A hónap témája elengedés

Mármarosi András: Lisszabon blues

- Na, de te, te is mondjál valamit! – folytatta Klára - Régen is mindig én beszéltem. – Fogd már be, te hülye! – korholta magát közben.

Nagyon meleg volt, a bádog terminálról is izzadság csöpögött. Alig mozgott a levegő. Ugyan beállítottak két nagyobb teljesítményű ventilátort, de a zajon kívül más érezhető hatásuk nem volt. Még a legyeknek is elment a kedvük a repüléstől. Behúzódtak a hűvösbe, szárnyaikat összehajtogatták, és pihentek egyet. Csak az emberek kígyóztak tömött sorokban, mintha muszáj volna. Bábeli zűrzavar uralkodott, magyar, angol, spanyol és portugál szavak kergették egymást a levegőben. Mint a kutyáknak – akik a nyelvükön keresztül párologtatnak – az embereknek sem állt be a szájuk. Nem kellett hozzá különösebb nyelvtudás, hogy bárki felismerje, a kollektív felháborodás és frusztráció talált utat magának, különböző formákban és hangokon. Aztán egyszer csak megmozdult a nagy kígyó, és a megkönnyebbülés sóhajai, mint buborékok törtek a felszínre. Beszállás. Előtte még át kellett kelni a tűző betonon, de legalább mozgott a levegő. Aztán jött a légkondicionált megváltás.

Klára majdnem lekéste. Nem először. Lisszabonba utazott a nemzetközi Employer Branding konferenciára. Már bemondták a nevét. A stewardesseken kívül senki nem volt a 12-es kapunál. Barackszínű kiskosztümben és magassarkúban rohant végig a lépcsőkön, cipelve a szigorúan 55x40x25 cm-es bőröndjét. Két nap konferencia, plusz a vasárnap. Annyi azért járt neki. Persze csak fapadossal, mert cost cutting van. Ahogy átszaladt az üres bádog terminálon, női parfümök, férfi dezodorok és izzadságszag egyvelege csapta meg az orrát. Felment a lépcsőn, és belépett a kellemes hűvösbe. A kapitány, a másodpilóta és egy stewie úgy mosolygott, mintha direkt neki szurkoltak volna, hogy elérje a gépet. Az utastér felé fordulva, napszemüvegén keresztül hirtelen semmit sem látott, de automatikusan elindult a sorok között. Azért itt már nem nagyon lehet eltévedni.

24A. Legalább az ablak mellett. Persze a bőröndjének nem volt hely, csak öt sorral hátrébb. Végre, bocsi, bocsi, betuszkolta magát és a Johnny Urban laptop táskáját – nagyon büszke volt rá, hogy milyen trendi laptop táskája van. Lehuppant az ülésre.

– Szia, Klára! – áramütésként érte az ismerős férfihang. Mintha egy darázsba ült volna bele, felpattant, már amennyire fel lehet pattanni egy tömött repülő ablak melletti üléséből. Na nee, rémülten tekintett körbe. Sehol egy szabad hely.

– Nyugodtan ülj le! – mondta Péter –, nem harapok.

Nem, a fenéket, nem, gondolta Klára. Péterrel kb. egy éve szakítottak. Pontosabban Péter szakított vele. Klára egy bő fél évig teljesen maga alatt volt. Az első két hét kimondottan szörnyen telt, nem aludt, nem evett, teljesen váratlanul sírás rohamok törtek rá. Az első hónapban lefogyott vagy 3 kilót. Egyébként is vékony, karcsú nő volt, de utána úgy nézett ki, mintha anorexiás lenne. Újra elöntötte a fájdalom és a szégyen. Szégyellte, ahogy viselkedett. Mint egy holdkóros, hetente kétszer-háromszor is a Kiss János altábornagy utcán találta magát, Péter lakása előtt, és bámulta az ablakokat, hátha megpillantja a nőt. Mert biztos volt benne, hogy van valakije. Lennie kellett! Az nem lehet, hogy csak úgy! Hogy már nem szereti. De, hiszen ő mindent …! Ott állt, és várt. Közben titokban azt remélte, talán mégsincs, mert az szörnyű lett volna, hogyha már ilyen gyorsan talált volna magának valakit, akivel újra boldog!

Persze az ismerős sziluetten kívül semmit sem látott. Mintha élvezetét lelné benne, úgy gyötörte magát. Elképzelte, ahogy Péter felteszi a teaforralót – tudta, hogy esténként még meg szokott inni egy Earl Greyt -, ahogy leül a TV elé, és az HBO-n nézi a kedvenc sorozatát. Eszébe jutott, hogy gyakran – tavasszal, nyáron majdnem mindig – szeretett csak alsógatyában mászkálni otthon. Lelki szemei előtt látta az izmos, kisportolt testét, de ez már túl sok volt. Egyszerűen nem tudta elviselni, és elszaladt.

Azt hitte, túl van rajta. Az elmúlt hónapban már randizott is. Három pasival találkozott, és az egyiket szimpatikusnak is találta. Most azonban megmozdult benne valami, ott gyomor tájékon.  De most akkor is kemény lesz!

– Szia, Pötyi! – gyakran hívta így abban a több mint két évben, amíg együtt éltek. Tudta, hogy Péternek ezzel kapcsolatban ambivalens érzései voltak. – Nahát! Milyen rohadt kicsi a világ!

– Ja, klassz a laptop táskád! – mondta Péter mosolyogva, és huncutul nézett azokkal az átkozottul kék szemeivel.

– Tetszik? – Na ne már, ne örülj ennyire, mert megdicsérte azt a hülye táskát! Szedd össze magad! – szólalt meg egy belső hang.

– Aha. Üzleti út? Kis kosztüm, meg minden.

– Konferencia. Csak pár nap, aztán jövök is haza.

– Voltál már Lisszabonban? – kérdezte Péter, teljesen ártatlan képet vágva.

A szemét! Klárának emelkedni kezdett a pulzusa. Direkt csinálja! Tudja jól, hogy a szakításuk előtt pont azt tervezgették, hogy majd nyáron elutaznak Portugáliába.

– Nem, még nem voltam – mosolygott rá olyan széles vigyorral, hogy majd begörcsölt a szája. – De most ne haragudj, tökre jó, hogy véletlenül egymás mellé ültünk, és baromira kíváncsi lennék rád, hogy mi van, meg tudod, de sajnos dolgoznom kell. Tudod, ilyen határidők, meg, szóval, na érted.

Fogta a trendi laptop táskáját, és kivette belőle a MacBook-ját.

– Hm… Szerintem még nem lehet – mondta Péter -, amíg el nem érjük a repülési magasságot, addig nem szabad elektronikus kütyüket használni.

Klára egy pillanatra megsemmisült, de gyorsan összeszedte magát. Mert megint olyan szakszerű, tudálékos faszfej! – dühöngött magában.

– Ja, köszi – azzal visszatette a laptopját, és lázasan elkezdett kutatni valamilyen papírok után.  Van Isten! Most már fix, hogy Lisszabonban bemegy majd egy templomba! A kezébe került egy 15 oldalas projekt alapító dokumentum.

Egy óra múlva engedni kezdett a gyomorgörcse. Először zavarta a férfi ismerős Hugo Boss illata, de mostanra inkább otthonosságot kölcsönzött az utazásnak. Eleinte kínosan ügyelt, nehogy a könyöke vagy a combja hozzáérjen a másikhoz, de valahogy ez is enyhült.

– Mit olvasol? – csukta be a laptopját.

– Csak egy fantasyt, tudod. A Trónok harca. Ismered?

– Ja, nem.

– Tényleg?!

– Miért? Kéne?

– Hát, elég népszerű sorozat az HBO-n.

– Tudod, hogy én nem szoktam sorozatokat nézni. Nincs rá időm.

– Ja, igen. A munka. Még most is olyan sokat …?

– Aha

– Értem.

Aztán valahogy elcsendesedtek. Péter ránézett, de Klára intett a fejével, mintha csak azt mondaná, hogy nyugodtan olvass tovább, nem akartalak zavarni.

A leszállás előtt fél órával Péter megkérdezte, hogy… úgy egyébként?

– Ja, minden rendben – felelte Klára. – Képzeld, előléptettek brand managerré!

– Na, gratulálok. Ez jól hangzik. És csak a konferencián maradsz, vagy…?

– Hát, még a vasárnapot ráhúzom, csak az esti géppel jövök.

Ahogy Klára kimondta, érezte, hogy egy halvány, kicsi, iciri-piciri reménysugaracska kezd ébredezni benne, és ettől rémesen megijedt.

– Na, de te, te is mondjál valamit! – folytatta Klára – Régen is mindig én beszéltem. – Fogd már be, te hülye! – korholta magát közben.

– Hát, most kijövök egy hónapra, és megnézem, milyen. Tudod, Lisszabon a digitális nomádok Mekkája. Szabadúszó újságíróként innen is tudok dolgozni.

Klárába beléhasított egy olyan nem-kéne-ott-lennie, teljesen-indokolatlan és de-hát-semmi-közöm-hozzá típusú fájdalom.

– De jó, hát ez tök izgi! Fú, és nem félsz belevágni? És így, így egyedül?

Nagyon próbált teljesen semleges, tárgyilagos arcot vágni, mintha csak pár infómorzsára lenne szüksége egy keresztrejtvény megoldásához.

– Nem kockáztatok semmit, nincs mit veszítenem.

Klárán egy kis öröm és megkönnyebbülés-féle suhant át. Akkor most nincs senkije. Péternek a szabadság volt a mániája. Mindig is irigyelte, hogy olyan öntörvényű. Mellette ő is egy kicsit szabadabbnak érezhette magát. Lehet, hogy ő volt túl sok neki? A megfelelési kényszerével, a szorongásával, a bizonytalanságával?

„Leszállás, kérem csatolják be öveiket, pár perc múlva megérkezünk Lisszabonba.” – hallatszódott a kapitány hangja.

– Kérsz egy cukorkát? – kérdezte Péter mosolyogva.

De el tudnám kenni azt a mosolyt az arcán – gondolta Klára. Ez a szemét még a leszállást is élvezi. És milyen kibaszottul figyelmes!

– Ó, köszi, akkor emlékszel?

– Persze.

Elfogadta a cukorkát. Becsukta a szemét, és arra koncentrált, hogy egyenletesen mélyeket lélegezzen. Utálta a leszállást. Bedugult és fájt a füle, émelygett a gyomra. Egyre csak Péteren járt az esze. Eszébe jutott, amikor megérkeztek Nápolyba. Nagyon fújt a szél, dobálta a gépet. Biztonságot keresve, görcsösen kapaszkodott Péter kezébe. Aztán azon kapta magát, ahogy lelki szemei előtt látja, amint kézen fogva sétálgatnak Lisszabonban a belvárosban. Hülye vagy, hülye vagy, szedd már össze magad!

Egy erős döccenés rázta fel a merengésből. Leszálltak. Péter segített neki előkerítenie a bőröndjét. Ahogy álltak, mint a tömött heringek, és várták, hogy kinyíljon végre a gép ajtaja, a melle a férfi könyökéhez nyomódott. Nem húzódott el. Percekkel később, az épületben, röviden elbúcsúztak egymástól. Péter várta a feladott csomagjait. Puszi sem volt. Klára kicsit szomorúan hallgatta a magassarkú cipőjének ritmusos kopogását a márvány folyosón, miközben maga után húzta a bőröndjét. Hirtelen zuhant rá a magány. A csarnokból kilépve megütötte a meleg. Most valahogy kijózanítólag hatott. A Taxi állomás előtt a trendi laptop táskája belső zsebeinek egyikéből megpróbálta előkeresni a bankkártyáját. Egy papírfecni akadt a kezébe. Rápillantott, mielőtt automatikusan összegyűrte volna. Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Ismerős kézírással ez állt rajta: Vasárnap, 10.00, Santa Justa. Majd fél percig engedte, hogy az öröm megkísértse. Aztán összegyűrte a papírfecnit, és kidobta a kukába.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: