A hónap szerkesztői kriminovella

Zakar Veronika: Cluedo

A romantikus elgondolást, miszerint a nejem szerelemből vette fel a vezetéknevemet, attól a naptól fogva badarságnak tartottam, hogy rajtakaptam egy kétes hírű aranyifjúval entyem-pentyemezni egy ascoti krikett meccsen.

Április 13-a volt, szombat. Pontosan emlékszem, mert tudniillik ez volt az a nap, mikor 47 évem alatt először meg kellett volna halnom. Az “először” meglehetősen vitatható állítás, de azt teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy korábban soha nem akartak bizonyíthatóan az életemre törni. S habár nem én vagyok az a szerencsétlen, akit holtan találtak lancasteri birtokom dolgozószobájának kézi csomózású, vörös gyapjúszőnyegén, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy valaki kifejezetten örülne, ha az mégis én lettem volna. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

A nevem Roger Hamilton. Vagyonomra többé-kevésbé öröklés útján tettem szert, de az igazi sikert a háború évei jelentették. Apám, James Hamilton halálával megörököltem egy kisebb acélgyárat Prestonban, majd a Nagy Háború alatt a kormány megbízásának eleget téve vasútvonalakat építettem. Ez a meglehetősen jövedelmező foglalkozás Lancashire megye leggazdagabb emberévé tett. A vagyon a kényelem mellett csak bonyodalmakat hozott az életembe, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint feleségem, – Patricia.

Patricia ünnepelt színésznő volt a háború előtti Londonban, fiatal, nagyravágyó és gyönyörű. Pontosan az a típus, akitől egy tapasztaltabb arisztokrata óva intene, de engem egészen elbűvölt a magabiztossága. Akkoriban egy magamfajta fiatalember esetében elvárás volt a házasság, így nem sokáig teketóriáztam, mielőtt megkértem. A háború borzalmai nem kedveztek egy színésznő karrierjének, így, ha másból nem is, de anyagi megfontolásból Patricia Peacockból Mrs. Roger Hamilton lett egy kellemesen meleg júniusi napon. A romantikus elgondolást, miszerint a nejem szerelemből vette fel a vezetéknevemet, attól a naptól fogva badarságnak tartottam, hogy rajtakaptam egy kétes hírű aranyifjúval entyem-pentyemezni egy ascoti krikett meccsen. Védelmére legyen mondva, hogy a felfedezés teljesen hidegen hagyott, így esetemben is megkérdőjelezhető frigyünket megelőző érzelmeim valódisága, de úgy sejtem, ez egy másik történet, ami kedves Olvasó, az ügyünket tekintve teljesen lényegtelen. Nézzük hát, mit tudunk!

A végzetes nap

Szürke és viharos volt a délután, a szél ütemesen fújta a kövér esőcseppeket a kastély boltíves ablakaira. Kora reggeltől nagy volt a jövés-menés a házban. Patricia vendégeket hívott Josephine lányunk tizenhetedik születésnapjának tiszteletére, többek közt megboldogult Edward öcsém özvegyét, Sybilt és a fiát, Christophert. Unokaöcsém egyidős az én imádott Joesphine-emmel, és testvérem halála óta szívén viseltem a sorsát. Patricia és Sybil ki nem állhatták egymást, de ez az apróság sosem szabott gátat annak, hogy a társasági elit színpadán kebelbarátnők legyenek. Már egészen korán felfedeztem, hogy a gazdag nők imádnak fecsegni. Az ő világuk kerekét nem is igazán a pénz, hanem a pletyka forgatta. És volt egy valami, amiről ez a két nő mindennél jobban szeretett beszélni: saját maguk. Mert mi értelme az összes szaftos esemény tudójának lenni, ha nem dicsekedhetsz el vele, nem igaz?

Patricia mindenáron férjet akart találni Sybilnek. Úgy gondolta, nem járja, hogy egy olyan kellemes asszony, mint a sógornője, özvegyen búslakodja végig legszebb éveit. Sybil meglehetősen szép nő volt, ha leszámítjuk vérszegény bőrszínét. Már-már ijesztően fehérnek tűnt sötét bubifrizurájával és hatalmas fekete gombszemeivel. Sokkal csöndesebb volt, mint Patricia, nem akart mindenáron a középpontba kerülni, de én pontosan tudtam, hogy megvan a magához való esze. Azzal is tisztában voltam, hogy nejem mesterkedése öcsém özvegyének kiházasítását illetően túlmutat a felebaráti szereteten.

