A hónap szerkesztői novella

Bak Zsófia: Puszi, Anya

Addigra már egy egész könyvtárat halmoztam fel gyereknevelési szakirodalomból, és meg voltam róla győződve, hogy az ideális anya-gyerek kapcsolat kialakítása pofonegyszerű. Szeretni kell, türelmesnek, de következetesnek kell lenni, ennyi az egész. Csak az igazán bénák ronthatják el...

– Gyors szénhidrát, gyors szén-hid-rát – ismételgettem anyámnak, aki az idegesítően értetlenkedő nézésével meredt rám meg a kezemben tartott rántott húsra, amiről színpadiasan tépkedtem le a bundát.

Némán csóválta a fejét, de pontosan hallottam a gondolatait: “Az a kicsi nem árt!”, és már készültem visszavágni, hogy “Dehogynem, veszélybe sodorsz engem is meg a babát is!”, de csak nem szólalt meg. Lezárta a tűzhelyet a fröcsögő ütött-kopott serpenyő alatt, amit évek hosszas könyörgése után se volt hajlandó kidobni, pedig foszlott róla a teflonborítás, aztán odament a hűtőhöz, kivett egy panírozatlan csirkemellet, és felszeletelte. Én simogattam a pocakom, és próbáltam nem gondolni arra, hányszor magyaráztam már el a diétát, szépen is meg csúnyán is, még a számolást is levezettem post-it-eken, elmondtam, melyik szénhidrát gyors és melyik lassú, és rákérdeztem, Anya, érted-e, ő meg bólogatott, aztán persze semmit nem tartott be, és hallottam, ahogy az öcsémmel kibeszélnek, hogy túlreagálom az egészet. Pedig én csak terhességi cukorbeteg voltam, Anya meg igazi, Apát meg már meg is ölte a cukra meg a koleszterinje, hiába könyörögtem, hogy figyeljen oda magára. Persze ők mindig azt mondták, hogy figyelnek, a disznózsírt növényi olajra cserélték, a vajat margarinra, a sültkrumplit rizsre, de hogy se a húst, se a karfiolt, se a gombát ne panírozzák, na, azt már igazán túlzásnak érezték, annak meg végképp semmi értelmét nem látták, hogy még a patisszont is csupaszon egyék.

– Kurva rántott hús – sziszegtem magamban, és megvetően végignéztem a szalvétával bélelt, megpúpozott porcelántálat, miközben igyekeztem bezárni az orrom, és nem megérezni az aranysárgára sült szeletek isteni illatát.

Anya felnézett, és félve megkérdezte, hogy lisztben azért megforgathatja-e a húsokat, olyan őszinte megbánással a hangjában, hogy a belső dühöngésem hirtelen lelkiismeret-furdalásba ment át.

– Légyszi ne – válaszoltam erőltetett szelídséggel, aztán benyúltam a mosogató feletti szekrénybe, kivettem a tányérokat, és elmentem megteríteni a kisasztalt.

Mikor anyám elém tette a szárazra sült natúrszeletet, arra gondoltam, mennyivel jobb szülő leszek majd nála, és gúnyos hálálkodásba kezdtem, amiért nem feledkezett el az én diétámról sem.

Addigra már egy egész könyvtárat halmoztam fel gyereknevelési szakirodalomból, és meg voltam róla győződve, hogy az ideális anya-gyerek kapcsolat kialakítása pofonegyszerű. Szeretni kell, türelmesnek, de következetesnek kell lenni, ennyi az egész. Csak az igazán bénák ronthatják el…

Két és fél évvel később, egy flegma pszichológus világított rá, hogy tévedtem. Visszatérő pánikrohamokkal küzdöttem, és úgy éreztem, Lizinek sem tudom a maximumot nyújtani, ezért kerestem fel. Nagyon megörültem, hogy gyerekkel együtt fogadott, mert a lányom még egy órára is nehezen szakadt el tőlem…vagyis a melleimtől. Én ugyanis – anyámmal ellentétben – képes voltam szoptatni, sőt, elhatároztam, hogy – a nyilvánvaló lelki és egészségügyi előnyök miatt – egészen addig folytatom Lizi anyatejes táplálását, ameddig és ahányszor neki erre igénye van.

A pszichológus rendelőjében körülbelül tíz perc után kezdte el letépni rólam a blúzt, és bár továbbra is igyekeztem szem előtt tartani az anyatej előnyeit, különös tekintettel a cukorbetegség megelőzésében játszott, kutatásokkal alátámasztott szerepére, a kétéves lányom követelőzését egyre kínosabbnak éreztem. Próbáltam ura lenni a helyzetnek, szép türelmesen lefogtam a kezeit, és elmondtam, hogy “Anya ezt most nem szeretné, Lizike!”, pont ahogy a könyvekből tanultam, de ő csak még dühösebben küzdött a jussáért, és fél percen belül már céklavörös fejjel, önkívületi állapotban fetrengett az ölemben, én pedig összeszorított fogakkal nyúltam a melltartókapcsom felé. A pszichológus egy darabig csendben figyelt, aztán mikor előkerült a mellem, és abbamaradt a hiszti, feltette azt a kérdést, amit soha nem akartam hallani:

– Maga mióta nincs jóban a gyerekével?

Hirtelen több hónapnyi elfojtott sírás tört ki belőlem, olyan erővel, hogy még Lizi is megfeledkezett a dolgáról, és dermedten figyelt. És bár a pszichológushoz soha többé nem mentem vissza, a kérdése után valahogy anyámmal is sokkal elnézőbb lettem.

*

– Nem jöttök föl? – kérdezi Anya a szürkére vakolt, régi bérház előtt.

Az első emeleten lakik a kutyájával. Lassan egy éve tart a járvány, azóta általában csak szabad téren találkozunk, maszkban rójuk a köröket a lakóépületek körül, vagy ha épp nem fáj a térde, és a gyerekek sem túl nyűgösek, a Duna-partig is elmerészkedünk. Egyszerre néz kérlelőn és félve, tudja ő is, hogy veszélyes lenne, ha igent mondanék.

– Ne haragudj, de most nem – válaszolom.

Szomorú megkönnyebbülést látok a szemében.

– Akkor elcsomagolom az ebédet – mondja, és komótosan elindul a bejárat felé.

Beüti a kódot, indokolatlanul nagyot lök az ajtón, aztán eltűnik a lépcsőházban, ahonnan kicsap a jól ismert hűvös bérház illat. Vajon miből tevődik össze? Ezen gondolkodom, míg Iván megpróbálja összeterelni, és a kocsi felé irányítani Lizit és Bálintot, akik hosszú “légyszilégyszizések” közepette adnak hangot csalódottságuknak, hogy nem mehetnek fel a Mamához tévézni, pedig a múltkor is milyen érdekes volt a Barátok közt. Ivánnal egyszerre szalad fel a szemöldökünk, aztán gondolatban legyintünk egyet, és elmosolyodunk. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor még a kontrollálatlan tévézés volt a legnagyobb gondunk?

– Na, ki ér oda először a kocsihoz? – veti be a végső fegyvert, mire mindkét gyerek úgy kezd futni, mintha a túlélésük múlna rajta.

Én gondolatban végigveszem az összes szakkönyvekből tanult traumát, amit a testvérkonfliktus indokolatlan szítása okozhat, aztán megállapítom, hogy én se tudtam volna kitalálni semmi jobbat, és elindulok a kopott piros pad felé, hogy ott várjam meg Anyát. Majdnem leülök, mikor bekapcsol a vészjelzés: ez a vírus a legtöbb felületen megél!, úgyhogy inkább az ajtó előtt ácsorgok tovább.

Sokat kell várni Anyára, egyre lassabb mindenben. Iván rámcsetel a kocsiból, hogy “Mikor jössz”, és már rábökök a híváslistára, mikor komótosan nyílik az ajtó, és kilép rajta anyám egy megpakolt Sparos nejlonszatyorral. A küszöböt óvatosan lépi át, mintha kicsit sántítana is.

– Megint fáj a térded?

– Nem – mondja, de az igazi válasz az arcára van írva.

– Biztos? – próbálkozom újra, és mélyen a szemébe nézek, de elkapja a tekintetét, és matatni kezd a szatyorban.

– Raktam levest is, nézd már meg, hogy rendesen rajta van-e a teteje.

Tudom jól, hogy nem, régi rituálé már közöttünk, hogy ráteszi félig, és én pattintom a helyére.

– Na, most van rajta – mondom, aztán hátralépek egyet, mert érzem, hogy túl közel vagyunk egymáshoz.

– Azért inkább…

– Lábhoz teszem! – vágok közbe, és elindulunk a kocsi felé.

Beteszem a csomagot az anyósülés elé, ő ellenőrzi, hogy rendesen állnak-e benne az edények, aztán szomorúan megkérdezi, mikor jövünk legközelebb, én meg bár elterveztem, hogy a következő hétvégét otthon töltjük, megígérem, hogy jövő szombaton.

Becsukom az ajtót, ő felmegy a járdára, és egészen addig integet, amíg le nem kanyarodunk a főútra. A kocsiban terjengeni kezd a hamisítatlan Anya-féle rántott hús illat. Bálint megérzi, és azonnal nyafogni kezd, hogy éhes. Ránézek az órámra, már bőven ebédidő van, valahogy soha nem sikerül ezt a sétát rendesen kiszámítani. Megkérdem Ivánt, kivételesen szabad-e a kocsiban, ő megengedően bólint. Kiveszem a táskámból a fertőtlenítőt, hátrafordulok, nyomok egy kicsit a gyerekek kezére, úgy-úgy, mintha kezet mosnátok, mondom, aztán kinyitom a lila fagyis vödröt a Sparos szatyor tetején, kibontom az alufóliát, és kiosztok mindenkinek egy jókora szelet húst. Veszek én is, és beleharapok. Várom a gyerekkorom, a régi konyha és a semmiségeken veszekedések ízét, de csalódnom kell. A hús száraz, a bundája kemény és íztelen. Szinte már ehetetlen. Egy pillanatra megriadok, hogy ez egy újabb stádium az öregedésben, és Anya már rántott húst is elfelejtett sütni, amikor meglátok egy papírcetlit a szatyorban, a lila vödör mellett. “Teljes kiőrlésű lisztből és morzsából készítettem, nyugodtan egyél belőle! Puszi, Anya!”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: