A gyerekek izgatottan készültek a nagy bemutatóra, nagyon meleg volt 1951 júniusában, tűzött a nap a kis faluban. Ma jön el a pártbizottság elnöke, meghallgatni a kórus énekét. A fiatal, csinos tanítónő szőke haját kontyba fésülték, a szomszédasszonytól kapott kölcsön vasárnap egy sötétkék kosztümöt, alá fehér blúzt vett fel, s azt hitte, mindjárt elájul ebben a melegben, de tartotta magát. Ő tanította a harmadik-negyedik osztályosokat, és szép énekhangja is volt, így ő lett a kórusvezető, Igazgató Elvtárs így döntött.
Az iskola épülete korábban istálló volt, mésszel átfestették, kicsit átalakították, a gyerekek és a tanítónő is nagyon élvezték a hűvösséget. A kórusnak nem itt, hanem az iskola poros udvarán kell majd énekelnie, tudták jól, tizenegyre érnek ide a városból, és dallal köszöntik majd a neves vendégeket.
Mindenki szépen fel volt öltözve: fehér, vasalt ing, nyakkendő, cipőket is kerítettek innen-onnan. A lányok sötét szoknyában, hajuk szép copfban befonva, piros szalag a hajukban. Mészárosné szerezte be a piros szalagokat, nagy kincs volt az akkoriban, egy egész libát adott érte a szomszéd falubeli sógornőjének. A kastély ott állt, a grófék elmenekültek, elvitték őket, ki tudja, bútoraikat, összes ruhájukat nem vitték magukkal, és néhány szép anyag azért így jutott a falu lakóinak.
Háromnegyed tizenegykor a tanítónő már sorba állította őket az osztályteremben, nehogy véletlenül késésbe kerüljenek, hiszen az megengedhetetlen, Igazgató Elvtárs többször elmondta, késni tilos, és a tanítónő tartotta magát ehhez. A kórusban negyven gyerek énekelt, húsz fiú és húsz lány, a tanítónő nagyon szerette csengő hangjukat, sok népdalt is énekeltek együtt. Ma azonban más jön, nagyon megtanulták a „Köszönjük néked, Rákosi elvtárs” című művet, és tudták, hogy ezt kell énekelniük félórán keresztül, nem szabad mást.
A kórus kivonult az udvarra, tanítónő vezette őket, az Igazgató Elvtárs is kimerészkedett a hőségbe és jóváhagyólag bólogatott, minden rendben lévőnek látszott. A gyerekeknek is nagyon melegük volt, a tanítónőnek is, a nap csak tűzött, nem volt felhő az égen. S a kórus elkezdte énekét, magasan szállt a dal.
„Köszönjük néked Rákosi elvtárs,
Kiért a hálánk tiszta lángja ég.
Reád ha nézünk, büszke az arcunk,
Virágot hintünk amerre mész.
Fogadjuk néked Rákosi elvtárs,
Utadra lépünk, Te vezess tovább!
Tavaszra nyíló gyermeki nótánk,
Elébed hajlik, mint virágos ág.”
Az iskolaudvarra autó hajtott be, „Fogadjuk néked, Rákosi elvtárs, Utadra lépünk, Te vezess tovább!”, szállt a dal. A gyerekek kíváncsian nézték éneklés közben, kevés autót láttak még addig, náluk nem nagyon volt. A gépkocsi hangja némileg elnyomta a kórus hangját, s mikor a motor leállt, akkor megint hallatszott a sok szép csengő hang, és énekelték, énekelték hangosan: „Köszönjük néked, Rákosi elvtárs, Kiért a hálánk tiszta lángja ég”. A pártbizottság elnöke sötét öltönyben, sötét nyakkendőben, némileg már elhízottan kászálódott ki az autóból, és szigorú tekintettel végigfutott az éneklő gyerekeken, és a csinos tanítónőn. Megállt a kórussal szemben, és úgy hallgatta őket, az ő arcán is verejtékcseppek fénylettek, mint mindenki másnak azon poros iskolaudvaron, úgy tűnt, a hőség a hűséges pártkatonára is hat. Az Igazgató Elvtárs az Elnök Elvtárs mellett állt, és így nem vette észre az arcán készülődő vihart, szemöldökét már felhúzta, húsos ajkai penge vékonnyá váltak.
Elnök elvtárs határozott léptekkel elindult a gyerekek felé, és a harmadik sorban álló kisfiúnak intett, barna hajú, barna szemű, csontos gyerek volt, 10 év körüli, térde tele sebhellyel. A kisfiú engedelmesen indult ki a sorból, lehajtott fejjel, arca pirossá vált, szégyentől égett.
Elnök elvtárs egy szót sem szólt, kérte az igazgatót, vezesse be az igazgatói irodába, és hagyja ott a kisfiúval.
A kórus dalolt tovább, a tanítónőnek reszketett a térde, vajon mi történhetett, mi az, amit ő nem vett észre. Nagyon odafigyelt arra, hogy ne legyen hamis hang, és mégis az lehetett, lehet, hogy az elnök elvtársnak abszolút hallása van.
Az igazgató előre indult szobája felé, gyorsan végigvillant a fején, hogy vajon az összes kép ott van-e, Sztálin, Lenin, Rákosi elvtárs, igen, rendben vannak, megvannak, szépen, vízszintesre beállítva vannak felakasztva a falra a kötelező portrék, tegnap volt a portalanítás, nehogy koszos üveg mögött legyenek a nagyok.
Elnök elvtárs is elégedetten nyugtázta az eléje táruló képet, rendezett íróasztal, képek a falon. Nem tudta, hogy igazgató elvtárs egy hétig takarított itt, mert itt szokott iszogatni, nem mert elmenni a falu kocsmájába, mert ki tudja, mit hall ott, meg ő mit mondana esetleg ittasan, a falnak is füle van, jobb egyedül inni, kevésbé veszélyes.
Elnök elvtárs helyet foglalt az igazgatói székben és intett az igazgatónak, hagyja őt magára a kisgyerekkel.
- Mit énekeltél te, átkozott, mit énekeltél? – üvöltötte magából kikelve. – Olvasok szájról, láttam, hogy mit énekelsz. Dögölj meg, Rákosi elvtárs, ezt mondogattad. Hogy hívnak téged, kitől tanultad ezt?
- Tóth Pista vagyok – válaszolta rettegve a gyerek – , Édesapámtól hallottam ezt így.
- Hogy hívják apádat? – üvöltötte az elnök elvtárs.
- Tóth István – válaszolta megszeppenten a gyerek, és tudta, hogy nagy a baj, érezte a rettenetet.
- Megállj, adok én apádnak, meg neked is, ez hazaárulás – üvöltötte az elnök elvtárs, és agyában már futottak is a gondolatok, hogyan intézze el az árulókat, mielőtt megmételyezik a falu összes lakóját.
A kórus közben befejezte műsorát, és a gyerekek fáradtan mentek az osztályterem felé. Tóth Pista is csatlakozott hozzájuk, nem szólt egy szót sem, de az arcán látták, nagy baj van. A tanítónő is reszketett a félelemtől, milyen hiba történhetett.
Elnök elvtárs odalépett, fenyegetően fölé hajolt, megfogta a karját erősen, szinte markolta és őt is bevezette az igazgatói irodába.
- Elvtársnő, maga nagyon figyelmetlenül bánik a gyerekekkel, nem vette észre, hogy hazaáruló van köztük, így lehet, hogy maga is az – hangzott az ítélet.
A tanítónő reszketett félelmében, tudta jól, mindenki tudta, mi történik azzal, akit hazaárulónak tekintenek: eltűnik.
- Látogasson meg ma este, Ságvári Endre utca 20. alatt alszom, maradnom kell még, mert el kell intéznem az árulókat. Maga nagyon csinos, esélyt adok arra, hogy jóvá teheti bűnét.
- Hogyan, kérem? – sápadt el teljesen szép arca, mikor felfogta, mit kér tőle a hatalom embere.
- Múlt héten volt az esküvőm – reszketett a hangja.
- Nem akarom elvenni magát feleségül, van feleségem- mondta kimérten az elnök elvtárs. – Vitának helye nincs.
Intett, és elbocsátotta a reszkető lábú tanítónőt, akinek megrogyott egyenes háta, és hallotta még a végső üzenetet, este 8-ra legyen ott, legyen pontos, különben nagyon megjárja.
S a szép tanítónő ott volt este, és aztán máskor is, férje is tudta, mindenki tudta a faluban, és a szégyen az övé volt.
S a lavina leindult a maga útján, másnap megérkezett az autó Tóth Istvánért, elvitték, nem látták többet őt, az ősz hajú, megtört hátú férfi engedelmesen ült be az autóba, kérges tenyere őrizte rengeteg munkáját, és elindultak vele. Felesége halott-sápadtan állt az ajtóban, kikérdezték tőle a gyerekei nevét, hárman voltak, Tóth Piroska, Tóth Ilonka, Tóth Pista, és elmondták neki, hogy a gyerekei nem tanulhatnak tovább, feltették őket a listára, és örüljenek annak, hogy nem viszik el őket, pedig megérdemelnék.
Így ért véget a kórus szép bemutatója abban a kicsiny faluban, és most 70 évvel később már más van. Nem kell dalolni, vagy mégis, ha nem dalolsz, nem kapsz oltást, betegellátást, segítséget az élethez, mikor minden némileg megrogyik, ez csak a kórustagoknak jár, akik tudják a dalt, hogy Magyarország jobban teljesít … és ez csak és kizárólag a pártnak köszönhető és vezérének, úgyhogy tudnod kell, hova szavazz, számon tartjuk minden mondatodat, aki nem azt mondja, ami kell, indul a propaganda gépezet ellene. Persze a kórusban is van hierarchia, a vezér majd eldönti, ki énekel a legjobban, abszolút hallása van. S persze teljesen tisztán úgysem énekelhet senki, akiről azt, mondja, hogy vége, álljon ki, annak itt nincs többé a helye, ott tolonganak a helyére. Így megy ez …s így is lehet ….
(Photo by Joshua Hanson on Unsplash)