Dr. Schumacher Ernő komótosan csomagolta ki az uzsonnáját. A modern tanáriban idegenül érezte magát. A fehér bútorok a kórházra emlékeztették, ahol tavaly nyáron a prosztataműtétje miatt a szükségesnél több időt volt kénytelen eltölteni. A szék túlontúl puha és süppedős, nem ehhez volt szokva. Miközben a kenyérszeleteket egy vonalba rendezte, a régi irodájára gondolt, arra a meghitt kis fészekre; a szakkönyvek jellegzetes, porosodó illatára, a kopottas asztal finom tapintására, a régi széke ismerős keménységére. Felsóhajtott. Körbesandított, hogy látja-e valaki. Nem volt ott senki, miután mindenki lement ebédelni, így jókorát harapott a szendvicsébe. Ő maga csinálta reggel, gondosan kiválasztva a megfelelő méretű összetevőket, hosszú percekig vajazgatta a kenyérszeleteket, mire tökéletesek lettek, szalvétával felitatta a parizerről a tartósítás miatti nedvességet, mégsem volt elégedett a végeredménnyel. Szétszedte a szendvicset, és kicserélte a fél centi vastagra vágott uborkákat négy milliméteresekre. Jó döntés volt. Megfelelően csúszott, mégsem tocsogott az uborka levében.
Teljesen egyedül volt a tanáriban. „Open office: együtt, mégis háborítatlanul” – hirdette az egyik falon egy reklámplakát. Ernő letette a szendvicset, mert így nem tudott elég nagyot sóhajtani. Pedig iparkodnia kell, nemsokára visszatérnek a kollégái, a zajos, fiatal társaság, akik olyan dolgokról beszélgetnek, amiknek a felét sem érti, a másik fele meg nem érdekli. Rosszkedvűen elcsomagolta az uzsonnáját, a finom parizer íze még vele maradt, ahogy elindult a nyomtatószoba felé. A hónap elején költöztek ide, és még nem ismerte ki magát teljesen ebben a rémisztően új épületben. Háromrészes, galambszürke öltönyében, festett fekete hajával elveszetten trappolt végig a labirintusszerű folyosókon, a stencilezőgépét kereste. Már a régi épületben is meg kellett küzdenie érte, a dékánnal íratott külön utasítást, hogy áthozzák ide is. Vannak gyorsan elévülő tudományok, mint például az irodalom, de a gépészeti minőségbiztosítás örök. A hatvanas években készített jegyzetek, bizton állíthatja, a mai napig megőrizték hitelességüket és frissességüket. Az első tíz oldalt akarta sokszorosítani annak a nyolcvan diáknak, aki felvette a tantárgyát. Nem értette, hogy miért csak ennyien, többen szoktak lenni, biztos az az átkozott számítógépes ajánlási rendszer az oka, ahova belépni sem tudott, de biztos volt benne, hogy a többi tanszéki tanár, a háta mögött összeröhögve, lepontozták a tantárgyát.
A nyomtatószoba szerencsére csak egy sarokra volt a tanáritól, könnyen megtalálta. Az ajtó zárva volt, pedig jól látta, hogy az előbb lépett ki rajta két huligánkinézetű alak. Remélhetőleg csak tanársegédek voltak. Az ajtótól jobbra egy kártyaolvasót és egy számgombos beléptetőrendszert látott. Miért kell mindent agyonbonyolítani? Fáradtan keresgélni kezdett a zsebeiben, volt az öltönyön vagy tíz zseb, természetesen a legutolsóban találta meg a celofánba csomagolt kártyát. Odaérintette a leolvasóhoz, az zölden világított, diadalittasan meghúzta a kilincset, de az ajtó nem mozdult. Újra megpróbálta, de nem történt semmi. Ekkor látta, hogy a számgombsor fellett alig olvasható betűkkel a következő kiírás szerepel: „Írja be a kódot!” Milyen átkozott kód kell ide is? Miért nem szólt erről nekem senki? Ott állt leforrázva az ajtó előtt, egy óra múlva kezdődik az első előadása, és nem tudja szétosztani a jegyzeteket sem. Remegő lábbal próbált az emlékezetében kutatni, hogy dereng-e valami, de a teljes üresség visszhangzott csak benne. Sóhajtott egyet. Még ez is!
Egy fiatal tanár jelent meg.
– Segíthetek, Ernő bácsi?
Ernő körbenézett, hogy kit szólongat ez az agyalágyult. Aztán rájött, hogy őt. Még hogy bácsi, mit képzel ez a taknyos?!
– Talán tanár úr. De nem kell segítség, csak elgondolkoztam egy gépészeti problémán.
– Rendben – mondta a szakállas alak.
A neveket már egy jó ideje nem jegyezte meg, annyira gyorsan jöttek-mentek, hogy minek is. Mondjuk ez elmehetne borbélyhoz, mert úgy néz ki, mint egy hajléktalan. A férfi kinyitotta az ajtót, és bement.
Ernő az utolsó pillanatban becsúsztatta a kopottas barna cipőjét a becsukódó ajtó résébe, remélte, senki nem vette észre, és mint egy győztes római hadvezér besétált a nyomtatószobába. Erős ózonszag fogadta. Szerette ezt az illatot, csak az azokat kibocsátó ördögi masinákat nem. Zavartan kerülgette a tucatnyi leddel megvilágított, némán surrogó gépeket, és kereste az ő kopottas stencilezőjét. Kifejezetten rákérdezett korábban a mindig rohanó tanszéki titkárnál, hogy biztosan áthozták-e rendben, aki rávágta, hogy persze, Ernő bácsi. Miért bácsiz mindenki?
Végigjárta a szobát többször is, de a gép nem volt sehol. Természetesen egy teremtett lelket sem talált, a fénymásoló tanáron kívül, őt meg az előbbi affér miatt nem akarta megszólítani, manapság nem divat egy alulfizetett tanársegédet ideállítani, mint a régi szép időkben. A falon egy telefonszámot látott, ha gond van, akkor azt kell hívni. De készüléket már nem raktak ki, hiába kereste. Nem volt mit tenni, elő kellett vennie az átkozott mobiltelefonját. Bekapcsolata, remélte, működni fog, beírta a születési évét PIN-kódnak, erre legalább emlékezett. Nagy nehezen, az ujjaival körözve a billentyűzet felett bepötyögte a falról a számot. Kicsengett.
– Igen?
– Halló. Jó napot kívánok, dr. Schumacher Ernő vagyok. Kivel beszélek?
– Pityu.
– Tessék?
– Pityu vagyok – hallatszott a vonal másik végéről.
– Milyen Pityu?
– Mi a gondod?
– Nekem?
– Hát te hívtad a technikai helpdesket.
– Hogy mit hívtam?
– Mindegy. Mit szeretnél?
– Hát, ha már ilyen kedvesen megkérdezte, a régi irodámat szeretném, de azt nagyon.
– Ebben nem tudok segíteni, ez ügyben hívd az épületfelügyeletet! Viszhall!
– Várjon! Még ne tegye le, igazából a stencilezőgépemet keresem.
– Hogy mit?
– A stencilezőgépemet.
– Az mi?
– Egy nagyon elmés szerkezet, ami sokszorosítani tud gépelt iratokat.
– Fénymásoló?
– Olyasmi, csak nincsen rajta az a sok átkozott gomb.
– Értem, utánanézek. Nekem erről nem szóltak. Maradj vonalban!
Én meg fizessem közben a számlát, mi? – gondolta magában. – Szépen vagyunk. A fizetésem meg nem emelkedett évek óta, az elvárások persze igen.
– Mit mondott mi a neve?
– Dr. Schumacher Ernő.
– Értem, mindjárt magáért megy valaki.
– Rendben. Köszönöm szépen a segítségét! – De nem nagyon volt kinek megköszönni, mert a vonalat már bontották.
Egy kócos, borostás fiatalember jelent meg az ajtóban egy katonai bermudában, strandpapucsban és egy fehér pólóban. A felsőn egy dús keblű, meztelen szőkeség azt tudakolta egy képregényszerű felhőre írva, hogy akar-e vele valaki egész éjjel szeretkezni. Ernő pironkodva kapta el a tekintetét.
– Tiszteletem – köszönt be a suhanc –, Marci vagyok, azt mondták, segítségre van szüksége.
– Jó napot kívánok, dr. Schumacher Ernőnek hívnak. A stencilezőgépemet keresem – nyújtott kezet. A fiúnak hideg, nedves, de erőteljes kézfogása volt.
– Ismerem a tanár urat, a diákja voltam, sosem felejtem el azokat az előadásokat!
– Á, értem, örvendek!
– Ha jól értettem, a stencilezőgépét keresi.
– Igen, ahogy már említettem, azt keresem – tagolta Ernő lassan a szavakat, úgy, ahogy a gyengébb értelmi képességűekkel szokott beszélni.
– Tudom, hol van. Ingadozó volt az áramfelvétele, ezért levittük egy másik helyiségbe, mert ezek az új Xerox Versant 4100-asok nem bírják az áramerősség-változtatást.
– Ez roppant érdekes! Belenézhetek esetleg a számításokba?
– Nem én csináltam, nekem is csak mondták. De jöjjön, megmutatom, hol van a gép.
A tanár úr kényelmetlenül érezte magát, ahogy együtt sétáltak az egymástól megkülönböztethetetlen folyosók kígyózó végtelenében. A fehér falak és az egyenszürke szőnyegpadló szöges ellentétben volt mindazzal, amit ő egy egyetemről képzelt, nem is beszélve erről a fiúról meg a pólójáról.
Egy kanyar végén befordultak a lépcsőházba, és lementek két emeletet a pinceszintig. Itt már korántsem volt az épület annyira modern és díszes. Csövek szaladtak mindenfelé, kábelrengetegek, gázkiállások. Ernő egy csapásra jobban érezte magát, közel a valódi, izzadó, zakatoló gépekhez. Az egyik, dróthálóval elkerített sarokban egy munkaasztalon ott állt a gép: egy 1975-ös, valódi Gestetner. Ernő odalépett, és megsimogatta öreg barátját.
– Tudja, fiam, hogyan működnek ezek a csodálatos gépek?
– Nem tudom, tanár úr.
– Látja ezt a felső hengert? Oda kerül a mesteroldal, és igazából úgy működik, mint egy mininyomda. A mesteroldalt a gép körbeforgatja, a régebbiek manuálisak voltak, ezt már az elektronika hajtja. Arra az alsó tálcára rakjuk be a lapokat, és a tintával átitatott mesteroldal lenyomatot képez az erre a célra kifejlesztett papíron. Ugye mennyire egyszerű és zseniális?
– Valóban, tanár úr, sajnálom, de már vissza kell mennem, mert én vagyok az ügyeletes. Ha esetleg nem találna vissza, a falon talál intercomokat, ott kérhet segítséget.
– Köszönöm, de miért gondolja, hogy nem találok vissza? – mondta, inkább csak magának.
A fiú elköszönt. Ernő azon morfondírozott, miközben magára maradt, hogy mi a franc lehet az az intercom. Mindegy, majdcsak meglesz valahogy, hiszen itt van az ő kedvenc gépe. Neki is állt a másolásnak.
Már vagy fél órája bolyongott kezében a nagy stócnyi jegyzettel, de még mindig fogalma sem volt, hogy hol van, és merre lehet az A28-as terem. Kezdett már aggódni, mert noha még fél órája volt az előadás kezdetéig, ő mindig pontosan szokott érkezni, igazából tizenöt perccel előadás előtt. Ilyenkor végig tudja gondolni, mit is akar mondani, és örömmel nézi, ahogy a terem megtelik tudásra szomjas fiatalokkal. Mostanában egyre több volt a lány hallgató, emiatt sem volt bánatos.
Az egyik folyosó mögött egy apró szobát talált, ez volt kiírva rá: „call box”. Milyen hülye nevek ezek? De legalább volt benne egy asztal, ahova letehette a rém nehéz papírhalmot. Valamit kellene tennie. Megszólítani valakit? Az olyan megalázó és kellemetlen. Harminc éve tanít ezen az egyetemen, nem most fog megalázkodni. De merre induljon? Többször volt már olyan érzése, hogy körbe-körbejár, mivel mindegyik szoba, folyosó teljesen ugyanolyan volt. Agyrém. És bár estig tudta volna sorolni a jó tulajdonságait, a tájékozódási képesség sajnos nem szerepelt előkelő helyen ezen a listán.
Az idő vészesen fogyott, ahogy rápillantott a Cartier órájára, a homloka gyöngyözni kezdett. Még mindig gyönyörű ez az óra, a drága Kutassy professzortól kapta egy közös kutatásuk emlékére. Mikor is volt, valamikor a nyolcvanas évek elején. Mintha tegnap lett volna. Akkor még rendben volt a világ, a madarak is másként daloltak reggelente. Le kellett ülnie, annyira megrohanta az elveszettség érzése.
Lehet, hogy mégis nyugdíjba kellett volna mennie, ahogy a személyzetis javasolta? Most otthon lehetne, és egy izgalmas műszaki dokumentációt tanulmányozhatna, brandyt kortyolgatna, nem lenne olyan rossz az az élet. Erőt vett magán, felnyalábolta a parírköteget, és újult erővel nekivágott a folyosónak. Az egyik fordulóban mellé kanyarodott a bermudás srác, aki nemrég segített neki. Hogy is hívták? Ja igen, Marci. A fiú is észrevette.
– Miért nem szólt tanár úr, segítettem volna.
– Köszönöm, nem gond, elbírom. Reggelente harminc percet tornázom, minden áldott nap, ha esik, ha fúj. Viszont abban segíthetne, hogy hol találom azt az ebadta A28-as termet.
– Itt van nem messze, csak el kell fordulni a folyosóról jobbra, majd ismét jobbra, majd balra. De jöjjön, arra is mehetek, elkísérem.
Ernő iszonyúan hálás volt, de nem merte kimutatni. Csendben baktattak az előadó felé, közben a diákok egyik órájukról a másikra siettek. Röviddel később megálltak az előadó előtt. Még volt hátra tíz perc. Pompás. Ernő Marci felé fordult, és a vállára tette a kezét.
– Köszönöm, fiam, el se hiszi, hogy mennyit segített.
A fiú zavartan dünnyögött valamit, majd elnyelte az órákra igyekvők csevegő tömege. Ernő vett egy nagy levegőt, és belépett a terembe. Még csak néhány diák lézengett, kisebb csoportokban beszélgettek. A teremnek bosszantóan új szaga volt. Elsétált a katedrára, ahol már várta egy tanársegéd.
– Jó napot, tanár úr! Milyen csatlakozó van a notebookján, D-Sub vagy HDMI?
– Jó napot, fogalmam sincsen, mit kérdez, mert nem használok komputert.
A fiatalabb férfi egy pillanatig nem kapott levegőt. Nagy nehezen szólalt meg utána.
– Értem, akkor segíthetek valamit?
– Látja ezt a köteg papírt, osszon már ki, legyen szíves, minden padra egy-egy összetűzött csomagot! Nagyon köszönöm előre is!
A férfi kicsit idegenkedve markolta fel a papírokat, és bosszúsan mormolva az orra alatt kiosztotta a padok között. Közben lassan gyűltek a diákok is, akik megérkezve gyanúsan vizsgálgatták az összetűzött papírlapokat. Egyesek kinyitották a hordozható komputerüket, és tanácstalanul értekeztek egymással. Az egyik, egy pattanásos arcú fiú felállt, és odajött hozzá.
– Jó napot, tanár úr, hova töltötte fel a Neptunon a jegyzeteket?
– Jó napot, azt hiszem, értem a kérdését, de rossz hírrel kell szolgálnom, nincsenek meg elektronikusan a jegyzetek, ezért osztottam ki önöknek sokszorosítva.
– Furcsa, köszönöm – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hittem, ez kötelező az oktatóknak.
Visszaballagott a helyére, és megosztotta az információt a többiekkel, akik hitetlenkedve fogadták a hírt.
Végre megtelt az előadó, Ernő végignézett a hallgatókon, és kilépett a katedra mögül. Begombolta a zakóját, és felemelte a kezét. A diákok elhallgattak. Ernő élvezte a csendet, várt néhány másodpercet, majd egy magabiztos, rutinos előadó hangján szólalt meg:
– Jó napot kívánok mindenkinek, a nevem dr. Schumacher Ernő. De ez talán nem is annyira fontos. Arról szeretnék ma önöknek mesélni, hogyan vesztettem el a szüzességemet, és szerettem bele a gépekbe örök életre. Néhány évvel ezelőtt én is ennek az egyetemnek a padjait koptattam, és udvaroltam egy nagyon csinos lánynak…
Ernő elemében volt, igazi szónokként emelte fel és vitte le a hangját. A teremben egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Annyiszor elmondta már ezt a történetet, minden alkalommal hozzátett, és elvett belőle egy kicsit, de még mindig nagy hatást gyakorolt, mert személyes volt, és a hallgatók nagy részét lebilincselte. Nem is kellett már odafigyelnie, éppen annál a résznél járt, amikor egy csodálatos hidegsajtolón végül övé lett a lány. A lány arcát már nehezen tudta volna maga elé idézni, de a gép olajzöld festését, a finom zománc érintését nehezen feledte.
Az előadás végén körbejárt a teremben, egy jegyzet sem maradt az asztalokon. Kevés hasznosabb találmány van, mint ez a jó öreg stencilgép. Boldogan lépett ki az addigra már nem is annyira ijesztő folyosóra, hogy befejezze a szendvicse maradékát.