novella

Molnár Sára: Egy zacskó cucc

A menekülésemről már sokkal óvatosabban meséltem neki, és csak annyit, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdéseit. Merthogy mi történt valójában, azt még a magam számára is nehéz megfogalmaznom. A legélesebben a félelemre emlékszem, és arra, hogy kételkedni kezdtem.

Mindent úgy hagytam a szobámban, mintha csak egy sétára ugrottam volna le a közeli parkba. A vacsora maradékát az asztalon, a törülközőmet a bevetetlen ágyon, az ünneplő turbánomat a szék karján, a könyveimet meg a jegyzeteimet szétterítve a földön. A szakács vizsgámra készültem éppen, amikor megtudtam, hogy elutasították a menekültkérelmemet.

Nem voltam otthon életveszélyben, azt mondták. Nem, mert már jóformán ki sem mentünk a lakásból. A boltot is be kellett zárnunk, túl veszélyes lett a környék. Éjszakánként radikális muszlimok randalíroztak az utcán. Behúztuk a függönyt, leoltottuk a villanyt, és hallgattunk. De nem akartunk így élni, mindennap csak ülni a házban és félni. Apa úgy gondolta, nem veszíthetünk sokat, hisz mindig is menekültek voltunk, idegenek, másodrangú állampolgárok. Először Indiából Pakisztánba került a családunk, onnan meg nagyapám Afganisztánba szökött. Nekünk már csak jobb lehet, mondogatta apa, és közben Angliára, az álomországra gondolt, mint minden sikh.

Marie vigasztalt, hogy ez még nem jelent semmit, majd fellebbezünk, és folytatódik az ügy, de nekem elfogyott a türelmem. Ez a két év várakozás teljesen felőrölte az idegeimet. Úgy éreztem, egy percig sem tudok már tovább várni. Hisz előbb-utóbb kitoloncolnak innen, és visszaküldenek Kabulba, akkor pedig örökre elveszett a remény, hogy apáék valaha is kiszabadulhatnak onnan.

Marie-nak olyan sokat meséltem Kabulról, a bazárok színes forgatagáról, a vidám utcai ricsajról, amibe a müezzin is bele-bele kiabál, az illatos fűszerboltokról, a színes, drága selymekről meg a kellemes, ámbra illatú délutáni sziesztákról, és ez annyira elbűvölte őt, hogy lassan nekem is kezdtek megszépülni az emlékeim. Úgy csevegtünk Afganisztánról meg Ausztriáról, mintha csak egy utazási katalógust lapozgattunk volna mi ketten. Marie szerint az én világom sokkal egzotikusabb és vonzóbb, mint az övé. Én ezt persze nem bántam, sőt, örültem neki, hogy akkor engem is érdekesnek talál.

A menekülésemről már sokkal óvatosabban meséltem neki, és csak annyit, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdéseit. Merthogy mi történt valójában, azt még a magam számára is nehéz megfogalmaznom. A legélesebben a félelemre emlékszem, és arra, hogy kételkedni kezdtem. Azt hiszem, akkor kezdődött, amikor Mohamed mozdulatlan testén feküdtem a sárban. Egy eltévedt golyó találta el, mikor a görög-macedón határon próbáltunk meg átszökni. Mohamed mindössze tizenhét éves volt, jó fiú, alázatos hívő. Engem is biztatott, hogy a sikh Istenem majd megsegít, és mindent jóra fordít. Hát, nem tudom, hogy egyáltalán számít-e neki az, ami itt lent történik velünk, mert onnan fentről ez aztán olyan mindegy. Azt sem tudtam elhinni a sárban ülve, hogy Isten meg tud különböztetni minket, szerencsétlen földönfutókat egymástól, mikor olyan egyformák vagyunk. A ruházatunk koszos és rendetlen, a szemünk a kialvatlanságtól duzzadt. A kezünkben nejlonzacskók lógnak, abban van mindenünk. De ha Isten sem tudja, kik vagyunk, akkor mi köze van hozzánk egyáltalán? És mi közünk van nekünk még magunkhoz? Kik lettünk mi akkor, miféle átkozott, elfelejtett, törvényen kívüli szörnyek? 

De Marie-nak nem ezt meséltem, hanem azt, hogy megszerettem a mezőn alvást. Sok éjszakát eltöltöttünk a szabadban, tető is alig volt a fejem fölött ezen a hosszú úton, így sokat bámulhattam a csillagos eget. Jó volt, mert akkor nem látszottak a koszos, fáradt, kétségbeesett arcok meg a szemétkupacok, a reménytelenség. A tűzről is meséltem, amit esténként raktunk, a vidám, karcsú lángnyelvekről, amelyektől megteltünk jó gondolatokkal. Mintha nem is a határokon bujkálva, lopakodva, szögesdrótokon átmászva vonulnánk végig Európán, mintha nem is menekülnénk, hanem kirándulnánk, olyan érzés volt ülni este a tűz mellett. Szép volt, ahogy a fények meg az árnyékok az arcokon ugráltak, ahogy a vonások ellágyultak, és az emberek egészen megszelídültek. Bármi történt is napközben, akármilyen durvaság, verekedés, lövöldözés, könnygáz, kutyás üldözés, estére kihűltek az indulatok, elpárolgott a harag, és valahogy egyensúlyba került minden. Még aki elvesztette a családját, vagy meghalt valakije útközben, az is bizakodott a tűznél, hogy majd minden jóra fordul. Este még a határőrök sem ütöttek, igaz, mi sem próbáltunk átmenni a határon, hanem vártuk a reggelt.

Marie mindig meghatódott, ha az útról beszéltem neki, a könnyek, mint csillagok ragyogtak a gyönyörű szemében. Átölelt, és azt mondta, a Jóisten vigyázott rám idáig, és ezután is fog, úgyhogy most már el kell felejtenem a rosszat, hiszen itt Európában biztonságban vagyok, és végre új életet kezdhetek.

Az ölelése nagyon jólesett, nem is nagyon akartam kibontakozni belőle, és ahogy a karomban tartottam, eszembe jutott a megismerkedésünk a Lerncafé-ban, a templom alagsorában. A Lerncafét a menekülteknek szervezte az egyház. Volt étel, ital, társasjátékok, éneklés, filmnézés, beszélgetés. Szerettem menni, örültem, hogy legalább arra az időre elterelődnek a gondolataim a saját életemről. Marie szociális munkásként jött segíteni. Vékony, törékeny nő, úgy nézett ki, mint egy tinilány. Rövidnadrágban nőt én még soha nem láttam, kicsit illetlennek is tűnt, de nem tudtam levenni a szemem róla, és észrevettem, hogy a többi srác is Marie formás combjait bámulja. Leginkább mégis a nevetésére emlékszem, ahogy hátraveti a hosszú, szőke haját, és kacéran leengedi a szempilláit. Csak később tudtam meg, hogy már harminc éves, és családja is van.

Szeretem Marie-t, de attól félek, nem ért az én életemből semmit. Én meg nem mondhatom meg neki, hogy ami Kabulban volt, az Európában ugyanúgy folytatódik, és hogy korántsem menekültem meg még semmitől.

A fürdőszobában otthagytam a fogkefémet a kagyló fölötti parányi üvegpolcon, a hajolajat az ablakpárkányon. Nagy kincs, még otthonról hoztam a kabátzsebemben, itt nem is lehet kapni, mégsem viszem el, mert már szinte üres a tégely.

Úgy kell kinéznie a lakásnak, mintha még visszajönnék. Senki nem veheti észre a szökésem.

Ahogy elhaladok az előszobában a tükör előtt, még egyszer utoljára belenézek. Le is kell hajolnom hozzá, mert túl magas vagyok. Egy komoly, bizalmatlan férfi néz vissza rám. Olyan idegen lett az arcom, hogy magam is meglepődöm. A szememből eltűnt a vidámság, pedig úgy rémlik, régen sokat mosolyogtam. A nagy, horgas orrom még jobban előreugrik a komolyságtól. Fölötte a szemeim sötéten égnek. A szakállam meg nagyon lenőtt, és már az első ősz szálakat is látom benne. Most nem hinné el senki a huszonnégy évet, amit az érkezésemkor mondtam. De amúgy is eldöntöttem, hogy nem hazudok többet. Huszonnyolc vagyok, és kész. A hosszú haj meg a hosszú szakáll együtt egészen ijesztő. Gyanús alak lettem, a magam számára is, csoda, hogy Marie nem ijed meg tőlem.

Lassú mozdulatokkal összecsomózom a hajamat, majd feltekerem a fejemre a turbánt. Majdhogynem elszoktam már tőle, olyan régen csináltam, mert mióta itt vagyok, nem hordok turbánt. Túl feltűnőnek éreztem vele magam, és egyszerűbb is volt, főleg nyáron, ha strandra vagy uszodába mentünk a fiúkkal. Aztán a fehér ingre felveszem még a sötétkék pulóvert, és az őszi ballonkabátot, amit Marie-től kaptam.

Elkészültem, semmi dolgom már ebben a pici, sötét szobában, ahol két évig éltem, és annyit féltem, szorongtam, és olyan magányos voltam, hogy már azt hittem, megbolondulok a végén. De a szüzességemet is itt vesztettem el, és ennek már a gondolatára is újra elönt a gyönyör. Pedig tudom, hogy erről sem beszélhetek majd soha senkinek.

Veszélyes az út, amire vállalkoztam, de elmondhatom, hogy egész eddigi életem veszélyes volt, semmi újdonság nincs ebben. Tudtuk, hogy Kabulban fényes nappal is lelőhetnek az utcán, vagy kést szúrhatnak a hasadba, voltak ilyen esetek, nem is egy. Aztán jött az a hosszú, több hónapig tartó út, amíg ideértem Ausztriába, és ami rosszabb volt még annál is, amiket Kabulban láttam. Nem érhet már meglepetés, gondoltam, míg Marie meg nem mutatta nekem azt a cikket az újságban, éppen az indulásom napján.

Felugrott hozzám, egészen váratlanul, este hét körül. Egy keresztény Bibliát hozott az anyanyelvemen. Nehéz volt neki beszerezni, sokáig kereste, de nagyon akarta, és boldog volt, hogy végül sikerült. Sokat beszélgettünk vele Istenről: az enyémről, a sikh Istenről, meg az övéről is, és rájöttünk, hogy sok hasonlóság van. Ő mégis azt akarta, hogy az övében higgyek. A templomába is elhívott, hogy lássam, milyenek a keresztények. Kedvesek voltak, sokféle ajándékot kaptam tőlük, és segítettek nekem ügyeket intézni. Idővel rendszeresen el is jártam a vasárnapi istentiszteletre. Mégis kínossá vált a dolog, főleg mikor Marie iránt már mást is éreztem, mint szimpla hálát. Amikor már kezdett többet jelenteni nekem, mint egy egyszerű segítő a menekültszervezettől. Én nem hívtam őt soha a templomunkba. Túlságosan feltűnő lett volna egy európai nő velem. És nem kockáztathattam, hogy a közeli barátaim megsejtsék a kapcsolatunk igazi természetét, és esetleg még apáék is értesüljenek róla odahaza.

A Bibliával együtt az aznapi újságot is a kezembe adta, és elszörnyedve mutatta a címlapot. Menekülttragédia az angliai Thurrockban. A képen csak az elhagyatott kikötőt látni, egy-két teherautót, meg ledobált konténereket. A harminckilenc holttestet már elszállították azonosítani.

Hogy én éppen aznap éjjel indulok el ugyanerre az útra, Bécsből vonattal a belgiumi Zeebrüggébe, onnan meg hajóval Angliába, azt Marie nem tudhatta. Erről nem beszélhettem még neki sem. A kezem is csak egy kicsit remegett, ahogy az újságot tartottam, és egyáltalán nem néztem rá. Mégis, mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben, olyan riadt volt, és szomorú. Nagyon összenőttünk az elmúlt hónapokban, minden rezdülésemet ismerte. Mikor velem volt, nem is jutott eszembe soha, hogy neki férje van. Akkor, ott is úgy nézett, mintha valami szörnyűséget akarna elhárítani a fejem fölül. Arra gondoltam, hogy talán az én életem is érhet valamit, ha Marie ennyire félt. Hogy talán mégis érdemes volt idáig életben maradnom.

Szóval az újságcikk miatt kezdtünk el csókolózni aznap este. Hogy Marie aztán ilyen szenvedélyes lesz, azt nem tudhattam előre. A szelíd angyal, ki gondolta volna. És még azt hittem, ismerem. Utána aztán nem tudtunk leállni, pillanatok alatt levetkőztettük egymást. Marie tapasztalt volt, sokat tudott a szerelemről, úgyhogy nem jelentett gondot az, hogy én teljesen kezdő voltam. Őrültség volt, hiszen tudtam, hogy nem fogom látni soha többet. Mégis ez volt a legszebb, ami eddigi életemben történt. Kívántam már hónapok óta, és csak akkor értettem meg, hogy ő is ugyanígy érez irántam. Előtte azt hittem, csak sajnálatból olyan kedves velem.

Aztán arra gondoltam, hogy ha már meg kell halnom, legalább nem szűzen halok meg, és hogy legalább megtudom, milyen a szerelem. De ő megcsalja a férjét, én meg cserbenhagyom, mert éjfélkor lelépek örökre, és így az egésznek az égvilágon semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy a bűneim lajstromát szaporítottam vele. Ha akkor csak egy szóval is kér, hogy maradjak, azt hiszem nem indulok el, nem tudtam volna elszakadni tőle. Furcsa volt, hogy hirtelen senkihez nem kötődtem annyira, még a tulajdon apámhoz, meg anyámhoz sem, mint hozzá, akit alig pár hónapja ismertem. De Marie nem kért semmit, hiszen nem is tudhatta, hogy elmegyek.

Már fent volt a hold, amikor felkelt mellőlem. Ránézett a lehalkított mobiljára, amin már rengeteg üzenet lehetett, mert szeretkezés közben egyfolytában rezgett, és elkerekedtek a szemei. Aztán felkapkodta a ruháit, megcsókolt, és azt mondta, sietnie kell haza a gyerekekhez.

– Most el kell válnunk, Mani! – sírta el magát.

Nem tudhattam, hogy miattam sír-e, vagy esetleg már meg is bánta, amit tett.

– Bye-bye, Marie! – köszöntem el tőle egészen könnyedén, mint aki már elszakadt a földtől, és valahol az űrben lebeg, akárcsak egy kallódó, gazdátlan meteorit.

Nem sírtam, nem árultam el magam. Átöleltem még egyszer, aztán kikísértem a kapuig. Fogtam a kezét végig, és nem ellenkezett, sőt, ő is ölelt, kapaszkodott belém, pedig bárki megláthatott volna minket. Egészen új volt nekem ez a szerep, hiszen eddig ő volt a támaszom ebben a fájóan idegen országban, amihez minden igyekezetem ellenére sem köt rajta kívül az égvilágon semmi.

Bámultam utána a kapuból. Szőke haja halvány foltként világított, míg végül vékony, törékeny alakja beleolvadt az októberi sötétbe.

Aztán visszamentem a szobámba, kivettem a szekrényből a Nike reklámszatyrot, beledobáltam a dolgaimat az útra, csak annyit, amennyi egy túlzsúfolt konténerben is elfér, és az ajtót be sem zártam, úgy indultam el a pályaudvarra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: