Pál (nevezzük most így, bár ez ellen ő bizonyára tiltakozna) a venyigeszőllősi lehajtónál letért a műútról, és szürke Land Roverével az erdő felé vezető földúton haladt tovább. Zötykölődött a terepjáró, kerekei alatt porzott a buckás földút. Az erdő szélén kiszállt a kocsiból, tekintetét végigjáratta a dombos, pipacsmezőkkel szegélyezett tájon, miközben mélyen beszívta a tiszta, édes illatoktól terhes koranyári levegőt.
Gyalog folytatta útját, követve a piros turistajelzést, amíg egy kisebb szurdokhoz nem ért, melynek mélyén keskeny patak csordogált. Itt letért az ösvényről és addig ment tovább, míg az egyre keskenyedő, nehezen járható csapás bokrokkal sűrűn benőtt csalitosba váltott. Ekkor megállt, körülnézett, majd leült egy kidőlt gyertyánfa törzsére, és várt.
Nemsokára megreccsent mögötte a bokor, és az ágak közül kilépett egy férfi. A ruháját leszámítva ugyanúgy nézett ki, mint Pál. Mindketten magasak, szélesvállúak és kopaszok voltak, mindkettőjük arcát mélyen ülő, ravaszkás szem, keskeny pengeszáj és büszke sasorr ékesítette. Még a figyelmes szemlélő is könnyen összekeverhette volna a két férfit, ha egyikük nem surranót, terepszínű, buggyos nadrágot és khaki színű mellényt, hanem a másikhoz hasonlóan magasszárú sportcipőt és Adidas joggingot visel, vagy fordítva.
– Szervusz, Pál – mondta Pál, és átölelte a bokorból kilépő férfit.
– Milyen érzés Péternek lenni? – kérdezte nevetve a másik.
Az előbbit, az egyszerűség kedvéért és a tévedések elkerülése végett, nevezzük mostantól Pálpéternek, utóbbit pedig Péterpálnak.
Nem követett senki, kérdezték egyszerre, nem, felelték egyszerre. Mint az ikertestvérek, merthogy voltaképpen azok voltak. Még a nevetésük is hasonlított.
Megállapították, hogy Mohammad Ashimbani, a Canberrában élő svéd hekker, akit busásan megfizettek a munkájáért (átutalással egy nem létező jereváni bankba egy libanoni off-shore cég titkos kódjával, ahonnan egy Altaj Jermolenko nevű kirgiz stróman segítségével jutott el a pénz Ashimbanihoz) nagyszerűen elvarrta a szálakat, a műholddal összezavart GPS-koordinátáknak köszönhetően senki nem fogott gyanút a személycserét illetően.
Péterpál megnyugtatta Pálpétert, hogy a próbababa fej gyártó üzem dolgai jól mennek, Pálpéter pedig megnyugtatta Péterpált, hogy a kínai sípoló gumicsirke szerviz is nagyszerűen prosperál.
– A feleséged is jól van – mondta Péterpál. – Néha hisztis egy kicsit, de kiválóan főz. A tárkonyos vaddisznó tokánya vörösboros áfonyamártással elsőrangú.
– Továbbra is a málnaízű óvszert kedveli? – kérdezte gyanakodva Pálpéter.
– Hát, szóval az a helyzet… – hebegte Péterpál zavarában az avart rugdosva -, az a helyzet, hogy… ne haragudj Péter, vagyis Pál, de átszoktattam a görögdinnye ízűre.
– Gondoltam – komorult el egy pillanatra Pálpéter, és szórakozottan letört egy magyalágat. – És a gyerekek? Függők-e még?
– Ó, persze! – sietett megnyugtatni Péterpál. – A kis Amanda egész nap a mobilját nyomogatja, Leo pedig egyfolytában playstation-özik, amikor csak otthon van, és nem a kábítószeres haverjaival lóg. Úgyhogy semmi sem változott, ne aggódj! – sóhajtott lelkesen Péterpál. – Ööö, … úgy értem, rossz irányba.
Pálpéter gondterhelten kapirgálta lába előtt az avart a magyalággal.
– És hogy van Kredenc, a kutyám? – kérdezte most Péterpál, hogy kissé oldja a hangulatot.
– A kutyád? – kérdezett vissza elmélázva Pálpéter. – Ja, persze, Kredenc! Hál Istennek, remekül! – csillant fel először a szeme. – Képzeld, múlt héten megette a szomszéd macskáját. Legalábbis nagyon valószínű, hogy ő volt, mert a macska eltűnt, és amikor rákérdeztem, Kredenc nézett csak azokkal az ártatlan, nagy, bűnbánó szemeivel, a bundáján pedig vérfoltok vöröslöttek.
– Hiányzik már – érzékenyült el Péterpál. – Akkor cserélünk?
– Valamit a kocsiban felejtettem – tapogatta a zsebeit Pálpéter. – Vissza kéne mennünk érte.
Péterpál tenyerével a térdére támaszkodva lihegett, mire a nyaktörő erdei ösvényen a kocsihoz értek. Látszott, hogy amióta Pál életét éli, nincs ideje testedzésre. Jó volt egy kicsit családban élni, nő mellett ébredni, jókat enni, gyerekekkel hancúrozni, de köszöni szépen, elég volt. Visszavágyott a régi, nyugodt vidéki életébe, a sípoló gumicsirkék, a barkácsfelszerelései, és Kredenc közé.
– Tudod, az a baj, hogy egyáltalán nem hiányoznak – nézett szomorúan a dombok felé Pálpéter.
– A vörösboros vaddisznó tokány? Az álomkégli? A hawaii nyaralás télen?
– Egyáltalán nem.
– A szex kéthetente? A családi tűzhely melege? A gyerekek visítása?
– A legkevésbé sem.
– Sajnálom – mondta Péterpál, de nem ért rá szomorkodni, mert eszébe jutott, hogy Kredenc már bizonyára éhes. Kérdőn nézett Pálpéterre, aki még mindig a távolba révedt. Nyitott tenyerét kétszer is elhúzta az arca előtt, mire sűrűn pislogva visszatért a messzeségből.
– Elnézést – mondta Pálpéter –, kicsit elkalandoztam.
Aztán kinyitotta a terepjáró ajtaját, és kotorászni kezdett a kesztyűtartóban. Gyorsan megtalálta, amit keresett. Amikor felegyenesedett, egy revolvert tartott a kezében.
– Te megőrültél – mondta Péterpál. – Ezt nem teheted. Letelt az egy év, amiben megállapodtunk.
– Sajnálom, Péter. Nem akarok újra Pálként élni – mondta Pálpéter és csőre töltötte a fegyvert.
Péterpál egy szempillantás alatt rávetette magát, megpróbálta kicsavarni Pálpéter kezéből a pisztolyt. A lendülettől eldőltek, és az út porában birkóztak tovább. A fegyver egyszer csak elsült. A golyó mellkason találta Péterpált. Mielőtt Pálpéteren úrrá lett volna a zavarodottság és a rettegés, gyorsan, automatikusan cselekedett: miután megbizonyosodott róla, hogy Péterpál halott, a biztonság kedvéért még kétszer fejbe lőtte, majd begyömöszölte a Land Rover csomagtartójába.
Az ördögpelsőci birtokon már egy éve nem harsant fel a csiszológép, az inverteres hegesztő, a motoros láncfűrész zenéje, mert Pálpétertől távol állt a barkácsolás művészete, ám a szomszédok most elégedetten nyugtázták, hogy visszatért a régi Péter. Senkiben fel sem merült a gyanú árnyéka sem, amikor a sűrű tujasor és a szerszámos kamra takarásában Pálpéter egy patológiai szakkönyv leírásának segítségével hozzálátott Péterpál ferldarabolásához, sőt, a legtöbben, amikor meghallották a láncfűrész jól ismert, sipító hangját, úgy érezték, helyreállt a világ rendje, a gumicsirkés pasas újra barkácsol.
Aki még nem darabolt fel embert, nem is tudja, milyen nehéz meló ez, gondolta Pálpéter, miközben a hermetikusan zárt, gumicsirke szervizben használatos munkavédelmi ruhában patakzott róla a víz, és fújtatva levegő után kapkodott. A fáradságos, nehéz műveletben akadt azért egy segítőtársa is: kedvtelve ugrálta körül Kredenc, a hatalmas németjuhász-bobtail keverék, miközben farkát csóválva, habzsolva lefetyelte a kert dús füvében szétfröccsenő vért és a nyálkás, sárgálló beleket, annyira örült, hogy viszontlátja gazdáját, még ha így, darabokban is.
Egészen beesteledett, mire Pálpéter az ásással is végzett, és a kert végében eltemette Péterpált, legalábbis, amit Kredenc meghagyott belőle. Ült magába roskadva egy kerti széken, szórakozottan dobálgatta Péterpál jobb mutatóujját a kutyának, aki mindig engedelmesen visszahozta, és közben arra gondolt, hogy e-mailt ír Ashimbaninak, melyben megköszöni a munkáját, a végső összeget pedig átutalja a nemlétező jereváni bankszámlára, majd értesíti a rendőrséget a saját, de mégsem Pálpéter, hanem Péterpál, vagyis az ikertestvére eltűnéséről.
Mármint nem Péterpál, hanem Pálpéter ikertestvérééről.
Vagyis Péterpáléról.
Merthogy ő tűnt el minden kétséget kizáróan.
Vagyis…