koffer novella

Szalontai Erika: Holdvilág és utas – Olaszország

– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?

Nem Szerb Antal nyomában indulok el, mégis mindig eszembe jut. Tőle tanultam az utazást. Ilyenkor eggyé válok a tájjal. Elvesztem az otthoni önmagam, szertelen leszek és rajongó. Féktelen és áhítatos. Aludni sem tudok, csak várom a reggeleket, hogy újra elinduljunk. Apró kincsesdobozokba rejtem magamban a képeket, a hangokat. Emlékvarázs.

NAPLÓ QUERCEGROSSÁBÓL

Már a város neve is romantikus, dallamok világát idézi. Mintha egy ária címe lenne, csak énekelve lehet kimondani. Képzeld el, ahogy egy olasz ejti ki, hosszan röppen a magasba az a két s betű. Semmi köze nincs már a tölgyekhez (querce), inkább píneák és ciprusok uralják.

Egy villában foglaltunk szállást. Nem így szoktuk, inkább olcsóbban, megrögzött kemping- és apartmanlakók vagyunk. De a képek, amiket láttam róla, dacosan hívogattak. A közeli Sienában elsétálgattuk az időt, aztán gyors kocsiút a lemenő, vöröslő napfényben. Ez már a Chianti vidéke, minden ház előtt borospohár áll egy kis asztalkán, kóstolásra buzdít.

Száguldunk, kanyarok egymás után egy szűkre szabott úton. GPS akkor még sehol, csak kiteregetem a méretes-méteres térképet a térdemen, és addig hajtogatom, gyűrögetem, amíg a megfelelő részt láthatom rajta. Persze vigyáznom kell, hogy ne lógjon át a férjsofőr térfelére sem, miközben küzdök vele.

Nem tudom a térképet bámulni, amikor dimbes-dombos minden, és a napfény megcsillan a fák között. Göcsörtös olajfák után fordulok meg, nahátok és hűhák szólnak belőlem.

– Toszkána – suttogom, olyan áhítattal, hogy még a fiam is felnéz hátul a mobiljából. Egy megértő ahával nyugtáz, majd visszatemetkezik a képernyőbe. (És ezt fogom sóhajtani minden reggel, amíg itt vagyunk, elnyújtózva az ágyban, hitetlenkedve és kótyagosan.)

– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?

– Ott! – kiabálok, mert feltűnik a képeken látott villa. Három emelet terméskövekből kirakva, apró kavicsos ösvény vezet az épületig. Cserépedényekben leander nődögél, rózsabokrok, kőpadok mindenhol, nehogy elfáradj a parkolótól a házig. Csodanövény fut fel a falon, látom még sok helyen. Murvafürtnek hívják, vagyis bougenvillea. Lila virágokkal szegi körbe az ablakokat. Megpihen a repedésekben, hogy újabb indákat növesztve lendületet vegyen, följebb, följebb…

Faragott korlátos lépcsőn megyünk fel az emeletre. Hercegkisasszonynak érezném magam, ha nem kéne közben a csomagokat cipelni. Az ablakból messzire látni. Olajfaligetek, öreg szőlőtőkék. Egy türkizkék medence egy alacsony kőfalon túl, a kovácsoltvas kerítés mögött. Mit tehet a magyar utazó? Lehajítja a táskáját, és persze rohan csobbanni. Csak a fürdőnacikat kell még kirángatni a bőröndök aljáról.

Hatalmas franciaágyon alszunk a férjemmel, aztán reggel rájövünk, hogy volt vele egy kis baj. Begurultunk a két matrac közé, besüppedt középen, egymásnak feszülve aludtunk.

– Villa, mi? – nyögdécsel derékfájósan a férjem. Toszkána – sóhajtom én, és ettől megnyugszom. Aztán a derekamat tapogatva indulok reggelit készíteni. A két kölyök vidoran érkezik az asztalhoz. Milyen ágyuk van ezeknek?

Több napig maradunk. Bejárjuk Volterrát és San Gimignanot, hát persze, fagyizunk is Signor Dondolinál. Micsoda ízek: dolceamaro, tuttobosco, crema di Santa Fina. A nagyobbik kamaszgyerek diadalmas arccal Curva Fiesolét kér.

– Mi van? Itt mást jelent, nem? Érdekes volt hangosan kimondani.

Aztán csak állunk, nézzük az ősöreg kutat, ez az egyik főtér, a Piazza della Cisterna.

– Járt a városban Dante is – suttogom a családomnak. Szemrebbenés nélkül, gyanakodva néznek vissza rám. Vajon miért vártam, hogy meghatódnak? A tizenhárom megmaradt lakótorony figyelmeztetően nyúlik a magasba. Nono, üzenik a régmúltból, nem volt ez mindig ennyire idilli hely. Háborúzgattunk egymással eleget.

Esténként fürdőzés a medencében, a bokám addigra a kétszeresére dagad. Talán a hőségtől, talán az ezernyi végigbaktatott kilométertől, de sántikálok.

Mosunk is a fürdőszoba csapjában. Két hetes az utazás, négy ember, négy csomag, hát persze, hogy spórolunk a ruhákkal. Vigyorogva nézem az esti séta közben a kivilágított ablakot. Szárítókötél nincs, a redőnyre aggattuk a bugyikat, melltartókat. Fekete kontúrok, izgalmas látvány lehet a kocsiútról. Valami balkáni népek, gondolhatják a tájon átsuhanók.

Maradt még egy teljes hetünk. Holnap irány a tenger.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: