koffer novella

Kelemen Zsófia: Hazaút

Megpróbáltam az asztalhoz terelgetni a visítozó forgatagot. Iván folyamatosan beszélt hozzám, be nem állt a szája. Állandóan mellettem repkedett, mint egy kis pillangó, és csak nyomta, nyomta... Az összes Marvel filmet le fogja tölteni a tabletjére, a Pókember 4 részes, és a zöld fejű gonosztól én tuti megijednék, inkább ne is nézzem meg az előzetest, mert akkor majd nem engedem neki, hogy megnézze.

(Köveskál – Budapest, 2020. január)

Legkésőbb kettő órára terveztük az indulást, így még belefér a gyerekek délutáni alvása az autóban. Ők is pihennek, és nekünk is lesz végre 2 óránk nyugodtan beszélgetni. Mindig várom ezeket az utakat, a táj szép, a lehetőség kivételes. Sokszor már az előző napon eszembe jutnak témák, hogy na, majd ezeket megbeszéljük az autóban. Aztán általában, amikor az egy-két órányi megfeszített küzdelem után végre mindenki be van kötve az ülésében, és elindulunk, már nem jut eszembe egy sem ezek közül a fontos témák közül.

Délben Tamás elkezdte összeszerelni Emma új kiságyát. Különleges érzéke van ahhoz, hogy mindig utolsó pillanatban, vagy este, fáradtan fogjon hozzá ezekhez a bonyolult műveletekhez. Egyszer egy komplett bordásfalat raktunk össze a gyerekek hathatós segítségével péntek este hét órától, – úgy, hogy minden perc számított, mivel 8 után, majd a teljes hétvégén tilos a fúrás a társasházban. 20:01-kor állt a bordásfal a falra rögzítve.

Nem mertem bemenni a gyerekszobába, inkább a háttérben maradtam, és a konyhát kezdtem összepakolni. Benéztem a hűtőszekrénybe, és az előző napról maradt bolognai melegítésébe kezdtem. Jó, ha megebédelnek indulás előtt, gondoltam. Andriska átrohant a konyhán, és kakaót követelt. Mindjárt kész az ebéd, édesem, mondtam. Először még nyugodtan. Aztán megjelent Emma, és ő is kakaót követelt. Neki sem adtam. Emma odatolta a széket a konyhapulthoz, Andriska felmászott rá, és – az üveges szekrényajtóba kapaszkodva – végig egyensúlyozott, édesség után kutatva a felső szekrényben. Igazi Pókember ez a gyerek. Elképesztő akarata van és milyen kreatív. Na meg az együttműködés a tesók között. Le voltam nyűgözve. Aztán persze kicsivel később ordítoztam, hogy az ebéd előtt semmit ne vegyenek a szájukba, mert azonnal kihajítom őket a kertbe.

Elkészült a zeller-krémleves is. Nyilván nem fogják megenni. Mindegy, van még bolognai is.

Tamás megjelent a konyhaajtóban segélykérőn, Emmát szerette volna kituszkolni, aki a babatakarókat teregette ki akkurátusan a hálószobában, ahol ő az áthelyezett fiókos szekrényt próbálta összerakni. Andriska is visítozva csatlakozott, lefektették a babákat a takarókra.

A néma segítő szerepét választottam, pedig bennem is nőtt a feszültség. Kivittem őket. Megdicsértem, milyen szép lesz így az elrendezés.

13:15-kor Tamás kiment cigizni. Nem hiszem el, az a kurva cigaretta!

Megpróbáltam az asztalhoz terelgetni a visítozó forgatagot. Iván folyamatosan beszélt hozzám, be nem állt a szája. Állandóan mellettem repkedett, mint egy kis pillangó, és csak nyomta, nyomta… Az összes Marvel filmet le fogja tölteni a tabletjére, a Pókember 4 részes, és a zöld fejű gonosztól én tuti megijednék, inkább ne is nézzem meg az előzetest, mert akkor majd nem engedem neki, hogy megnézze. Még jó, hogy egy Marvelt sem láttam, baromira nem is érdekel, ez az egész téma nem érdekel. Na, de aztán persze ott dübörög a „jó-szülő kisangyal” a fejemben: ha most nem hallgatom meg a számára fontos témákát, akkor 15 éves korában biztosan leszarja majd, hogy az anyukája szeretne vele beszélgetni. Szóval próbálok néha valami értelmeset reagálni. Nyilván nem mindegy, mit, mert aztán majd két hét múlva előhúzza, hogy „Anya, megígérted!”

13:30-kor Iván és Emma leültek, Tamás még mindig a kertben „pihent” két munkafázis között, Andris pizsamában legózott a nappali közepén. A szétszórt legó darabok a kiterített pokrócon hatalmas kupacban foglaltak helyet, de valahogy mindig továbbterjedtek a térben, szépen lassan mindenhová, mint a poloskák. Vártam már az indulás előtti perceket, amikor térden csúszva megpróbálom majd az összes kis poloskát begyűjteni, a kezeimmel végigsimítva a nappali kövét.

Andris nem jött enni. Tamás befáradt végre, de elszaladt még erre-arra. Iván és Emma már befejezte az amúgy nyolcperces étkezését, mire végre leült.

Én is leültem, és bevágtam Iván és Emma maradékát, két jó nagy tányér zellerkrémlevest, szétázott zsemlekrutonokkal. Isteni volt.

Andris odajött végre az asztalhoz, és evett két falatot. Jóllaktam, mondta, és rohant legózni.

Tamás megette az ő maradékát is, és visszament szerelni.

Még mindig nem mertem bemenni megnézni, hogy áll… Elpakoltam az edényeket. Közben azon gondolkodtam, hogy négy napot voltunk itt, ezalatt Tamás egyszer sem pakolta be a mosogatógépet. Mindegy, legalább szerel. Elvégre ez a férfi dolga.

A maradékokat bezacskóztam, jöhetnek a hagymák és a burgonyák is Pestre, majd csinálok krumplistésztát belőle.

A ruhákat már délelőtt kiválogattam, mi jön és mi marad, összecsomagoltam, közben levest főztem, rendet raktam, gyereket öltöztettem, mesét raktam be, Monopolyt játszottam, ja, és persze bölcsen hallgattam a sztorikat a Marvel sorozatról.

14:00-kor végül bementem, hogy megnézzem, mi van. Az ágy állt, nagyon örültem. A fiúk ágyai a faltól elhúzva várakoztak, a hatalmas porcicákat, poloska tetemeket (a legók kiválogatása után) gyorsan felporszívóztam, elpakoltam a szobában.

Tamás is bepakolt, összerakta a saját kis hátizsákját (futócucc, amit minden alkalommal hozunk és viszünk, bár azt hiszem 1 éve legalább nem használta).

14:30-kor Andris még mindig pizsamában legózott. Rászóltam, hogy öltözzön fel, a ruháit kikészítettem a kanapéra (3 órával azelőtt). Iván szerencsére már felöltözött, Emma egyszál tütü szoknyában rohangált. Végül is, legalább elkezdte az öltözködést. 

Andris, öltözz fel! – ez már egyértelmű ordítás volt, ezt végre meghallotta. Jól van! – ugyanolyan bunkó ordítást kaptam válaszul. Persze nem öltözni ment, hanem rohangálni a húgával. Elkaptam, és elkezdtem lehúzni róla a pizsamát. Emma mellénk lépett, megfordult, és riszálni kezdte a pucér fenekét. Fenekezzünk! – kiáltotta, és Andris boldogan csatlakozott, odadugta a fenekét, ő is riszált. Tamás megállt mellettünk, megkérdezte, hogy melyik táskát viheti ki. Megmutattam neki, mire kivonult a teraszra, és rágyújtott egy újabb cigire.

Újra nekifogtam az öltöztetésnek, közben Iván kipaszírozott belőlem egy ígéretet, hogy megnézzük a Kémesítve című kiemelkedő alkotást az iskola első hetében. Jól van, erre most nincs energiám, majd megbeszéljük – mondtam. Persze ő úgy vette, hogy megígértem.

Nagy nehezen beleráztam a két kicsit a ruháikba, elküldtem őket pisilni az út előtt. Andris nyilván nem ment. Őt amikor kiérünk az autóhoz, akkor kell rákényszeríteni a pisilésre, ott, a kerítés mellett. Emmát feltettem a vécére, majd kiszaladtam, hogy új pár zoknit keressek Andrisnak, aki közben nekiállt levest főzni a kiskonyhában, és belelépett egy víztócsába.

Feltöröltem gyorsan, megvan a zokni, jöhetnek a legók. Segítsetek pakolni, megint kiabáltam. Emma jött, és bedobott egy darabot a dobozba. A másik kettő meg sem hallotta. Tamás közben befejezte a dohányzást és bepakolta a kocsiba a csomagokat, visszajött elegánsan és megkérdezte, hogy zárhat-e.

Az autótól háromszor jöttünk vissza. Egyszer az én telefonomért, másodszor Iván karórájáért, harmadszor Andris plüss cápájáért. Emma száját „bedugaszoltam” a cumival, a fiúk traccsoltak, és végre elindultunk az autóval.

A Köveskál tábla mellett elhaladva a világ legszebb tája tárult elénk. A dimbes-dombos, zöld mezők és rozsdás veteményesek között kanyargó úton mindig úgy érzem magam, mint Aliz csodaországában. Jobboldalon a falu temetője, azután nagy, üres legelők. Ez a látvány azonnal megnyugtatott, a szemeimen keresztül simította végig a lelkemet. Ilyenkor szoktam elkezdeni a fontos dolgokra figyelni, nézem, hogy látok-e rókákat, őzeket, nyulakat vagy sasokat.

A gyerekek lassan sorban elaludtak, Iván a legkésőbb, így néhány kört még meghallgattunk a Bosszúállók szuperhőseiről, de aztán ő is elcsendesült.

Tamás beszélt az üzletről, a cégről, én válaszolgattam. (Egyszer biztosan azt mondja majd: „Dehát megígérted!”) A Spotify-on közben Lóci Játszik zseniális dala szólt, a „Minden úgy jó, ahogy van”.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: