A hónap szerkesztői regényrészlet

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej

Zsombi tisztában van a társadalmi elvárással, hogy adja át a helyét a buszon a rászorulóknak. Azt is tudja, hogy ő maga képtelen megállapítani, hogy valaki rászoruló-e vagy sem, tehát hallgatnia kéne rám, ha figyelmeztetem.

(részlet)

„Ugyanolyan, csak egészen más” – szokta mondani apám a nehezen meghatározható különbségekre. Zsombiról is sokan mondják, hogy mássága nem olyan mértékű, hogy első pillantásra könnyen meg lehessen állapítani. Még ha föl is teszem, hogy van, aki csak udvariasságból beszél így, a többiek sem veszik észre feltétlenül elsőre. Második pillantásra már többnyire feltűnik valami, és azt kell mondanom, hogy még ez a jobbik eset, mert ha mégsem tűnik fel, abból félreértés, sőt konfliktus lehet.

Megesett, hogy a tömött buszra felszállva Zsombi kiszúrta, hogy éppen felszabadul egy ülőhely, és boldogan rávetette magát. Ugyanezt tette egy másik kamasz fiú is, aki szintén az anyjával utazott. A két gyerek válla összekoccant, de mivel Zsombinak véletlenül fél másodperces előnye volt, ő huppant le a székre. Elnézést kérő mosollyal fordultam volna az anyatárshoz, hogy aztán századszorra is megbeszéljem Zsombival az efféle viselkedés nemkívánatos voltát, de az anyatárs gyorsabb volt nálam. Válogatott szitkok áradatát zúdította a fiamra, amiért kitúrta az övét a jó helyről. Gondoltam, ha válaszolok, parázs veszekedés lesz a dologból, amit én sosem bírtam, így hát döbbent képpel hallgattam. Azt kívántam, bárcsak felszállna egy idős néni, vagy egy kismama, akinek tüntetően átadathatom Zsombival a helyet, de a buszunk éppen iskolajárat volt, tele életerős diákokkal.

Amúgy a tömegközeledés az érzékeny pontjaim egyike. Autó helyett, ha tehetjük, inkább buszozunk, gyalogolunk vagy biciklizünk. Nem akarom, hogy utazás közben is egyedül legyen a gyerek, a kocsi burkában. Mozogjon, szívjon friss vagy akár áporodott, sőt piszkos levegőt, de legyen emberek között, és alkalmazkodjon, akkor is, ha ez néha mindkettőnknek fáj. Így is túl sok időt tölt a barlangjában, biztonságosan kiismerhető gépei között.

Zsombi tisztában van a társadalmi elvárással, hogy adja át a helyét a buszon a rászorulóknak. Azt is tudja, hogy ő maga képtelen megállapítani, hogy valaki rászoruló-e vagy sem, tehát hallgatnia kéne rám, ha figyelmeztetem. Többnyire azonban mégsem teszi, egyszerűen mert képtelen rá. Serken a bajusza, és már legalább fél fejjel magasabb nálam, de belül még olyan, mint egy hároméves, aki megszokta, hogy leülhet a buszon, és boldog, ha megteheti. Már rég nem volt kisgyerek, mire sikerült őt nagy nehezen leszoktatnom arról, hogy buszra szállás közben nagy hangon követelje magának a helyet, és méltatlankodjon, ha mind foglalt. A következő lépés az volt, hogy ne gázoljon át a többi utason, ha megpillant egy szabad széket. Évekbe telt, de már ezt sem teszi. Ott viszont még mindig nem tartunk, hogy hajlandó legyen felállni, ha már egyszer leült. Talán szökőévenként egyszer, nagylelkűségi rohamában, ha éppen kivételesen virágos jókedve van. Különben kiabál, hogy ő jól ül, álljon fel más, és a néni is tud állni. És akkor elkerülhetetlenül jönnek a megjegyzések a hanyag szülőről, neveletlen gyerekről, vagy éppenséggel a megjegyzést tevő oldalba bökése, hogy cssssst, nem látod, hogy hülye? Esetleg az ablakon való zavart, sajnálkozó kibámulás és titkolt, kíváncsi pillantások a szemek sarkából. „De jó, hogy az enyém nem ilyen!”

Az enyém meg ilyen. De nem hülye! Lehetne még ilyenebb is, sóhajtok fel galád önzéssel a „még ilyenebbek” láttán. Bár lehetne olyan is, mint a többi szép, okos, ruganyos léptű, egyenes tekintetű pimasz, akire persze van panasz, de a jövője mégis tele van ígérettel. Utálom magam, amikor irigyen gyönyörködöm mások fiaiban a buszon, és lelkem legalján indázik az epezöld kívánság, hogy bár az enyémben is gyönyörködnének. A válla ugyan csontos, széles, a csípője pedig keskeny, és inas a combja, de a keze bütykös, tartása görbe, járása suta, szemöldöke bozontos, és az ívelt seprűszempillák alól a kék szem nem néz mások szemébe. Néha már szeretném, ha legalább a társaival hangoskodna a buszon, azt se bánnám, ha emiatt neheztelnének az utasok, de az osztálytársait legtöbbször észre sem veszi. Miért nem olyan, mint ők? Bűntudat mardos, hiszen az volna a dolgom, hogy büszke legyek a sajátomra, és esküszöm, hogy tudok is az lenni néha, de mindig és mindenáron nem megy.

Egyszer azt álmodtam, hogy egészséges a fiam. Illetve mit is beszélek, hiszen ő nem beteg! Szóval azt álmodtam, hogy… jaj, de nehéz leírni. Körülírni meg nem akarom. Tehát álmomban tökéletes volt. Ő volt, és mégsem ő. Kedvesen, magabiztosan nézett, és én megrémültem a rám törő bűntudat súlya alatt: nem akarhatom, és nem is akarom, hogy a fiam más legyen, mint amilyen! Az már nem ő lenne. Nem akarom megtagadni a fiamat. Remélem, hogy ez az álom azt jelzi, hogy a „bárcsak” és a „sajnos” fölötti rétegben tudatosan gyarapított elfogadás van, alatta pedig ösztönös. Ha ezen az alsó rétegen átüt néha az irigy vágyakozás, a fölsővel begyógyíthatom a sebet. Például a buszon. Meg az iskolában. De szükség volt már erre a bölcsődében is.

És előtte? Akkor még csak balsejtelem és remény. És egy adag önáltatás.

Amikor az első gondok felmerültek a bölcsődei beilleszkedés során, a velünk foglalkozni kezdő szakemberek visszatérő kérdése volt, hogy akartuk-e a babát. Tudom, hogy ez minden korai adatfelvétel része, de egy idő után már zavart. Talán, mert nagy volt a párom és köztem a korkülönbség? Ez nekünk nem volt furcsa, de egy idő után úgy éreztem, azt sugallja a kérdés, hogy nem kellett volna gyereket vállalnunk. Aztán még az is kiderült, hogy az autisztikus viselkedés kiváltó okai közé régebben a szülői, elsősorban az anyai ridegséget is odasorolták. Az ismereteiket ritkábban frissítő szakemberek talán erre is gondolhattak. Pedig én már régóta és határozottan akartam gyereket, és ez a párom kezdeti bizonytalanságát hamar elsöpörte. Ebben a misztikával való játék is segített.

Kínába utaztunk, munkaügyben, mások ránk bízott gyerekeivel, a Sárga-tenger partjára. Egy este, amikor épp nem mi voltunk ügyeletesek a gyerektáborban, kisétáltunk a vízhez. Aznap kedvező volt az áramlás iránya, a szél másfelé sodorta a szennyet és szemetet, akár fürödni is lehetett volna a jéghideg vízben. A hullámok egyetlen szabályos, fehér tajtékcsíkot építettek a fövenyen. A csíktól a tenger felé nedves, a lábunk alatt viszont száraz volt a homok. Délután a buszban a tengermélyi palotában lakó Sárkánykirályról meséltem a gyerekeknek. Ez a nevezetes Sárkánykirály uralja az összes vizeket, a víz által az időjárást, az időjárás által pedig a természet erőitől függő földművesek életét. Mi lenne, ha most, hogy magunk vagyunk, játékból megkérdeznénk Őfelségét: lesz-e, legyen-e kettőnknek gyereke? Futkosott a hideg a hátunkon. Talán csak a szél fordult hűvösebbre. Gyere ide, Tenger! Ha idejössz, lesz gyerek. Ha nem, akkor talán egyszer abba is beletörődöm. Nem kellett sokáig várnunk a válaszra. Vizes lábbal mentünk vissza a szállodába.

Egy hónappal később, amikor már kettesben nyaraltunk Délkelet-Ázsiában, egy buddhista templomba látogattunk. Az egyik oltáron három alak, a Múlt, a Jelen és a Jövő Buddhája mosolygott félig hunyt szemmel, egyenes háttal, lótuszülésben. Melyiktől szokás gyermekáldást kérni? Ó, egyiktől sem, ingatta fejét a kísérőnk. Egyetemistának látszott, pedig ötvenéves volt, és friss nagymama. A Könyörületesség Buddhájához vezetett minket, a szentély mélyébe. Nádszálvékony női Buddha-alak fogadott, könnyedén a hármas trónus támlájának dőlve. Tőle kérjetek, én is itt kértem, súgta a tolmács. Füstölőpálcikákat nyomott a kezünkbe, és magunkra hagyott. Pár perc múlva a kijáraton túl értük utol. Na, kértetek? Igen. Akkor jövőre fiatok lesz! Jaj, de mi lányt szerettünk volna! Hiába, nincs mit tenni, ha már egyszer fiú van megrendelve… A Könyörületesség Buddhája fiúáldást hoz! A hagyománykövető ázsiai családok többnyire bizony még mindig fiút kérnek.

Egy verőfényes szeptemberi délelőttön aztán el is jött hozzám a fiam. Úgy láttam, apró sárga léggömbként lebeg a magasban, sok más gazdátlan lélekkel együtt. A léggömbök láthatatlan madzagjai lelógnak a mi világunkba. Minden madzag végén apró, finom horog. Ha egy lehetséges anyában fogadókészséget talál, beakad a lelke egy kis nyúlványába, és létrejön a kapcsolat. A legtöbben talán észre se veszik, de én észrevettem ezt az összeakadást. Hirtelen rám törő képzelgés volt, pedig azelőtt nem tartottam magam spiritualitásra hajlamosnak. Nem olvastam, nem is hallottam addig soha hasonlót, mégsem döbbentett meg az élmény. Csiklandozó örömöt éreztem, semmi mást. Itt vagyok, szólalt meg a fiam hangja a fejemben vidoran, de köszönés és bemutatkozás nélkül. Már akkor sem tartotta szükségesnek az efféle sallangokat, és már akkor is külön utakon járt. Jó, hogy itt vagy, kisfiam, már vártalak, feleltem neki gondolatban. A nevét is tudtam már. Zsombor. Ezzel megköttetett az életre szóló szerződés.

Másnap természetesen vennem kellett egy terhességi tesztet, hogy az apja is lássa, amit én már tudtam, hogy a fiunk előző este, nem sokkal a léggömbös fantáziálás után, testileg is megfogant. A lapos műanyagcsőhöz mellékelt papír azt írta, hogy a teszt már néhány napos terhességet kimutat. Vagyis a félnaposat még nem! Meg kellett tehát várnom, hogy elteljen az a bizonyos néhány nap, és akkor tényleg kimutatta.

Azt hittem, ezzel megindul egy belső beszélgetés vége nincs lánca, de tévedtem. Kisfiam ugyan befészkelte már magát méhem dúsuló érhálózatába, de ott teljes, elmélyült csöndbe burkolózott. El volt foglalva. Építkezett. Hiába kerestem a kapcsolatot azzal a belső beszéddel, amivel első közös délutánunkon ő szólított meg, a gyerek most nem válaszolt. Nem kellettek neki a szavak. Nekem viszont igen. Eleinte próbáltam kitalált párbeszédeket folytatni vele, de nagyon mesterkélt maradt az egész. Nem volt igazi, csak meddő fantáziálás, ezért hamar fel is hagytam ezzel. Kapcsolatunk e helyett szuper-intenzív fizikai szakaszába lépett. Elég volt, hogy az anyai test oda- és elszállított mindent, amit kellett, mindig, amikor kellett. A folyamatba csak belezavart volna a beszéd. Mégiscsak zajlott közöttünk egy rejtett kommunikáció, de nem szavakkal, hanem molekulák tengere által, és ez is jó volt. Észre se vettem, de idővel nekem sem hiányoztak már a szavak. Olyannyira nem kerestem őket, hogy az írás gondolatát is félredobtam, pedig évek óta készültem rá, hogy mindent leírok majd. De hát minek nekem az irodalom, amikor enyém az igazi Élet?!

((Athenaeum, 2016))

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: