélben, vagy egy erdei patakba, de az ő kérésére nem így történt. Most aztán, hogy megértette, hogy veled nem itt lehet találkozni, rám maradt a sír látogatása. Mindig kell valamit bogarászni rajta. Még csak tavasz van, de a gyom máris benövi, a vakond feltúrja, kell ide a gondos kéz. Ülök a nedves füvön most is, húzgálom ki a kopasz földdarabon kisarjadt szálakat, szinte minden napra ad elfoglaltságot nekem.

Azon gondolkodom, hogy kiírassam-e majd az évszámokat, vagy elég csak ez: „Élt húsz évet”. A fickó, az unatkozó, biztos érdeklődve olvasná. El is indult felém, mikor itt kószált, de érzékelhetett valamit, mert megtorpant és – kíváncsiságának gátat szabva – visszament a rokoni körhöz. A kisfiúk is így tettek, pedig ha a közelembe jött volna az aranyhajú, biztos, hogy kérdeztem volna tőle valamit kedvesen. Nem, nem sírtam volna magam el, hamar tudok magamnak parancsolni. Nem úgy, mint amikor még éltél, s megkönnyeztem egy-egy filmet, vagy meghatódtam valami hír hallatán. Emlékszem, mennyire zavart téged az, hogy anya ilyen sírós. Ugyanolyan érzékeny voltál, mint én egykor. De az élet dolgai aztán megkeményítettek. Téged is, engem is.

Gondolkodom, hogy milyen furcsa, ellentmondásos ez az egész. Azt mondom, nem vagy itt, miközben folyton úgy beszélek hozzád, mintha itt lennél. Nos, az egész élet egy nagy ellentmondás, igazán nem kell, hogy bármi is meglepjen bárkit. Egyébként is, valójában te mindenütt ott vagy. Igen, most érzem igazán, milyen az, mikor azt mondják: betölti a mindenséget, mindenütt jelenlévő, satöbbi. A halál sok mindenre megtanítja az embert, bölcsebbé teszi, úgy érzem. És egyáltalán ne ijedj meg; amikor azt mondom, hogy hozzád beszélek, akkor valójában csak gondolatban formázom meg a mondatokat, bár bevallom, néha valóban arra leszek figyelmes, hogy fennhangon ejtem ki a szavakat. Lehet, nem is azt érzékeli a külvilág, hogy bölccsé váltam, inkább úgy gondolják, hogy bolonddá? Meglehet. De, úgy vélem, mindegy is, miket feltételeznek az emberek, a mi szempontunkból már tényleg tökéletesen mindegy minden.

Az eső végre csitul. Lassan el kéne indulnom, ebéd után úgy hagytam a mosatlant. Siettem hozzád, mert ez mégiscsak egy ünnepnap, anyák napja, s az első – azóta. Mélykék, szinte fekete felhők tömörülnek odafenn, miközben kirajzolódik először egy, majd egy másik színes csík; csodaszép, duplasávos szivárvány lebeg a párás levegőben, ritkán látni ilyen erősen a színeket. Kivételes ajándék ez a mai napra. Hm, emlékszem, azt tanítottam neked, hogy olyan az élet, mint a vihar utáni ég: a nagy zivatar után, a legsötétebb felhők elé ül ki a legtitokzatosabb és legmagávalragadóbb égi jelenség. Tudod, Kisfiam, muszáj abban hinnem, amit tanítottam neked. Az ember mégsem cáfolhatja meg a saját szavait. Elvégre mi még most is összeköttetésben vagyunk, mit szólnál hozzá, ha nem így tennék? Csalódást nem okozhatok neked. Szóval abban bízom, hogy lassan elúsznak azok a fekete felhők, s várok, nagyon várok a mi szivárványunkra. Ilyen duplára, mint a mai. Legyen ez számunkra égi jel. Minden bizonnyal van még valami feladatom, ha már itt ragadtam ebben a földi jelmezben. Most ünnepélyesen megígérem neked, hogy nagyon fogok igyekezni, törekedni arra, hogy megtaláljam azt, amit még el kell végeznem idelenn. Tudom, hogy ebben te a segítségemre leszel, hiszen eddig is óvtál, védtél. Ha nem így lenne, akkor én már belehaltam volna a fájdalomba. De semmi. Tényleg. Anyák napja ide, vagy oda, egész jól viselem, mondom. Nem fáj igazán, sőt gyönyörködöm a színek játékában, a szél orromba tereli a hegyi virágok illatát, meg talán még egy furcsán jóleső borzongásféle is körbevesz – valami friss esőillat ölel körül… azt hiszem.

(Jogdíjmentes stockfotó azonosítója: 348913814 Rainbow E – Művész: Erika Croat)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: