Már kemény három hete Tinderezek. Ez a társkereső dimenzióban éveknek számít, hidd el! Ezalatt mennyi fenn és lenn váltogatta egymást, igazi érzelmi hullámvasút. “Úristen, matcheltünk!”, “Rám fog írni?”, “…mert én nem írok, az egyszer biztos, vannak elveim…”, “…már 3 órája nem válaszol, kész, vége, nem kellek neki…”, “…vajon mással is beszélget?”, “…Jesszus, íííírt!”, “…de nem válaszolok rögtön, arról ordítani fog, hogy mennyire elkeseredett és könnyen elérhető vagyok”, “…várok tíz percet, igen, így jó lesz…”, “…oké, elég lesz hat perc is, végül is nem rögtön válaszolok…” -Agyrém! Teljesen beszippant, megcsócsál, és kiköp ez a személytelen jobbra-balra húzogatás. Elbizonytalanít abban, hogy igenis szerethető és értékes ember vagyok. Sokszor van, hogy le kell tennem a telefont, és elbeszélgetni magammal, hogy ne a külső visszacsatolást várjam vadidegen emberektől, bőven elég, ha én tudom, hogy igenis jó az irány, és a helyemen vagyok.
Ez számomra egy teljesen új és idegen világ, szenvedek is rendesen. Nem tudom, hogy működnek a dolgok, egy csomó hülye rövidítésnek utána kellett néznem a neten (tök ciki), lövésem sincs, hogy kell ismerkedni vagy akár randizni – már ha egyszer eljutok odáig, köszi COVID! -, egyszóval matuzsálemi korban érzem magam itt, az online húspiacon.
És akkor eszembe jutsz. Hogy mennyire jó volt melletted. Hogy mindig tudtad, mit szeretnék, mire gondolok, hogy újra és újra tudtál rám csillogó szemekkel nézni. Hogy megnevettettél, hogy elviseltél, hogy tudtál kezelni. Olyan egyszerű és természetes volt veled minden!
Pénteken is rávettem magam, hogy elmenjek kitakarítani az autót a kézimosóba. Beállok, előkotrom az aprót és odalépek az automatához. Baszki, kicserélték a panelt rajta, és máshogy vannak a programok. Állok előtte egy darabig, olvasom, nézem, aztán bizonytalanul nyomkodni kezdem. Ez az! Kiveszem a magasnyomásút és elkezdem lecsapatni a kocsi oldalát. A szomszédos beállóban az autószerelőm áll pont, néz egy darabig, mosolyog, majd elindul felém. Elkéri a pisztolyt, és elkezdi magyarázni tök kedvesen, hogy ilyen szögben és ilyen távolságból csináljam, mert hát nagyon ügyes vagyok, de így lesz az igazi. És akkor ott állok mellette, mint egy nyolcéves kislány, és abban a pillanatban rám szakad az elmúlt öt év magánya, küzdése és magamra utaltsága, és legszívesebben bömbölve borulnék a nyakába, hogy maradjon, és segítsen, és mossa le az autót, és utána vegyen feleségül, és ne hagyjon el soha… Nevetséges, mi? Igen, már itt tartok, szépen nézünk ki…
Szóval, már több mint öt éve nem nézel rám csillogó szemekkel vagy vigyorogsz rám az ezer wattos mosolyoddal, és nem kergetsz az őrületbe a rally mániáddal és a hajnali szendvics készítéseddel. Több mint öt éve, hogy mindent én intézek, hogy nincs egy társ mellettem, akivel megvitathatom az élet nagy dolgait, mint például, hogy a kolleganőm ma megint azt a hülye kék szoknyáját vette fel, vagy hogy a vonat késett tíz percet reggel. Hiányzik a gyakorlatiasságod, a humorod, a lazaságod. Bármilyen világvége problémával mentem hozzád, te mindig figyelmesen meghallgattál, majd vázoltad a megoldási lehetőségeket, és máris egyszerűbbnek tűnt a világ. Most meg itt maradtam a túlagyalásommal, a tonnaként mellkasomra nehezedő, fojtogató gyászommal és a süvítő magányommal. Szerinted van olyan, hogy valakinek kétszer adatik meg a szőke herceg fehér lovon? Szeretném hinni, hogy igen!
“…Jesszus, íííírt!”, “…de nem válaszolok rögtön, arról ordítani fog, hogy mennyire elkeseredett és könnyen elérhető vagyok”, “…várok tíz percet, igen, így jó lesz…”