Edward nem értett jól az üzlethez, apai örökségünk ráeső részét még halála előtt elherdálta, igencsak kellemetlen helyzetben hagyva családját. Számomra természetes volt, hogy gondoskodom Christopherről és az anyjáról, de Patricia szívesebben vette volna, ha ez a kötelesség egy új férjre hárul. Patricia nem bolond, ha Sybil a nyakunkon marad, és én idő előtt meghalok, akkor a vagyonom felett kedve szerint rendelkezhet, tehát ha úri dolga úgy kívánja, akkor megvonja az öcsém családjának járó apanázst. Ezen logikán továbbhaladva, Sybilt ki is húzhatnánk a gyanúsítottak listájáról, de ha szabad megjegyeznem, ez felettébb elhamarkodott döntés volna. Tudni illik, a vendégséget megelőző hónapban teljes titokban végrendelkeztem, és jelentős életjáradékot ítéltem meg sógornőmnek, sőt ingatlanjaim egy részét Christopherre hagytam. A háború évei megtanítottak arra, hogy a béke csak egy illúzió, s nyugodtabban alszom, ha mindenre előre gondolok. Patriciát ismervén jobbnak láttam, ha tervembe csak Sybilt avatom be, így rajta, az ügyvédemen és jómagamon kívül a végrendeletről senki sem tudott. Tehát már sógornőmnek is jó oka volt a halálomat kívánni.

A házunkban rendezett összejövetel egy másik oszlopos tagja Dr. William Plum volt, aki hivatalos titulusait tekintve a család jóbarátja és orvosa, de számomra nem titok, hogy kezeléseit szívesebben végezte a feleségemen. Will magas vékony férfi, megnyerő ábrázattal. Sűrű barna haját hetyke stílusban söpörte ki a homlokából napjában akár többször is. Sosem szólt, kivéve, ha kérdezték, akkor is szeme sarkából Patriciát figyelte, s engem személy szerint egészen jól szórakoztatott a vergődése. Hogy mikor mélyült el kapcsolatuk fizikailag, azt nem tudnám pontosan megmondani, de feltételezem, hogy Patricia jól irányzott női praktikái kormányozták Plumot ilyen arcátlan képmutatásba. Jellemző volt Patriciára, hogy nála sokkalta gyengébb férfit válasszon kisded játékaihoz, hisz imádta a körülötte lévőket dróton rángatni. Az esetek jelentős részében magam is hagytam ebben az illúzióban lubickolni a mindennapi élet egyszerűsége kedvéért.

A vacsora szokatlanul békésen telt, ami a társalkodást illeti. A ház hölgy tagjai kitettek magukért, Mrs. White, a házvezetőnő pásztor pitét és kenyér pudingot készített, Josephine fiatal hölgyhöz méltóan fogadta a jókívánságokat, míg Patricia és Sybil kellemesen nosztalgiáztak a tovatűnt gyermekéveken. Hét felé járhatott, amikor fel kellett volna hívnom a prestoni gyáram műszakvezetőjét. Nevezzenek csak nyugodtan régimódinak, nem bánom, de mindig is a szokások embere voltam. Egy üzlet csak begyakorolt és következetes rendszer alapján működhet jövedelmezően, ezért minden nap ugyanazon óráján telefonáltam. Akkor este mégis úgy döntöttem, hogy leányom születésnapjára való tekintettel, a titkáromra hárítom a feladatot. John Blacket egy felettébb ígéretes fiatalember volt, akit pár évvel ezelőtt vettem magam mellé, nem kisebb reménnyel, minthogy nyugdíjas éveimben rábízzam a gyáram vezetését. Fiúgyerek híján nem tehettem mást, gondoskodnom kellett az utánpótlásról, mivel Christopher nem mutatott túl nagy érdeklődést a vállalat dolgai iránt.

– Biztos benne Uram? – kérdezte John megszeppenve.

Láthatóan kitüntetve érezte magát a feladattól, mert kezeit lázasan tördelte a fehér abrosz fölött. Miután bátorítólag hátba veregettem, szapora léptekkel tűnt el a hall melletti oldalfolyosón. Akkor láttam élve utoljára.

A ház is beleremegett, amikor a lövés eldördült. Az étkezőben függő kristálycsillár halkan csilingelni kezdett a fejünk felett. Egy pillanatra azt hittem, hogy valahová becsapott egy villám, de amikor kinéztem az ablakon láttam, hogy a vihar már egészen elcsendesedett. Plumnak szóltam, hogy kövessen, míg az asszonyokat utasítottam, hogy menjenek a konyhába. A nappali kandallója mellől felkaptam egy piszkavasat, majd amilyen halkan csak tudtam a dolgozószoba felé lopakodtam, nyomomban Dr. Plummal. A mahagóni színű fapadló nyikorgott a talpunk alatt, de nem volt mit tenni, valahogy el kellett jutnunk az ajtóig. Mikor odaértünk, határozott mozdulattal léptem be, és nem akartam elhinni, amit láttam. John Blacket, az a derék fiatalember, aki pár perccel korábban még az asztalomnál kanalazta Mrs. White utánozhatatlan kenyér pudingját, most holtan feküdt az íróasztal előtti, kézi csomózású, vörös, gyapjúszőnyegen.

A fején tátongó sebből kifolyt vér hatalmas foltban festette mélybordóra a finom anyagot, a levegőben még érezni lehetett a puskapor szagát.

– Halott – sziszegte Plum elcsukló hangon, míg én a rendőrséget tárcsáztam.

A nyomozás

Sheppard felügyelő és az emberei gyorsan a birtokra értek. A ház összes tagja a nappaliban várakozott, mindenki feldúlt volt. Sybil Patriciát nyugtatgatta, aki fittyet hányva az etikettre, hangos jajveszékelések közepette feküdt a pamlagon. Josephin keservesen sírt, képtelen voltam megvigasztalni. Christopher segített Plum doktornak felszolgálni Mrs. White citromfű teáját. Elmeséltem Sheppardnak, hogy pontosan mi történt, s mivel mindannyian egy helyen tartózkodtunk a lövés pillanatában, sokkalta okosabb ő sem lett. Átfésülték a házat, s gyorsan megállapították, hogy a fegyveres a télikert egyik ablakán mászott be. Itt kezdett el gyanússá válni a dolog.

A télikertből ugyanis lehetetlen eljutni úgy a dolgozószobába, hogy azt az ebédlőben ülő társaságunk ne vette volna észre, hacsaknem már órákkal korábban tette meg az utat a behatoló. Ezt én teljesen kizártnak tartottam, hiszen a vacsora előtt jártam odabent, s akkor még minden rendben volt.

A felügyelő alacsony, kiejtése alapján birminghami fickó volt, vörös hajjal, meg sápadt ábrázattal, amit közel ülő zöld szemei valahogy mulatságossá tettek. Föl alá járkált a szobában, s zavaróan sokat hümmögött.

– Hogyan jutott akkor mégis be, hümm? – kérdezte hirtelen megállva és kobold képét rám szegezve.

– Azt hiszem, van egy elméletem – válaszoltam diadalittasan, s kezemmel jeleztem, hogy kövessen.

Volt egy titkos folyosó, amit még a háború után építettem, ha bármikor a jövőben menteni kellene az életünket. Ez az alagút a télikertet kötötte össze a dolgozószobámmal. Sheppard láthatóan nem volt lenyűgözve, pedig fogadni mernék, hogy soha ilyen cseles kis építményt nem látott még azelőtt.

– Ki tudott az alagút létezéséről? – kérdezte lassan.

Elmondtam neki, hogy hivatalosan Patricia, Josephine meg én, továbbá Mrs. White, aki már közel 20 éve dolgozik a Hamilton családnál. Érezhetett némi iróniát a hangomban, így a nem hivatalos személyekről érdeklődött. Elmeséltem neki feleségem nem hivatalos kapcsolatát Plum doktorral, továbbá azt is, hogy a titkos átjáró létezése sosem volt hétpecsétes titok, hiszen az ellenséges erők haramiái ellen készült, nem pedig a család vagy a barátok által szervezett esetleges gyilkos merénylet kivitelezésére.

– Van bármi oka azt feltételezni, hogy a támadás ön ellen irányult? – nézett rám, s én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel komolyabban lehetne venni a fizimiskáját, ha a szemei csak egy fél centivel nagyobb távolságra lennének egymástól.

Megosztottam vele a tényeket. Ha a fegyveres a titkos folyosón jött, az azt jelenti, hogy valaki tájékoztatta a létezéséről, az a valaki pedig azt is tudta, hogy én, Roger Hamilton minden áldott nap pontban hétkor a dolgozószobámba megyek telefonálni. A sors fura fintora, hogy ma szerencsétlen John Blacketet küldtem magam helyett.

– Tehát a legvalószínűbb magyarázatot – miszerint a behatoló közönséges bűnöző volt, s el akart lopni valamit, amikor Mr. Blacket megzavarta, ezért a gazember lelőtte őt – Ön, Mr. Hamilton, ha jól értem, kizárja?

Bólintottam, amire a kobold képű birminghami egy hosszú hümmögést hallatott.

Kisvártatva egy egyenruhás férfi érkezett, aki jelentette, hogy elfogtak egy gyanús alakot a Három Hattyú fogadóban. Fegyvert és nagyobb mennyiségű pénzt találtak nála, egészen pontosan 2000 fontot.

A Három Hattyú Lancaster határában található vendégház, igazából az egyetlen a környéken. Okos gondolatnak tartottam ott keresni a tettest.

– Ő lesz az emberünk – örvendeztem, de Sheppard meglehetősen nyugodt maradt, mint aki számított eme kedvező fejleményre.

Együttérzően elbúcsúzott a ház lesújtott lakóitól és vendégeitől, majd felém fordult és ígéretet tett, hogy reggel első dolga lesz tájékoztatni.

Az este hátralévő részében nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kiderítsem mi történhetett. Amint azt már korábban említettem, feleségemnek, sógornőmnek és a derék Plum doktornak is lett volna indítéka, hogy az örök vadászmezőkre küldjön. De valahogy nem akart összeállni a kép. Leírtam egy papírra mindent, amit eddig tudni véltem, a házban lévő személyek neveit, a Három Hattyúban nyakon csípett bűnözőt és a 2000 fontot. Josephine-t, természetesen azonnal kihúztam a gyanúsítottak listájáról, majd Christopher nevét is átsatíroztam. Sok szörnyűséget láttam már korábban, nem lehetett igazán meglepni, de hogy a lányom vagy az unokaöcsém meg akarna gyilkoltatni, azt teljesen kizártnak tartottam. Mrs. White, mint ötletgazda sem tűnt túl logikus elgondolásnak egy ilyen furmányos és borzalmas tetthez. Dr. Plum egy pipogya alak, Patricia ha 18 év alatt nem ölt meg, akkor most miért tenné, s Sybilről sem feltételeztem, hogy komolyan a halálomat kívánná. Eldöntöttem, hogy reggel kérdezősködöm egy kicsit a városban, majd meghallgatom, hogy a felügyelő milyen fejleményekkel tud szolgálni.

Másnap Sheppard korán érkezett, elmondta, hogy a tettes már teljesen biztos, hogy a fogadóban elkapott fickó, viszont kissé lehalkított hangon megjegyezte, hogy a gazfickó állítása szerint a megbízást egy titokzatos személytől kapta a 2000 fontért cserébe. A feladat szerint be kellett hatolnia a házba nem sokkal 7 óra előtt, majd a titkos folyosót használva eljutni a dolgozószobába, és orvul lelőni a telefonáló férfit.

– Tudtam! – szakadt ki belőlem a felkiáltás, de a felügyelő nyugalomra intett.

– Mr. Hamilton, kérem adjon nekem pár órát, míg egyesével beszélek a ház összes lakójával és vendégével, utána ígérem megvitatjuk, hogy ki mire jutott! Hümm? – mondta, majd sietve eltűnt a könyvtárszobában. 

Egészen felgyorsult a légzésem mire mindent aprólékosan összefoglaltam magamban. Még Sheppard érkezése előtt néhány jelentős információhoz jutottam, s alig vártam, hogy elméletemet megosszam ezzel a furcsa kis kobolddal. Úgy sejtettem, a rejtélyt még nála is hamarabb sikerült megfejtenem.

A vád

Mikor a felügyelő végzett a kihallgatásokkal, én éppen az ötórai teámhoz készülődtem a billiárdszobában. Odamentem a kandallóhoz, és elgondolkodva piszkálgattam cipőm orrával a bekészített fahasábokat. Szabályszerűen lámpalázam volt. Mikor Sheppard mögött becsukódott az ajtó, ő is odajött mellém.

– Nos, Mr. Hamilton – kérdezte csöndesen -, maga mit gondol az egészről?

– Igazából tartozom önnek egy vallomással Sheppard! – kezdtem, s éreztem, hogy ajkam hamiskás mosolyba rándul.

A dohányzóasztal felé intettem, s elővettem a cigarettatárcámat, majd mindketten leültünk.

– Kér? – nyújtottam felé egy szál Playerst, de ő udvariasan visszautasított.

Elmeséltem neki, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a jelenlévők bármely tagja képes lett volna ilyen aljasságra, ezért arra kényszerítettem magam, hogy másképpen közelítsem meg a kérdést. Valamiért éreztem, hogy annak a 2000 fontnak jelentősége van, s ez elég nagy összeg ahhoz, hogy nyoma legyen. Elmentem hát a lancasteri postahivatalba, ahol kedves ismerősöm Mr. Green, a helyi postamester, a helyzetre való tekintettel megnézte, hogy az elmúlt pár napban volt-e valaki, aki ekkora összeget emelt le a számlájáról.

Miközben a történetet meséltem, vártam, hogy a kobold képű arcára kiüljön az elképedés, de az izgalom fikarcnyi jelét sem véltem felfedezni rajta. A teáskanna felé nyúlt, újratöltötte a porceláncsészéket, majd bátorítóan arra kért, hogy folytassam.

– Tehát, az egyetlen ember a városban, aki ekkora összeget néhány napja kivett, az nem más, mint az én titkárom, John Blacket.

Először nonszensznek és badarságnak tartottam, hogy John keze legyen a dologban, hiszen akkor most nem lenne hallott. De ahogy jobban belegondoltam, miért is ne? Emlékszem, hogy felettébb ideges lett, mikor a dolgozószobámba küldtem, amit én akkor a rábízott feladat izgalmának tudtam be. Bement azon az ajtón, abban a reményben, hogy még a fegyveres előtt ér oda, de szerencsétlenségére a gyilkos megelőzte.

– Hümm – meredt maga elé Sheppard, majd megkérdezte, hogy szerintem mi lehetett Mr. Blacket indítéka.

Ezen én is sokat gondolkodtam, de nem tudtam mást elképzelni, mint a gyáram igazgatói címének minél előbbi megszerzését. John tudta, hogy rá vár a feladat, ha majd én a visszavonulás mellett döntök, de ismeretes, hogy a hatalom íze gyorsan meg tudja részegíteni az embert.

A kobold képű helyeslően bólintott.

Mire befejeztem okfejtésemet, egészen biztos voltam benne, hogy a felügyelő is belátja, az összes tény egyértelműen John Blacketre utal.

– Tudja Mr. Hamilton – kezdte, majd komótosan felállt, s csöndes, elmélkedő hangon folytatta –, ez egy felettébb érdekes ügy. Egyetértek önnel abban, hogy a családja képtelen lett volna a maga életére törni. Nem – emelte fel a tenyerét -, az teljességgel ki van zárva! Azzal is egyetértek, hogy Mr. Blacket leemelte azt a pénzt a számlájáról, magam is utánanéztem. Viszont, mi van akkor, ha az igazi tettes csellel vette volna rá Blacketet, hogy ezt tegye, így terelve rá későbbiekben a gyanút?

– Nem értem – vallottam be.

– Várjon Mr. Hamilton, mindjárt elmagyarázom! A taktika, miszerint az áldozatot, jelenesetben Mr. Blacketet vizsgálja meg, mint lehetséges elkövetőt meglehetősen ravasz gondolat. Igazán okos, magából remek rendőr válhatna Uram.

Sheppard elismerően rám nézett, majd folytatta.

– De mi van akkor, ha igazából nem is ön volt a célpont, hanem maga Mr. Blacket?

– Erre sosem gondoltam – mondtam.

– Akkor javaslom, hogy vizsgáljuk meg ezt az eshetőséget! A tettes felbéreli a fegyveres gazfickót, hogy hatoljon be a házba a télikerten keresztül, majd a titkos alagúton jusson el a dolgozószobába kicsivel hét óra előtt, végül lője agyon a szobába érkező férfit.

A felügyelő itt megállt egy pillanatra, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy biztosan követem-e.

– Nem Roger Hamiltont, nem John Blacketet, hanem a férfit! Ez volt az első olyan pont, ami felkeltette a figyelmemet. Ha csakugyan Mr. Blacket lett volna az értelmi szerző, akkor miért nem akadályozta meg, hogy a saját embere agyonlője, továbbá, miért nem mondta neki, hogy magát kell megölnie? Hümm?

– Nem tudom – válaszoltam.

– Ezután megvizsgáltam, hogy milyen indítéka lehetett bárkinek is az ön titkárát megölni. A délutánt a házban lévő emberek kihallgatásával töltöttem a könyvtárszobában, s három dolog segített, hogy pontosan megrajzoljam a gyilkos portréját.

Kis szünetet tartott, aztán némileg emeltebb hangon folytatta.

– Az első, hogy mindenki egyetértett abban, hogy maga sosem mulasztaná el a hétórási telefonhívást, legyen az karácsony, szilveszter vagy születésnap. A második, hogy leánya, Josephine még egy nappal a sajnálatos eset után is vigasztalhatatlan. Nem láttam még ifjú hölgyet, aki ilyen vehemenciával siratná édesapja egy szerencsétlenül járt alkalmazottját. Értek valamicskét a hölgyekhez, tudom, nehéz rólam elképzelni – mondta, s mintha kicsit kihúzta volna magát -, de sikerült kiszednem a kisasszonyból, hogy Mr. Blacket és ő romantikus kapcsolatban voltak, olyannyira, hogy titokban az esküvőt tervezték.

– És mi volt a harmadik pont? – kérdeztem némi feszültséggel a hangomban.

– A harmadik? – nevetett a felügyelő. – Hogy ön imádja a detektívregényeket, egy egész gyűjteménye van a könyvtárszobában.

– Maga megőrült! – hördültem fel haragosan, sokkalta nagyobb indulattal, mint szerettem volna.

– Nem őrültem meg Mr. Hamilton. Érthető, hogy egy szerető apa nem nézi jó szemmel, ha az imádott lányának egy 10 évvel idősebb férfi csapja a szelet, mindezt a beleegyezése nélkül. Ha egyszerűen megszabadul John Blacketől, tegyük fel elbocsátja, az ebben a modern világban nem oldott volna meg semmit. Manapság már nem lehet csak úgy két szerelmest elválasztani. A terv, miszerint Blacketet egy közönséges gyilkosnak állítja be, valószínűleg a lányát is meggyőzte volna, hogy nem jól választott.

– Kedves Sheppard – mondtam, de a hangom a saját fülemben is furcsán és erőltetetten csengett –, mit tud ebből a meséből bizonyítani?

A kobold képű, mint aki meg sem hallotta kérdésemet, a zsebében kezdett kotorászni, majd előhúzott egy levelet, amin a prestoni acélgyáram címere szerepelt.

– Ezt az iratot Mr. Blacket holmija közt találtuk. Ha jól értelmezem az írottakat, de javítson ki, ha tévedek, ez egy részvénycsomag megvételére kiállított számla, s talán nem lepi meg, ha azt mondom, hogy az értéke pontosan 2000 font.

Az utolsó szó jogán

Ülök a szobában, immáron egyedül. A felügyelő előzékenyen adott nekem néhány percet, mielőtt szégyenszemre bilincsbe verve elhurcoltat. Fura véget ért a történet, de azért vallja be kedves Olvasó, hogy jól kifundáltam. Eredetileg az volt a célom, hogy pár év múlva előveszem, mint az angol igazságszolgáltatás inkompetenciájának írott bizonyítékát, de megvallom, hogy a birminghami furmányos kobolddal nem számoltam.

Attól a naptól fogva tudtam, hogy John Blacketnek meg kell halnia, mikor először láttam az én Josephine-emmel sugdolózni a konyhakertben. Figyelmeztettem, hogy leányommal való szimpatizálása teljességgel elfogadhatatlan, de a gazember csak könnyes szemmel a szerelem szót rebegte. Patricia egy pillanatra sem osztozott az aggodalmamban, szerinte az ügy nem volt több, mint fiatalkori fellángolás. Ő már csak tudja, nem igaz?

Rá jellemző módon magából indult ki, mintha minden asszony, olyan végtelenül könnyelmű lenne, mint ő. De én tudtam, hogy Josephine komolyan számol Blackettel, s nem hagyhattam, hogy tönkretegye az életét.

Kitaláltam ezt a kis tervet, felbéreltem azt a piti bűnöző fickót, Johnnak ajánlottam egy 2000 fontos részvénycsomagot, hogy ezzel bizonyítsam a kettőnk között kialakult bizalmat, majd vártam, hogy a dolgok pontosan úgy alakuljanak, ahogy elterveztem. Blacketről kiderül, hogy orvul az életemre akart törni, Josephine siratja egy darabig, majd a kiábrándultsága továbblendíti az életét, néhány hét, s John Blacket meg az egész lövöldözés már történelem. Gondolom egyetérthetünk abban, hogy nem így lett.

Most pedig előveszem a pisztolyom, amit a billiárdasztal aljára ragasztva rejtegetek. A háború óta minden szobában van egy.

Mi legyen? A számba dugjam a csövét vagy egyszerűen emeljem a halántékomhoz?

Legyen a halánték! Mit szólnak hozzá, hümm?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: