A hónap szerkesztői novella

Kiripolszky Michaela: Kérjük, értékelje a szállást!

Kivettem egy-egy bögrét a mosogató feletti szekrényből, majd elsikáltam őket. Ki tudja, ki ivott belőlük, és hogy rendesen mosogatott-e. Két teafiltert halásztam ki a dobozból, majd a bögrékbe helyeztem őket. Végül mindkettőt leforráztam.

Egy halom használt papírzsebkendő hullott a padlóra, amikor a telefonom jelzését hallva felpattantam az ágyról. Az asztalra raktam, amely a szoba másik felén volt. Akkor találtam ki ezt a praktikát, amikor pár napja a mobilom kiírta, hogy az előző nap több, mint nyolc órát használtam.

– Nyolc óra. Basszus. Az egy munkanap – állapítottam meg fennhangon, mielőtt cselekvésre szántam el magam. A cselekvés annyit jelentett, hogy hosszabb-rövidebb időre az asztalra tettem a telefont, ahol kívül esett a karnyújtásnyi távolságon. Most viszont megszólalt a jellegzetes hang, amely többek között az üzenet érkezését is jelezte.

– Csak nem? – Felugrottam. Hát, nem. E-mailem jött a szálláshely-szolgáltatótól, amelyik segítségével lakást béreltünk a párizsi kiruccanásunk során. „Kérjük, értékelje a szállást!” A tárgyban ez az egyszerű, határozott, udvarias kérés állt, amelynek megfogalmazója biztosan nem sejtette, hogy a sokmillió felhasználó közül egy majd könnyekben tör ki a sorokat olvasva.

Pedig nem is indult olyan rosszul a dolog. Mindketten túlhajtottuk magunkat, egyetértettünk abban, hogy ránk férne egy kis kikapcsolódás. Hát, ha másban nem, legalább ebben. És hova máshova mentünk volna, mint a szerelem városába, ha oda volt a legolcsóbb a fapados repülőjegy?

A reptéren, amikor már vagy fél órája a telefonját nyomkodta, megjegyeztem, hogy  mi is olyanok vagyunk, mint azok, akikről pár hónapja azt mondtuk, hogy sosem fogunk rájuk hasonlítani. Azt hiszem, ezzel a mondattal vált egyértelművé számomra, hogy olyan határozottan és visszavonhatatlanul tartunk valami felé, mint ahogy a Titanic úszott a jéghegy irányába. És az is, hogy ennél a valaminél talán még az a jéghegy is jobb volt.

A repülőn próbáltam úgy viselkedni, mintha ez a ráébredés nem történt volna meg. Ő is próbált, de az is lehet, hogy ő ekkor még nem jött rá arra, amire én. Rendelt egy kávét magának és nekem is, majd az új felsőmet is megdicsérte. Élénkpiros, a karján hímzett virágokkal. Nem is vittem magammal más hosszúujjút, a kézipoggyászban nem fért el, három napra pedig elég egy is. A kirándulás végére a felső mellkasát furcsa mintázatban marták ki a könnyek. Nem a legjobb minőség. Soha többé nem fogom felvenni.

Amikor megérkeztünk, esett az eső. A buszút a reptérről a városba másfél óráig tartott. Az autópálya melletti táj sivár és unalmas volt, ennek ellenére mindketten azt bámultuk beszélgetés helyett.

A szállás elhelyezkedése ideális volt, közel a városközponthoz. Ha felálltam az ágyra, és úgy néztem ki a tetőtéri ablakon, még kilátás is nyílt a környező épületekre. Egyébként csak a szürke égbolt látszott. Ez volt az első, ami feltűnt, meg az, hogy a szobában két egyszemélyes ágy van, amelyeket egy éjjeliszekrény választ el, rajta vidám, pöttyös szövet burájú éjjeli lámpával. Nem kommentáltam, ahogy ő sem.

A szállásadó teát, kávét, kis kiszerelésű mézet és tejszínt készített a konyhapultra. Vizet töltöttem a narancssárga virágokkal díszített forralóba, majd a pultra támaszkodva vártam, hogy felforrjon.

– Kérsz teát? – kérdeztem.

– Aha – válaszolta, majd az asztalhoz lépett, kihúzta a széket, amelyre egy tulipános párnát kötöttek, és leült.

– Feketét vagy zöldet?

– Zöldet.

Kivettem egy-egy bögrét a mosogató feletti szekrényből, majd elsikáltam őket. Ki tudja, ki ivott belőlük, és hogy rendesen mosogatott-e. Két teafiltert halásztam ki a dobozból, majd a bögrékbe helyeztem őket. Végül mindkettőt leforráztam. Gondosan ügyeltem arra, hogy a művelet alatt mindig az aktuális tennivalóra figyeljek, ne pedig rá. Szótlanságunk a lejtőn lassan lecsordogáló víz elkerülhetetlenségével sodródott egy nehéz, de szükséges beszélgetés felé.

– Khm – köszörültem meg a torkom. Mesterkélt, modoros gesztusnak éreztem, de nem jutott eszembe más, amivel kizökkenthettem őt a telefonja bámulásából. – Azt hiszem, beszélnünk kéne.

– Igen – Letette a telefonját az apró kamillákat mintázó terítőre, a kijelzővel az asztallap felé. – Én is azt hiszem.

– Te miről szeretnél beszélni? – Kérdőn néztem rá, abszolút szerencsétlennek érezve magam.

– Először mondd, hogy te miről. – A szája bizonytalan félmosolyra húzódott, miközben kiejtette a szavakat.

– Hát. Az van, hogy… Úgy érzem, hogy az utóbbi időben… – Nem hittem el, hogy megint itt vagyok, ebben a beszélgetésben. – Úgy vettem észre, hogy a kapcsolatunk már nem ugyanolyan. És azon gondolkodtam, hogy mi lehet a megoldás.

– Á. – A szemembe nézett. Kék pupillái mintha lézersugarakat lőttek volna a szívem irányába. – Szerintem a megoldás egyszerű.

Pár másodpercig vártam, hogy elmondja, mi lehet az, de úgy tűnt, hogy a kérdésemre vár. Nem okoztam neki csalódást.

– És mi az? – Ahogy kimondtam, a mellkasom mintha felrobbant volna. Éreztem, ahogy a hátamon legördül egy verítékcsepp. Előre tudtam a választ.

– Azt hiszem, szakítanunk kellene. Ez már nem működik. Akárhányszor is beszélnénk meg, nem segítene – szólalt meg egy olyan férfi hangján, aki határozott, visszavonhatatlan és jó döntést hozott.

– Nem mintha annyit beszélgetnénk – válaszoltam néhány másodperces szünet után, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Ekkor még azzal áltattam magam, hogy nem fogok előtte sírni.

– Nem. De nem is segítene – nyomatékosította. Valakinek, aki nem ismerte, úgy tűnhetett volna, hogy magát győzködi.

– Szerintem sem – jelentettem ki dacosan, de a szavaim élét valószínűleg elvették a kicsorduló könnyek.

– Na. Ne sírj. Mindkettőnknek jobb lesz így. – Az arcom felé nyúlt, hogy kisimítsa a szememből a belehulló hajtincset. Elhúzódtam.

– Igen. – Igyekeztem ugyanolyan határozottnak tűnni, mint amilyen ő volt az imént. Mosolyt erőltettem az arcomra. Közben az járt a fejemben, hogy a sminkem minden bizonnyal elkenődött. Úgy nézhettem ki, mint egy groteszk, síró bohóc. Érzékeltetni akartam, hogy a beszélgetés a részemről itt véget ért, nem fogok visszakozni, sem könyörögni. – Szétnézek a városban. – Úgy mondtam ezt, mintha az előbb egy finom ételről vagy egy érdekes filmről cseverésztünk volna.

– Jövök én is. – Felhajtotta a teát. Követtem a példáját.

A hétvége nagyrészt azzal telt, hogy sétáltunk, és úgy viselkedett, mintha csak ő lenne és a Szajna, és merő véletlenségből lépkedne ott valaki mellette. Így néztük meg az Eiffel-tornyot, a Diadalívet és a Louvre-t. Mindegyik wécéjében sírtam, de előtte csak ritkán.

Amikor leszálltunk a repülőről, elbúcsúztunk. Ő taxiba szállt, én a reptéri busszal mentem a belváros felé. Azóta nem beszéltünk, de minden alkalommal, amikor jelez a telefonom, abban reménykedem, hogy ő írt.

Hangulatos lakás. A virágmintás stílus remekül illik a párizsi romantikához. – Amint befejeztem a gépelést, rögtön ki is töröltem a mondatot.

A legjobb hely, ha véget akarsz vetni egy kapcsolatnak. A szabadság kuckója. Elhagy-lak! – Arcomon a gúnyos mosoly vérszegény másával nyomtam meg a küldés gombot.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: