Tíz nap
Andris leült a sufni melletti árnyékban a gazba, a rozoga deszkafalnak támasztotta a hátát, és a házat figyelte. Mellette Maya, a német vizsla ült. Ő is a házat figyelte, okos, borostyánszín szemeit le nem vette a tanyáról, orrát magasba tartva érzékelte az idegen illatát. A nap még perzselt, de a föld már az ősz hűvösségét árasztotta, a levegőben a must édes illata szállt. Azon gondolkodott, mikor látta az apját utoljára az anyjával ilyen szerelmesen ölelkezni? Így távolról nézve, mintha a fiatalkori anyját látná a jelenkori apjával. Furcsa érzés ez, így harminc évesen, ismerősen boldog, és mégis fájdalmas.
Talán tíz éves lehetett? Harmadikban, vagy negyedikben, amikor először töltötték itt az egész nyári szünetet, június közepétől augusztus 20-ig. Akkor örökölték meg a tanyát és a szőlőt a nagypapától. A csóró pedagógus-fizetésekből nem futotta étteremre, meg a fizetős strandokra minden nap. Így aztán minden reggel legyalogoltak a horgászok által kitaposott nádasba, egész nap a tóban fürödtek, az apja fáradhatatlanul dobálta az öccsét és őt a vízbe. A vállára álltak, onnan ugorták a bombákat, ami tulajdonképpen a seggest jelentette náluk. Közben minden anyai dicséretet meghallottak a partról, az aggódó intelmeknek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget.
- Ne aggódj, vigyázok rájuk! – kiabált az apja, és csókot dobott a part felé.
Délidőben a nagy fűzfa alatt parizeres szendvicset ebédeltek, ami a puhafalú, kockás hűtőtáskából került elő. Látta, ahogy a szülei egymást átölelve alszanak a kockás pléden az árnyékban. Apa az oldalán fekve szorosan anyához simult, keze anya hasán kalandozott. Néha sugdolózva összenevettek – „András, ne itt… Meglátják a gyerekek…” – és vihogtak, mint a kamaszok. Kora este, hazafelé a jégakkukat beadták a kisboltba fagyasztásra a Marika nénihez, mert fent a hegyen nem volt áram, így hűtő sem, csak a hideg borospince. Megvették a másnapi szendvicshez meg az esti bográcsozáshoz valót, és ők, gyerekek megkapták a napi egy jégkrémet, apa az egy doboz sört. Anya soha nem kért semmit, pedig szerette a jégkrémet és a sört is. Ő és az öccse mindig megkínálták egy nyalás jégkrémmel, néha még a ropogós csokijából is, de legtöbbször csak azután, miután leették a csokit. Este paprikás krumplit vagy lecsót főztek bográcsban, és a tanya előtti rozoga padról vacsora közben nézték, ahogy eltűnik a nap Szigliget vára mögött. Gyakran látta a szüleit amint összeölelkezve szerelmesen egymáshoz simulva állnak a tanya előtt. Pont úgy ölelte, ahogy most ezt az ismertelen nőt öleli. Nem haragudott az apjára. Végtelenül csalódott és szomorú volt. Féltékenységgel keveredett düh fortyogott benne. – Miért nem anyát öleli ilyen szenvedélyesen? És anya miért hagyta? Miért nem harcolt apáért? – Mikor illant el ez a varázslat a szülei között? Próbált visszaemlékezni. Ők, gyerekekként semmit nem érzékeltek szüleik kihűlt kapcsolatából. Talán mikor az apja iskolaigazgató lett? Ők már mind a ketten felsősök voltak. Már csak az anyjukkal, jártak le ide nyaralni a szőlőhegyre a vöröskő-tanyába, az apjuk csak hétvégenként jött utánuk. Mert az igazgatók nyári szünetben is dolgoztak. Ha szerencséjük volt, már pénteken késő délután beállított, és vasárnap estig maradt. Napközben már autóval mentek a fizetős strandra, délben a strand büfében ebédeltek, délután a cukrászdában kávéztak, és este csak ritkán bográcsoztak, inkább étteremben vacsoráztak. Soha többé nem látta őket ölelkezni a tanya előtt. Csak hajnalonta mentek hárman, férfiak, a nádason át a vízbe, mélyre beúsztak, a tükörsima, hűs vízbe. Közben jókat beszélgettek az élet nagy dolgairól, mint férfi a férfival. A fociról, a Forma 1-es futamokról, és arról, hogy majd híres autóversenyzők lesznek ők ketten a tesójával. Gimis korukban már a lányokról is beszéltek, a korengedményes jogosítványról, az egyetem kiválasztásáról. Az apja karrierjéről is, hogy elhagyja a pedagógusi pályát, és inkább egy nagyvállalathoz megy dolgozni, mert ott több a pénz, és ugye a két egyetemet fizetni kell. Minden itt dőlt el, a tóparton és a hegyoldalban, a vöröskő-tanya előtt, ami az ő és az öccse életében fontos lett. Úszás közben beszélték meg, hogy elfogadja a külföldi ösztöndíjat. Egy forró nyári este, sörözés közben, a tanya előtt kérdezte meg apját, hogy’ is kell megkérni egy lány kezét. Az öccse itt jelentette be, hogy otthagyja a jogi egyetemet, és inkább informatikus lesz. Apa mindenben támogatta őket, hagyta, hogy szárnyaljon a fantáziájuk. Velük tervezgetett, mesélt arról az életről, amit éppen kitaláltak maguknak. Soha nem mondta, hogy ez hülyeség, még akkor sem, mikor kilenc vagy tíz évesen azt találták ki, hogy maffiózók lesznek, mert azok nagy ezüst BMW-vel járnak.
Egy autó motorhangja térítette vissza a jelenbe. Nézte az ezüst Suzukit, amint elindul a tanya takarásából, és porfelhőben ereszkedik le a meredek úton a főút felé. Egy pillanatra meglepődött: honnan került elő az autó? Na persze! A tanya mögött parkolt, a pince ajtó előtt, a nagy diófa árnyékában, így pont takarásban volt a kíváncsi szomszédok szeme elől.
Feltápászkodott a fűből, erre Maya is felpattant, és óriási csaholással rohant a ház felé.
András meglepődve vette észre nagyobbik fiát. Mintha a saját maga fiatalkori mása jönne felé a magas fűben, hosszú, ruganyos léptekkel, sötétbarna hajjal, divatosra nyírt fekete borostával.
- Szervusz, fiam! – nyújtotta a kezét, majd kézfogás után azonnal összeölelkeztek. – Örülök, hogy itt vagy, bár csak holnapra vártalak. Kérsz egy sört? – kérdezte, miközben már ment is a pincébe a hűsítő italért.
- Gyere, ülj le! – mutatott a tanya előtti sörpadra, és a fia kezébe nyomta a sört. – Mesélj! Mi a helyzet veletek? Milyen az új lakás? Hol tart az esküvői előkészület?
- Köszi! Jól vagyunk! Sok a dolgunk! Hétfőn jön az asztalos, beszereli az új konyhát. Az esküvőt Ági szervezi, én oda megyek, ahova mondja. Azt hiszem, a menüt kell pontosítani a jövőhéten, de nem biztos. A fiúk szervezik a legénybúcsút. – vigyorodott el.
- Apa! Őt is hozod az esküvőre? – kérdezett rá a szokott nyíltsággal. Kettejük között soha nem volt köntörfalazás.
- Őt? – intett kezével az út felé, miközben kikerekedett szemmel bámult a fiára. – Láttad?
- Persze, hogy láttam. Már régóta tudom. Mindenki tudja.
- Mindenki!? Ki mindenki? Anyád is!? – és nem is tudta, hogy kire dühösebb: magára, vagy a fiára, aki a szemébe vágta az ő titkát.
- Apa! Szerinted? Egy hónapja nem voltál otthon! Tíz napja a telefont sem veszed fel! Eddig is tudta minden nő-ügyedet.
- Mindet? – szégyellte el magát András.
- Azt mondta, hogy ez most komoly! Szerinte szerelmes vagy. Félti a házasságotokat.
- Nem kell féltenie! Soha nem fogom elhagyni! De ennyi nekem is jár!- csattant fel András, miközben az elmúlt tíz nap képei, érzései, történései villogtak benne.
A meglepetéssel teli örömujjongás, mikor az ezüst Suzuki begördült a tanya elé. A látvány, ahogy Júlia mosolyogva kiszállt, és a déli napsugár átvilágította lenge, fehér nyári ruháját és ő megleshette, amit eddig csak sejteni merészelt, a formás combokat, a karcsú derekat, a formás melleket.
- Kezét csókolom, szépasszony! – és valóban kezet csókolt, miközben a nő kacagva pukedlizett.
- Csókolom?! – ismételte kérdőn suttogva, és ő közben elveszett a nő hatalmas pillái alatt csillogó kékségben.
- Én is…! – jött a kissé még kacér, de már sokkal inkább vágyaktól fűtött, suttogó válasz, és egymást átölelve eltűntek a tanya hűvösségében.
Ez a tíz nap a jelenben, maga a felszabadult boldogság. Reggel korán kelt, kávét főzött, leszaladt a kisboltba fahéjas csigáért, és együtt nézték, ahogy a világosi magaspart felett kel fel a nap. Levitte fürödni a nádasba, délben ejtőztek a nagy fűzfa alatt a kockás pléden, este fasírtot sütöttek a tanya előtt a tárcsában, és kelkáposzta főzeléket ettek hozzá.
Júlia soha nem kérdezte, miért nem mennek a fizetős strandra, vagy este vacsorázni.– így hagyva meg mindkettejük számára az illúziót, hogy csak ők léteznek, nincs múlt, és nincs jövő. András végtelenül hálás volt ezért, és csodálta az asszonyt, de ugyanakkor el is bizonytalanodott.
- Mit akarsz te tőlem? – tette fel a kérdést, felkönyökölt. Nézett a mellette fekvő nő szemébe, és tudta, hogy nincs olyan válasz, amit hallani szeretne.
- Miért, te mit akarsz tőlem? – dobta vissza az asszony a kérdést.
- Tudod, mit mondott a róka a Kishercegnek?
- „ Mindörökre felelőssé válsz azért, amit megszelídítettél.”- válaszolta az asszony.
- Igen, te most felelős vagy értem, mert megszelídítettél. Életveszélyes vagy nekem. Egy lépésre vagyok tőle, hogy mindent eldobjak érted! Érted? – Ölelte volna kétségbe esetten vissza a jelenbe, mert már meg is bánta a kérdést. Nem szabad kérdezni, mert a kérdés az kételkedés. Nem akart kételkedni! Bízni akart a pillanat adta csodában, és nem gondolni bele, hogy a pillanatok tovább mennek, hogy helyet adjanak a következő pillanatnak.
- Nézd, András – és ijesztően komoly lett. – Soha nem fogom kérni, hogy válj el. – tolta el magától a férfit. – Ezt a lépést magadnak kell megtenned. Magadért válj el, ne miattam. Nem akarom az első vitánál visszahallani, hogy „miattad hagytam el a családom”.
- Úristen!- ugrott fel a férfi, és két kezével már ritkuló őszes hajába túrt. – Hogy lehetsz ennyire korrekt?! Hát nem érzed, amit én?- mászkált fel-alá a szobában András. – Neked mint nőnek megvannak az eszközeid, hogy segíts nekem, és el tudjam végre szánni magam! Tudnál segíteni, ha akarnál! – hárított.
- Nagyon szeretlek! – lépett szerelmesen a férfihez. – De nem tudom, milyen eszközre gondolsz. Hívjam fel a feleséged, és kérjem meg, hogy mondjon le rólad, mert én igényt tartanék rád? – értetlenkedett Júlia. – Soha nem voltam jó az ilyen játszmákban.
- Igen tudom! Ezért szerettem beléd! – húzta magához, és belecsókolt az illatos hajkoronába.
Úgy döntött elfogadja a meghívást az esti partira, és magával viszi Júliát. Napok óta tépelődött, hogy mit tegyen. Nem hagyhatja ki, a kinevezés előtt muszáj találkozni a támogatóival. De Júliát sem akarta megbántani azzal, hogy hazaküldi, vagy magára hagyja. – Júlia okos nő, tudja mi a szerepe – gondolta.
Az aznap estét Füreden töltötték, ahol a szakma elitje, csupa fontos ember volt jelen. András mint munkatársát és jó barátját mutatta be Júliát. Annyira elemében volt, élvezte a népszerűséget, a miniszoknyás, vörös rúzsos nők csodálatát, hogy nem vette észre, milyen fájdalmat okoz. Júlia lemaradt mellőle, kiment a teraszra, és egy korlátnak támaszkodva, pezsgőt kortyolva figyelte az ő szerelmét, aki Kishercegből egy pillanat alatt átváltozott császárrá. Boríték táskájából hosszú cigit kotort elő, és elfogadta a tüzet, amit egy negyvenes, jóképű, kopasz pasi kínált neki, néhány kedves szó kíséretében. Közben arra gondolt, hogy soha nem fog passzolni a lazacos szendvics a kelkáposzta főzelékhez.
- Lelkiismeret furdalásod van? – kérdezte András hazafelé az autóban, és duzzogott.
- Lelkiismeret furdalásom? Miért lenne? – csodálkozva nézett Andrásra, nem értette, mi baja a férfinek.
- Utálom, ha kérdésre kérdéssel válaszolsz! A kopasz pasi miatt! – csattant fel András.
Júlia nem válaszolt.
- Hmm…féltékeny. – állapította meg magában Júlia, és szája finom mosolyra húzódott. Várta a reménykedés ujjongását magában, de az ujjongás elmaradt. A további utat néma csendben tették meg. András még fürdőzött a saját sikerében, és úgy szorította a hét éves Skoda Octavia kissé már kopottas kormányát, mintha már az új limitált szériás Lexus finom bőr kormányát érintené, amit majd a kinevezése után bocsát rendelkezésére a cég.
Este egymásnak hátat fordítva aludtak el. Júlia reggel, egy nappal a tervezett előtt összepakolt, amíg András a kisboltba ment fahéjas csigáért.
- Láthatlak még? – próbálta összekötni a jelent a jövővel a férfi.
- Biztosan láthatsz még… – nézett fel rá Júlia.
A búcsúölelés és a homlokára kapott puszi inkább volt baráti, mint szerelmes. A férfi válla felett egy alakot pillantott meg felfelé kapaszkodni a derékig érő gazban, mintha András jött volna feléjük fiatalabb kiadásban, de egy pillanat alatt eltűnt a sufni mellet az árnyékban. Biztos csak egy látomás, annyit álmodozott mostanában, hogy miért is nem találkoztak fiatalabb korukban, akkor biztos több esélyük lenne egymással, egymáshoz.
Beült az autóba, és óvatosan leereszkedett a meredek, köves, poros úton a főút felé. Ordítva, bőgve énekelte a rádióból jövő refrént:
„Színezd újra, színezd újra, az életed, ha megfakulna!
S ha az égbolt beborulna, ne menekülj, csak színezd újra!”
- Mi a terved, Apa? – kérdezte Andris, mint ahogy őt kérdezte nemrég még az apja.
- Nem tudom, nincs tervem – legyintett, és érezte, hogy illúzió volt azt gondolni, hogy ez egy döntések és felelősségek nélküli kapcsolat lehet.
- Apa! Ági terhes, nagypapa leszel! – mosolygott rá a fia. – Kicsit előbb jött, mint ahogy terveztük, de így az oltárhoz már hárman megyünk.
- Nagypapa leszek?! – bámult a fiára, nem is tudta mit érezzen. Öröm és csalódottság árasztotta el, csapdában érezte magát. Iszonyatos sebességgel kezdtek cikázni a gondolatai: „Az esküvő után akartam megmondani, hogy elválok! Elegem van! Júliát akarom! Mi lesz, ha megharagszik rám a fiam, és nem láthatom az unokámat? Most nem válhatok el! Egy nagypapa nem válhat el!”
Tehetetlen, boldog dühében felpattant, és egy apró fát kezdett hasogatni az esti bográcsozáshoz, és közben magában dudorászta, amit a rádióból hallott.
„Színezd újra, színezd újra, az életed, ha megfakulna!
S ha az égbolt beborulna, ne menekülj csak színezd újra!”
Tudta, hogy egy még meg nem született kis ember döntött helyette.