A hónap szerkesztői kriminovella

Kiss Ildikó Judit: Az erdészház

– Jól van akkor dögölj meg, hülye picsa! Így legyen rendes egy férfi, hálátlan ribanc! - mordult ki a fickó a luxusautóból, majd felhúzta az ablakot és maga után hagyta a fiatal nőt.

Köd volt. Szokatlanul sűrű, tejfehér köd. Takács M. Liliána lépteire szürke árnyékként hajoltak rá az útmenti fák. Az ágaiknál összeérő, magas bükkök mögött alig pár méterre sűrűsödő erdőt már nem lehetett látni, de Liliána tudta, hogy ott volt, hogy körülötte mindenhol csak erdő volt, és ő az egyetlen úton gyalogolt, ami kivezetett onnan. Liliána, az elsőregényes fiatal írónő teljesen egyedül volt az éjszakában. Legalábbis így gondolta, de a lehetőségtől, hogy mégsem, nem volt teljesen nyugodt. Ahogy telefonja egyre csökkenő aksijelzését figyelte, amin már csak egyetlen csík világított, kezdett pánikba esni. Lekapcsolta mobilja lámpáját, ami sokat amúgy sem segített neki, és az út szélére sietett, hogy ha arra jár egy autó, nehogy áthajtson rajta, és úgy végezze, mint egy nevesincs mellékszereplő valamelyik Stephen King regényben. Liliána íróagya azonnal beindult, egyenes arányban a félelmével. Eszébe jutott, amikor tizenévesen először olvasott horrort és utána hosszú évekig nem tudott úgy elaludni, hogy kilógott a lába a takaró alól. Most pont úgy érezte magát, mint amikor kislányként nemcsak a lábfejét nem merte takaró nélkül hagyni, de az ágy alá sem mert soha benézni. Pedig mára már azt gondolta magáról, hogy ő aztán egy „tökös kis nő”, aki nem fél semmitől. De nem látott mást, mint a ködbe vesző erdei utat maga előtt, ez pedig nem segítette tökösségében.

Liliána jobban összehúzta magán a kabátját, miközben átkozta a percet, amikor gyalog indult tovább nagyapja erdészháza felé. A ház azóta állt üresen a pilisi erdő közepén, amióta az öreg pár hónappal korábban meghalt. Hideg lehelete összeölelkezett a ködpára lassú körkörös alig észlelhető mozgásával, ami az úttal együtt húzta őt magába, ahogy léptei vitték felefelé az enyhén meredek hegyi úton. Úgy tervezte, hogy a jó öreg Saabját, ami két durranás után pár száz méterrel korábban megállt, még tavasszal lecseréli, de elsőkönyves írónak lenni nem olyan kifizetődő, mint azt ő elképzelte, amikor még semmit nem tudott a könyvkiadás világáról. Hirtelen nem látott maga előtt mást, csak egy baljós képzelgést arról, hogy fog fiatal, még sikertelen íróként eltűnni, mert valami őrült pacák megtalálja őt ott az út mentén, majd halálra erőszakolja, és elássa valamelyik fa alatt. Újra ránézett a telefonjára, de sem gps, sem vétel nem volt rajta. Nem volt semmi, csak ő, a köd és az erdő.

A fekete elektromos Mercedes olyan halkan gurult Liliána mögé, hogy a lány már csak akkor hallotta meg, hogy ott van, amikor a lehúzódó ablak monoton zümmögését érzékelte szinte közvetlenül maga mellett.

– Elvigyelek? – kérdezett ki az autóból egy bizsergető tekintetű szőke férfi.

– Jaj, nem kell, köszönöm, apukám az előbb hívott vissza, pár pillanat és itt van. – válaszolt Liliána megjátszott könnyedséggel, ami túl erőltetettre sikeredett, ahogy felemelte kissé a kezét, amiben a telefont tartotta. A férfi elnevette magát.

– Ugyan már, itt nincs vétel, sosem tudtam errefelé telefonálni. Gyere, szállj be, elviszlek a következő embereknek való helyre, ahol valóban segítséget tudsz kérni. Gondolom, az a piros roncs a tiéd a kanyarban lent.

– Nem roncs! Csak öreg. Köszönöm, hogy felajánlja, de nem kell, hogy elvigyen. Apám mindjárt itt lesz.

– Figyelj, kislány, tudom, hogy csak be vagy szarva, azért nem akarsz beszállni ide, de hidd el, nem fanyalodnék rád. Egyrészt, nem vagy az esetem, másrészt, ez a köd veszélyes lehet, valami félrészeg suhanc elüthet, aztán felzabálnak a vaddisznók, és a büdös életbe nem talál rád senki!

– Azt mondtam, nem, köszönöm! Ne erőlködjön!

– Jól van akkor dögölj meg, hülye picsa! Így legyen rendes egy férfi, hálátlan ribanc! – mordult ki a fickó a luxusautóból, majd felhúzta az ablakot és maga után hagyta a fiatal nőt.

Takács M. Liliána figyelte a távolodó vörös hátsólámpákat, amik egyre kisebb csíkká szűkültek, mintha egy, a ködben megbúvó hunyorgó szörnyeteg szempárjaként néztek volna visszafelé. Miközben próbálta belőni, hogy mennyire lehet a nagyapja házához vezető leágazástól, Liliána nyugtalansága kicsit alábbhagyott, még akkor is, ha a párás hidegtől szinte mindene átfagyott és nem látott semmit a ködtől. A nevetséges hazugságára gondolt és arra, hogy az apja sosem jönne megmenteni őt, akkor sem, ha fel tudta volna hívni, inkább beszólt volna valami olyasmit, hogy „látod milyen hülye vagy egyetlen lányom, a fasznak kell neked erdészházba menni írónősdit játszani. Úgysem leszel soha sikeres, mennél inkább férjhez!”. Liliána korholta magát, hogy minek gondol az apjára,és már majdnem egy egészséges önszidalmazó „bazdmeg Lilinél” tartott, amikor a téli erdőben kopogó lépteit egy hirtelen harsogó dudaszó szakította félbe. Az erőteljes fékezéssel megálló fehér Volkswagenbő egy ötven körüli kerekarcú, szűkszemű nő pattant ki, majd Liliána elé sietett.

– Kedveském, én Pongrácz Zselyke Zsófia vagyok. – nyújtotta kesztyűs kezét Liliána felé. – Nehogy megijedj, segíteni szeretnék. Tiéd az a pofás kis Saab a kanyarban odalent?

– Öööö… Igen, az enyém – válaszolta meglepetten Liliána.

– Jaj, kedvesem, kitettem még egy háromszöget mögé, és a csomagtartóból azt a nagy bőröndöt kivettem, nehogy ellopják, a szélvédőn pedig otthagytam a telefonszámom, arra az esetre, ha nem találtam volna rád itt az úton. Azt hittem, beszálltál a Békás Palihoz, aki még ebben a sűrű ködben is megelőzött, hát persze, neki Mercije van, hogyne előzne meg. De itt vagy, kedvesem. Gyere, elviszlek a bőröndöddel együtt oda, ahová tartottál. Remélem, nem mész túl messzire, mert én innen fél órára lakom, annál tovább nem vagyok hajlandó vezetni ebben az időben – mondta a nő lehengerlő gyorsasággal.

– Nem, nem, én a kilátóhoz vezető elágazásnál, az erdészházhoz vezető útnál ki is szállnék, az körülbelül húsz kilométerre lehet innen.

– Az öreg Jenő házához mész, csak nem az unokája vagy?

– De igen, Takács M. Liliána vagyok!

– Jaj, kedvesem, hogy én mennyire örülök neked! Jenőt jól ismertem, rettentően sajnálom, hogy meghalt. Csak nem eladni jöttél a házat? – kérdezte a nő, miközben visszaszállt az autóba. Liliána automatikusan követte. Az anyósülés háttámláját műanyag zsák fedte be, és az ülőfelületén is ugyanolyan fekete szemeteszsák terült el. Liliána ráült az enyhén zizegő anyagra, és a biztonsági öv után kutatott kezével, de nem nézett hátra vagy oldalra, a mellette ülő nőt figyelte.

– A kutya miatt van, Lilikém.

– Micsoda?

– A zsák az ülésen. – felelte a nő, akinek pillanatok alatt elkomorult az arca. Beindította az autót, majd elindult a ködös úton, egyenesen, felfelé.

– Jaaa, eszembe sem jutott rákérdezni. – hazudta Liliána, és becsatolta az övét. Nyugtalansága hirtelen erőteljesebben visszatért, de fogalma sem volt, miért mart olyan mélyen a gyomrába, mint soha azelőtt egész életében.

– Elviszlek a házig, a bőröndöddel úgysem fogsz tudni besétálni a földúton, autóval két perc alatt ott leszünk – jelentette ki a nő, aki feljebb tekerte a fűtést, miközben levette a kesztyűjét, sapkáját, és kigombolta kabátja felső gombjait.

– Nem akarok kellemetlenséget okozni, tudom, hogy kocsival menyire utálatos dolog azon az úton közlekedni – felelte Liliána, aki letekerte a sálját a nyakából, bár a fullasztó érzése így sem csillapodott.

– Mondtam én Jenőnek csomószor, hogy ha eladná nekem a házat, én bizony leaszfaltoztatnám azt a hétszáz méteres utat, de ő piszok mód ragaszkodott ahhoz a házhoz, nem akarta eladni.

–Persze, hogy nem! Az a ház nem eladó, családi örökségünk, ahogy ez a terület is. – mondta Liliána büszkén, kicsit nagyobb hévvel, mint szerette volna. Próbálta nem feltűnően bámulni és szinte csak a szeme sarkából szemügyre venni a nőt, aki Zselyke Zsófiaként mutatkozott be neki, és aki így közelebbről már nem is tűnt olyan kedvesnek, mint első ránézésre. Hosszú fekete kabátja alatt élénk lila pulóvert viselt, nyakán pedig rozsdavörös sál volt legalább négyszer körbetekerve. Arca puffadt volt, feldagadt, mint Katinka nénéjének, Liliána anyai nagynénjének, aki Xanaxon és vodkán élt. A kormányt markoló nő kezei vörösek és piszkosak voltak. Amikor a váltóra tette jobb kezét, a beépített navigációs képernyő félhomályában látni lehetett, hogy a berepedezett bőrbe ragadt koszt nem sikálta ki rendesen. Az egyre melegebb belső térben Liliána erőteljes fejbőrszagot kezdett érezni, de nem olyat, mint ami nagyapja szalmakalapjába szorult nyaranta, hanem kellemetlen szúrósat, ami inkább a mosdatlanság jele lehetett.

– Nem féltél ott kint egyedül? – intett a fejével az erdő felé az idősebb nő.

– Nem – felelte Liliána határozott hangon.

– Pedig a félelem jó dolog, óvatosságra int. – Nézett Zselyke Zsófia Liliána arcába széles vigyor kíséretében, ami cseppet sem érződött bíztatónak vagy kedvesnek.

– Óvatos voltam, látja, nem szálltam be amellé a férfi mellé sem.

– De mellém igen – jött a halk válasz.

Liliána az ablak felé húzódott, a nő egyre szétterjedő szaga kezdte émelyíteni, de nem merte letekerni az ablakot.

– Tudni szabad nagyapád miben halt meg?

– Öööö, igen, azt mondta az orvos, hogy megállt a szíve álmában.

– Látod-látod, ha eladta volna nekem a házát, most nem rizikóztad volna itt meg, hogy megerőszakoljanak, hagyhatott volna rád pénzt is.

– Ez a ház nem eladó, itt fogok élni, ha egyszer családom lesz.

– Drága Lilike, hogy te milyen kis naiv lélek vagy! Az erdő nem gyerekeknek való hely. Meg nem is fiatal városi nőknek – mondta dallamosan csengő hangon az idősebb nő. Liliána gerincén felfelé pedig hirtelen jeges borzongás futott végig.

A fehér autó lekanyarodott a főútról, és az erdészház felé vezető mellékútra tért. A hepehupás földúton lassan haladtak, Liliána visszatartott lélegzettel próbálta kitalálni a nehézkesen szuszogó nő gondolatait, mígnem a lámpák végre megvilágították a kőház oldalát, majd a bejárati ajtóhoz vezető fából épült hatalmas veranda lépcsőit is. Liliánán valamiféle belső rettegés lett úrrá, maga sem értette miért. Fogalma sem volt, hogyan nem tűnt fel neki azonnal, mennyire hátborzongató ez a keskenyszemű, lefelé görbülő szájú nő, aki mellette ült, de márnem is volt ideje kitalálni, mert az egy határozott lendülettel egy injekcióstűt vágott Liliána nyakába.

– Milyen jó, hogy annyira hülye vagy, hogy levetted a sálad, amúgy bajban lettem volna – mondta a nő, aki piszkos ujjaival rápöccintett egyet Liliána orrára, és a földre dobta a kiürített injekcióstűt.

– Akár a nagyapád! Pedig én kifizettem volna az árát, de nem, ti nem értitek a szép szót. Látod most ezt kellett tennem! Ez az én házam, én érdemlem csak meg, hogy itt éljek, ezen a helyen! Az ostoba vénember állandóan csak a faluközpontban lógott, römizett a Talpasban, te meg, te nem tudsz semmit az erdőről, városi fruska! Ideállítottál egy matuzsálem bőrönddel, amiben csupa haszontalan ruhadarab van! Bezzeg én! Én a Pongrácz Zselyke vagyok! Én tehetséges festő vagyok, nekem itt a helyem a fák között, a természethez közel, hogy tisztán tartsam az alkotói igaz énem, és….

Takács M. Liliána nem figyelt többé a nő hangjára, érzékei máshová terelődtek. Nem bírt mozdulni, teljesen elvesztette a kontrollt a saját teste felett. Az agya viszont kitisztult. Hirtelen olyan tisztán emlékezett nagyapja szavaira, amikor egy bizonyos Őrültzséről mesélt, mintha ott suttogta volna a fülébe az eszelős sztorikat a nőről, aki néhány éve költözött az erdő melletti panzióba, és pár havonta feltűnt, hogy azzal zaklassa nagyapját, hogy meg akarja venni a házát. Liliána nem értette, hogyan felejthette el, közben pedig agyába hasított a felismerés, lehet, hogy nagyapja nem is álmában halt meg, de a gondolatai végére már nem ért el, mert ahogy Őrültzsé behajolt fölé a kocsiba, és kivette az erdészház kulcsait a lány kabátjának zsebéből, Liliána előtt elsötétült minden.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: