– Több embert már ne hívjon fel, Marika, mindjárt tíz óra, kezdünk. Igyon inkább egy kávét!
Az idős orvos aggódó atyai tekintettel néz asszisztensére. Marika feláll, a hátsó szobába megy, ott a vízforraló. Kis tasakból „három az egyben” kávét szór a csorba bögrébe. A készülék kattan, mikor a víz felforr, a húszas évei vége felé járó nő óvatosan önti a pohárba a lobogó vizet. Megint túl sok lett, de sebaj, egy plusz kockacukorral még finom is lehet. A doktor úr nem kávézik, ezen nagyon csodálkozott, amikor bő egy éve elkezdett itt dolgozni. Mint ahogy azon is, hogy az idős háziorvos sokszor magában beszél. Mint most.
– Mintha ügynökök lennénk, hát hová jutott ez a világ? Mi vagyok én, hogy a betegeimet kell zaklatnom? Felháborító! Még hogy én győzködjek mindenkit, hogy adassa be az oltást? Enyém a felelősség, de a kérdésekre én magam sem tudom a választ. A vakcina állítja meg a járványt, ezt nem értik meg sokan.
Az orvos a falon lévő bekeretezett oklevelekre, kitüntetésekre pillant, a tükröződésben meglátja fáradt arcát, elgyötört tekintetét, ősz haját, mélyülő ráncait. Az elmúlt egy év tette ezt vele. A koronavírus, a félelem, a bizonytalanság. Hiányoznak a betegei. Telefonon gyógyít, mint egy kuruzsló, az oltással pedig még neki kell piacolnia. Persze a betegeknek is van ám kérdésük, és igényük is. Hogy ők a kínait nem akarják. Meg az oroszt se. Most meg már a Modernát se, mert ugye látta doktor úr is a fotókat az interneten, hogy micsoda piros lett az emberek karja tőle. AstraZeneca? Hát nem akarnak ők meghalni a vérrögtől!
Tíz adag érkezett most hála Istennek a Pfizerből, ezzel kapcsolatban legalább nincs sok kifogás. De így is megküzdöttek Marikával a múlt héten, mikor fel kellett hívni a betegeket, és időpontot egyeztetni velük, hogy be tudnak-e jönni ma az oltásra. Harmincnyolcat hívtak fel, mire meglett a tíz igen. Vagyis kilenc, mert az iskolaigazgató odaszólt, hogy a nejének rakjanak félre egyet. Micsoda világ ez? Inkább horgászna, meg az unokáival kirándulna. Még egy év – nyugtatja magát, de maga sem biztos abban, hogy egy év múlva nyugdíjba megy-e. Hiszen ha eltűnne ez az egész vírus, akkor szeretne még maradni. Szereti a betegeit. Az elöregedett kis faluban sokaknak ő jelenti a társaságot, a legtöbben csak beszélgetni járnak a rendelőjébe. Vagyis jártak.
– Jó reggelt kívánok, Erzsike néni! Hogy tetszik lenni?
Marika csilingelő hangja mindig megnyugtatja a betegeket. Hosszú fekete haját ilyenkor szoros kontyba tűzi, felveszi hófehér köpenyét, amire egy apró katicát hímzett. Ilyenkor kihúzza magát és büszke arra, hogy segítheti a doktor munkáját. Nem érdekli, ha kihűl a kávé, ha sok a túlóra, ha hétvégén is dolgozni kell. Messziről jött, sokat küzdött, neki az, hogy itt lehet, mindennél többet jelent. Ezt igyekszik nap nap után meghálálni, és bár a doktor eleinte tartott attól, hogy a betegek elfogadnak-e egy roma lányt, Marika tündéri kedvessége szétoszlatta a kételyt. Még az se számított, hogy nem idevalósi, az ország másik feléből, valahonnan Zalából jött.
– Tessék csak leülni. Megmérem a vérnyomását még az oltás előtt. Ne tessék félni, nem lesz semmi gond. A tajkáryát el tetszett hozni? Nem? Nem baj, kikeresem rögtön a számát. Tessék nézni, adok egy papírt, ezt tessék jól eltenni, ezen rajta van, hogy mikor kell jönni a második oltásért. A dátumot pirossal bekarikázom, de előző nap azért majd felhívom Erzsike nénit. Vegyük csak le ezt a kardigánt egy percre. Melyik karjába tetszik kérni? A balba szokták, igen.
A vakcina beadása öt másodperc, nem úgy az adminisztráció. Főleg, ha ilyen lassú a rendszer. Negyedóránként osztották be a betegeket, hogy legyen idő mindenre. Hogy a váróban ne csoportosuljanak. Kicsi a helyiség, ha már ötnél többen vannak, nem lehet tartani a távolságot. Persze ilyenkor mindenki korábban jön. Hátha.
– Ugye, hogy nem is fájt? – segíti fel a barna kötött kardigánt a nénire, és karját óvatosan fogva kikíséri a rendelőből. A néni szótlanul lépked, Marika egy pillanatra elcsodálkozik, hisz nem szokott ő ilyen mogorva lenni.
– Szabó bácsi következik – néz biztatón az idős bácsira, aki lassan feláll a székről, övét hatalmas pocakja alá igazítja, és komótos léptekkel a nő felé indul.
– Marika, kérlek, nem lehetne egy kicsit felpörgetni a dolgokat? – harsan fel egy női hang. Csillára, az iskolaigazgató feleségére szegeződik minden tekintet, de a nőt nem különösebben érdekli az öregek pillantása. Sőt, még élvezi is, ha szóbeszéd tárgya lesz, hisz legalább történik valami körülötte.
– Elnézést kérek, de sajnos nagyon sok az adminisztráció, mi nagyon sietünk mindennel – próbálja Marika megnyugtatni a hirtelenvörös nőt, aki hosszú körmeit idegességében a mellette lévő üres széken kocogtatja.
– Értem, persze – negédeskedik most már –, akkor nem kerülhetnék előrébb? Biztos nem bánnák a többiek sem. El sem tudom mondani, hogy mennyire ki vagyok merülve. A gyerek otthon tanul, ez a digitális oktatás pedig kikészít. Főleg, hogy most Károly is otthon van, aztán így iskolát igazgatni se egyszerű. Ráadásul Gizikét is nélkülöznöm kell, mert a férje beteg lett, nincs, aki mosson, főzzön, takarítson. Minden az én vállamat nyomja – néz körbe bánatos kiskutyaszemekkel, de az öregektől semmi együttérzésre nem számíthat. Többen négy–öt gyereket is felneveltek bejárónő nélkül, úgy, hogy az uruk a földeken dolgozott.
Marika megszokta már, hogy Csillának minden azonnal kell. De ez most nem az a helyzet, amikor kivételezhetnek. Így is az elsők között oltják, pedig nem is veszélyeztetett korú.
– Mondd meg, hogy krónikus beteg vagyok – utasította férjét, mikor kiderült, hogy a faluba is jön végre vakcina. Ráadásul Pfizer. – Nem érdekel, Károly, hogy mi etikus, meg mi nem az. Miattad költöztem ide lószarházára, ez a minimum. Hívd fel a doktort, hogy vegyen fel a listára.
Ez nem csalás, nyugtatta magát később, hiszen tényleg krónikus beteg. Pajzsmirigyes. Mondjuk, ki nem az, de legalább valamire jó ez az alattomos betegség. Megkaphatja az oltást, nem kell hónapokat várni rá. Ha pedig megkapta, már megy is Spanyolországba az első házasságából született lányához, ő ugyan nem fog itt megpenészedni. Ott legalább nyitva van minden, a kávézók, éttermek, mozik, színházak. A kis Danika? Hát ő nyugodtan itthon maradhat az apjával.
– Jól vagy, Erzsikém? Hogy vannak a gyerekek? – ül át Margit néni a beoltott Erzsike mellé. Ő is nyugodtan várja a sorát, sőt, szinte örül, hogy végre újra emberek között lehet. Erzsike néni összeszorítja száját, nem akar ő itt csacsogni meg fecsegni. De Margit csak faggatózik, Erzsikéből meg egyszer csak vulkánként tör elő a vélemény.
– Kell a brontnak ez az oltás, Margit. Be se akartam adatni, de a gyerekek erőszakoskodtak. Nem vagyok én hülye, attól, hogy öreg vagyok, van nekem internetem, a gyerekek bekötötték, hogy szkájpoljak az unokákkal. Hát ott meg aztán nem az van, amit a tévében mondanak, hanem az igazság. Hogy azért oltanak minket, hogy megöljenek. Gondold meg, Margit, hogy miért nem a dolgozókkal kezdik? Nekik kéne inkább, nem nekünk. Így akarják megritkítani a népet, hogy aki sokba kerül, azt elteszik láb alól. Majd meglátod te is. Milyen veszélyben vagyok én, hát most mondd meg. Egész nap ki se megyek az utcára, a gondozó Évike vásárol be heti kétszer, azt is felakasztja a kapura. Hát ettől vagyok én veszélyben? De a gyerekek meg féltenek, hát jobb a békesség, azt mondtam nekik is. Hogy ha ebbe kell meghalni, akkor legyen.
Halk kopogás, fiatal lány áll kétségbeesetten az ajtó előtt, fején kapucni, zavarában egyik lábáról a másikra áll.
– Nincs ma rendelés – lép oda az igazgatóné –, csak a korona ellen olt a doktor úr. Ki is van írva. Gyere vissza hétfőn.
A tizenéves lány lesüti szemét, de nem mozdul. A rendelő ajtaja ekkor kinyílik, Szabó bácsi mögül pedig Marika tekintete találkozik a rémült lányéval.
– Bianka, hát te mit keresel itt? Tudod, hogy csak hétfőn lesz rendelés – nyitja ki résnyire az ajtót.
– Tudom, csak hát nagyon sürgős lenne beszélnem a doktor úrral – szipog, remeg a lány, hatalmas könnycseppek gördülnek le bársonyos bőrén. Marika odasúgja, hogy menjen az épület mögé, kinyitja a hátsó ajtót, itt most tényleg nem lehet bejönni, csak az oltásra váróknak.
– Csókolom – lép be remegve pár perc múlva a rendelőbe, a doktor csak a fejét ingatja.
– Kislányom, te nem is az én betegem vagy, neked még a gyerekorvoshoz kéne menni. Nem ér rá csütörtökig? Vagy ha tényleg annyira sürgős, akkor fel kell hívni a 112-t.A lány zokog, de a zaklatott, elfúló félszavakból csak összerakják a képet. Kiderül, hogy Bianka lefeküdt a barátjával, és bizony nem védekeztek. És most fél, hogy mi lesz, mert kitagadnák, ha terhes lenne. Ezért jött. Az esemény utáni tablettáért, amit csak receptre adnak ki.
– Van rá pénzem – húzza elő zsebéből a gyűrött ezreseket.
– Nagyon sajnálom, kislányom, de nem írhatok fel neked gyógyszert. Csak a saját orvosod teheti meg, vagy a nőgyógyász. Tényleg sajnálom, de engem meg is büntethetnek, ha egy kiskorúnak ilyen komoly és veszélyes tablettát írnék fel. Érted, igaz?
Bianka magába roskadva hagyja el a rendelőt. Marikát saját emlékei fojtogatják. Neki még csak annyi esze sem volt, hogy elmenjen az orvoshoz és kérjen egy ilyen tablettát. Fogalma sem volt, hogy ez az egész hogy működik. Amikor pedig a baj kiderült, akkor már késő volt. Meg kellett szülnie a kicsit. Ha tizennégy évesen egy kicsit gondolkodott volna, nem kellett volna annyit szenvednie. Nem tagadta volna ki a családja azért, mert örökbe adta a gyereket. Pedig tudta, hogy helyesen cselekszik, csak hát a család nem így gondolta. Ezért kellett eljönnie otthonról az ország másik végébe. Néha még eszébe jutnak kislánya kis kezecskéi, a fekete haja, a jó illata. Aztán arra gondol, hogy szép helyen nevelkedik, jó családban, saját szobával, rózsaszín ágyneművel. Nem kell a kútra járnia, nem kell fát lopnia. Helyesen döntött.
A doktor az igazgatónét oltja épp, Marika a számítógépen pötyög valamit, majd előveszi a telefonját, hogy elküldjön egy üzenetet: Bianka! Mindjárt odaszólók a patikába, hogy te váltod ki a gyógyszeremet. Feltettem a felhőbe, ha megvan, azonnal vedd be, és erről ne beszélj senkinek.