A hónap szerkesztői A hónap témája bolondság

A sámán megmondta

Kedves Olvasók! Az áprilisi szerkesztőség egy rövid, közösen írt novellával szeretne megörvendeztetni titeket. Eddigi novelláinkból fűztünk össze részleteket, reméljük, tetszeni fog! Továbbá ezúton szeretnénk megköszönni a márciusi szerkesztők munkáját! Kedves, segítőkész, vidám kis társaság, pont, mint a mienk. Köszönjük a sok segítséget és támogatást!

Késő délután volt már, mikor a kor divatjának megfelelően rövidnadrágos, micisapkás, rongyos bakancsú rikkancs, Rekedt Muki a hóna alatt egy jó nagy köteg egykrajcáros – összesen 70 ezer példányban megjelenő – Esti Újsággal szélvészként rohant az Andrássy úton az Abbázia kávézótól a Japán kávézó felé, és teli torokból kiabált:

„Lebukott a panamázó politikus! Megölte magát a pszichopata sorozatgyilkos!

– Hagyd abba! Hallod? – ordított rá Panka, és kikapta a meglepődéstől megtorpant Muki kezéből az újságköteget, majd az úttest felé hajította.  – Mit kürtölöd világgá itt ezt a hazug szennyet?! Nem szégyelled magad?

Panka arca vörös volt, keze ökölbe szorult, és közelebb lépett a rikkancshoz. Muki elkezdett hátrálni, karjait arca elé tartotta, hogy azzal tompítsa az esetleges ütéseket.

Aki azon az ominózus hétfő délutánon az Andrássy úton járt, tanúja lehetett annak, ahogy véget ér egy örök életűnek gondolt barátság. Persze azt bizonyára kevesen sejtették, hogy mennyire sorsfordítóak ezek a percek a rikkancs és a lány számára, sőt, ami még valószínűbb: ez a dráma senkit nem érdekelt rajtam és a résztvevőin kívül. Magam sem tudom, miért bámultam őket. Talán a magánéletem teljes hiánya és az ingerszegény környezet volt az oka, talán az, hogy nem értettem, mi vezetett odáig, hogy a rikkancs és kis barátnője ordítoznak egymással. Az utca népe elválaszthatatlannak gondolta őket. Mivel hétköznap délután lévén rajtuk kívül nem volt túl sok vendég, leültem egy közeli asztalhoz, ahonnan figyelemmel kísérhettem az eseményeket. Viszonylag hamar észrevettem, hogy a lány sír, úgyhogy jó esélyt láttam arra, hogy az izgalmasabb részek még hátra vannak.

Egy ideig még üldögélek az asztalnál, de semmi nem történik. A lány végül elrohan, a srác utána. Csalódottan indulok haza. Ahogy befordulok a sarkon, a nagy füves cigit látom meg először. Egy hajléktalannak kinéző férfi kezében van. Eskü megirigylem! Önkéntelenül is elkezdem bámulni, a faszi elkapja a tekintetem, és tudom is, mi következik.

– Elnézést, asszonyom!

Ezen kiégek, milyen asszony? Én még fiatal vagyok!

– Már elnézést, de ne sértegessen! Én nem vagyok asszony!!

– Jaj, bocsánat, elnézést kérek.

Szegény úgy megijed, megsajnálom. Még mindig meglepődök néha, mikor az emberek megijednek tőlem, pedig szinte mindennapos.

Fogalmam sincs, miért, lehet a csapzott fazon miatt, aki a füves cigit szívta, vagy az előző utcai csetepaté hatására, de eszembe jutott nagyanyám szomszédja, az öreg Pista bá, aki hatvanéves korában járt először a fővárosban. Lépteimet az ő szavai kísérték, és a kép a fejemben, ahogy harminccal halad a mindig patyolattiszta fehér zsigulijával az Andrássyn:

„Főmentem a városba nni, csak tótam nekije, mint Gizi tójja a cipót a kemencébe reggelinte. Ütem a zsiguliba azt csak mentem, mint éhes macska mögy a tehén tőgyire. Egyre csak mentem, figyetem azé az út merre engedte, de hajtott a muszáj ahogy susnyásba körgeti az ösztön a gazdasszonyom, mert hát ha szarni köll, hát szarni köll, ugye! Mindegy volt, hogy hova jutok, pont ahogyan Veres Pista bátyámnak vót mindegy a pájinka, csak mentem, ahogyan a legyek se nézik melyik szarszagú istállóba kötözzenek bö. Nem vót semmi, ami otthon tartott vóna, mint ahogyan bözzeg a szomszéd Ferit tartja az új asszonya pöckölöje (dejó nekije), engemet nem érdekelt mán semmi mög senki se. Olyan voltam, mint a kinyuvasztott nyúl bundája, asszony szerint falvédőnek való, se.”

Mindeközben az Operaház földalatti-megállójától az új-zélandi tengerpartig vezető tér-idő alagút túloldalán:

– Ne pattintgasd a csőröd, Sztrigosz bácsi, mert berepedezik! – intik folyton az öreget hol hidegen feddő, hol pedig óvó, fészekmeleg hangon a nővérkék – Akkor aztán mivel töröd fel az érett rimumag héját?

– Egy viharedzett ős-kakapó repedezett csőrrel is tud magot törni! – kacsint rájuk ilyenkor Sztrigosz – De ha mégsem, biztos akad egy drága kakanyó, aki puha, éretlen rimubogyót keres nekem, hogy azzal tápláljon, amíg be nem gyógyul a csőröm!

– Ej, tudod jól, hogy te már nem szaporodhatsz! Minek neked a zöld rimu? Attól rögtön meg akarnál búbolni, amit neked már nem szabad! – csipogják azok, akik ehetnek az ajzó hatású zöld rimuból. Hozzá is dörzsölik pihés tarkójukat Sztrigosz zuzmólepte állához, de még ők se részesítik a tiltott szerelem egyik fajta gyümölcsében sem. A szabálytisztelet a kakapó-kultúra egyik becses őstojása.

– Mégiscsak kár, hogy nem rimumagból keltem ki! – eresztette le sárgás szemhéját a pátriárka.

A nappali szőnyegén feküdtem, a marokkói lámpa körvonalai lassan élesedtek, majd kiemelkedtek a plafon narancssárgájából. Magamhoz tértem. Órák, vagy napok teltek el? Hogy jutottam haza egyáltalán? Ujjaim lassan mozdultak, lábaimat ólmos fáradtság húzta, kezemet próbáltam a halántékomhoz emelni, de mintha még mindig zuhantam volna, a képzelt ellenszél nem engedte mozdulni a végtagjaimat. A sámán figyelmeztetett, hogy ez lesz. Elmondta, hogy az ayahuasca-szertartást egy ismert, megbízható helyen kell végezni, a lehető legkevesebb emberrel és külső ingerrel a közelben. De hát nekem pont az ingerek kellettek! Különben miért próbáltam volna ki egy hallucinogén szert egy állítólag Peruban tanult hatodik kerületi sámánnál? Szörnyű íze volt a barna főzetnek, az émelygésen kívül eleinte mást nem is éreztem. Miután megbeszéltem a jógás barátnőimmel, hogy egyikünknek sem ütött be a dolog, nekiindultam a városnak egyedül, jobban izgatott az éjjeli séta. A COVID utáni első farsangkor megrészegült emberekkel és történetekkel volt tele az Andrássy. Végre levették a maszkokat, hogy felvehessenek egy másikat. És hogy élvezték, hogy végre nem csak félarcú idegenek, hanem egészében valaki mások lehetnek.

Ismét eltelt néhány óra (talán nap?), mire oldalra tudtam fordulni a szőnyegen. Eszembe jutott, hogy a sámán azt is mondta: először mindenben a tükörképemet, azután meg mindennek a lényegét fogom látni. Ki voltam ebben a látomásban én? A médiás múltamból rakhattam össze a rikkancsot, a rendszer ellen lázadó barátnőjének vonásaiban feminista jobbik énemre ismertem, de Pista bá már vagy húsz éve nem ugrott be, most sem értem, honnan, Sztrigosz tollas körvonalai érthetetlenül ironikus módon az exemre emlékeztettek, de mi az a kakapó, és honnan lehetne rimubogyót szerezni? És hol van a lényeg, meg a mindennek az értelme, a 42-k, a kubricki megfejtések, az örökre elmúló szorongás, az angkori templomfalba suttogott szerelem, a szomorú-lebegő megvilágosodás? Egyelőre csak sikerüljön elkúsznom a fürdőszobáig. Hogy került ez a szám a tenyeremre, és ki az az R. M.? Őrültség ez az egész. Bolondság.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: