novella

Szegedi Andrea: A kőbalkon foglya

Hirtelen összefutott a nyál a szájában, rájött, hogy hiányoznak neki az amerikai ízek.  Bár utálta a feketéket, de jazzt akart hallgatni,  éjszakai életet, bowlingot, normális boltokat akart. Bármit, csak ne ezt a szart, ami itt van.

A férfi a balkonon állt, csípőjével a kőkorlátnak támaszkodva bámult lefelé. A háztól nem messze lustán kanyarodott a folyó, a szélben fodrozódó vízen élesen csillogott a koratavaszi nap. Április volt, ezen az égtájon még épp a tél vége, a tavasz kezdete. A folyóparton párok sétáltak, körülöttük vasárnapi ünneplőbe öltözött gyerekek rohangásztak. Néhányan a padokon ücsörögtek, élvezték a várva várt napsütést. A fákon még rügyek is alig fakadtak, a csupasz ágak között a balkonról jól látszott a Nagyszínház épülete. Hirtelen megborzongott, rájött, hogy fázik. Szájához emelte a kezében tartott csészét, de félúton megállt a mozdulattal. Undorodva nézte a kihűlt teából a csésze falára kicsapódott csersav maradványait. Mit nem adott volna most egy forró kávéért, de ezek az idióták csak a teát ismerik! Hirtelen összefutott a nyál a szájában, rájött, hogy hiányoznak neki az amerikai ízek.  Bár utálta a feketéket, de jazzt akart hallgatni,  éjszakai életet, bowlingot, normális boltokat akart. Bármit, csak ne ezt a szart, ami itt van. Hirtelen olyan ideges lett, hogy pengevékonyra keskenyedett a szája, az orrnyergén megfeszült a bőr, a csészét pedig legszívesebben a sétáló párok közé vágta volna.

A francnak tudnak ezek örülni? Itt él már harmadik éve, és még mindig nem érti őket. Mindig jólöltözöttek, holott a boltokban üresek a polcok. Órákig állnak sorban, mégsem idegesek. Nincsenek éjszakai klubok, nyáron a szabad ég alatt a Felsőváros utcáin és a parkokban táncolnak. Szeptember közepétől májusig undorító az idő. Nedves, párás, hideg és csúszós. Hónapokig azt hitte, hogy azok a moszkvai barmok Szibériába küldték. Hónapokig dühöngött azt követően, hogy január elején leszállt a vonatról ebben a városban. Átverve érezte magát. Ő harcos marxizmust akart, nem egy akolnyi birkával körbezárva fagyoskodni. Ugyanazt a frusztrált dühöt érezte, amit gyerekkorában, a javítóintézetben. Ott érezte először azt a gyilkos dühöt, ami azóta is ott van a gyomrában, a zsigereiben, a csészét szorító ujjaiban. Ezek itt tényleg elhiszik, hogy indulókat és csasztuskákat dalolva megváltható a világ? Hol van a New Yorkban a cipőjével az asztalt püfölő Hruscsov?

Hirtelen megrohanták az emlékek.

A tengerészgyalogságtól leszerelve, az összekuporgatott zsoldjából indult el a Szovjetunióba. Égett a vágytól, hogy az elnyomottakért és a munkásosztály jogaiért harcolhasson. Akár fegyverrel is. Helsinkiig vett jegyet, ott a szovjet nagykövetségen öt napos turistavízumot igényelt. Ezzel ment tovább Moszkvába, ahol azonnal bejelentette, hogy meggyőződéses kommunista, és szovjet állampolgár szeretne lenni. Eleinte válaszra sem méltatták. Az Intourist idegenvezetője, egy csinos, Larissza nevű lány kísérgette Moszkvában. Amikor elmondta neki, hogy mit akar, tágra nyílt szemekkel, némán bámulta néhány pillanatig, majd megjegyzés nélkül folytatta a Kreml történetét. Akkor nem nagyon értette, hogy két nappal a bejelentése után, a tizenkilencedik születésnapjára Larisszától miért Dosztojevszkij regényét, A félkegyelműt kapta ajándékba. Utált olvasni, Dosztojevszkijt két oldal után félretette. Azt se tudta, hol hagyta a könyvet. Bizonyára a moszkvai szállodai szobájában. Ide biztos, hogy nem cipelte el magával.

A hatóságok látszólag nem foglalkoztak vele. Larissza árnyékként kísérte mindenhová, lassan kezdett az agyára menni. Eleinte csak unta, aztán egyre durvábban bánt vele. Néhány hét után már csak üvölteni tudott a lánnyal. Szinte minden nap megjelent a Bevándorlási Hivatalnál, de a kapuban álló őr rezzenéstelen arccal közölte minden alkalommal, hogy nincs döntés a kérelméről. Nappal a lányon töltötte ki a haragját, éjjelente rémálmai voltak. Utoljára a javítóintézetben fordult elő vele, hogy minden éjjel csatakosra izzadva riadt fel, fejében zakatoltak a gondolatok, órákig hánykolódott álmatlanul. Egy ilyen éjszakát követő hajnalban döntött úgy, hogy végez magával. Már felkötözte a lepedőt a csillárra, amikor rátörték az ajtót. Máig sem érti, honnan sejthették meg a szándékát. Mindenesetre másnap behívták a Bevándorlási Hivatalba, ahol egy kopasz, szikár férfi közölte vele, hogy méltányolták a kérését, megkapja a tartózkodási engedélyt, de Moszkvát el kell hagynia. Így került ide. Hideg januári nap volt, a frissen esett hó csikorgott a csizmája talpa alatt, amikor elindult a vasútállomásról a Minszk Hotelbe. Tulajdonképpen akár örülhetett is volna, hiszen szinte azonnal munkát kapott a Lenin Rádiógyárban, két hónap múlva meg a város legszebb részén, a Gorkij Park melletti Kommunista utcában kapott lakást. Valójában kiváltságos volt a balkonos, tágas lakással, ahol egyedül lakott. Az állandó hideget viszont gyűlölte. Úgy érezte, hogy mindig fázik, hiába öltözött fel, a nedves hideg bekúszott a kabátja alá, a csizmájába, de még a lelkébe is. Ujjpercei között kirepedezett a bőr, tavaszra csupa seb volt a keze. Aztán jött a május, kizöldült a város, és neki is jobb kedve lett. A Rádiógyárban a fiúk hívták saslikot sütni a folyópartra. Nem szerette az olcsó, rágós húst, de örült, hogy nincs egyedül. Meg jöttek a lányok is.

Marina tetszett neki a legjobban. Nem volt helybéli, a háború sodorta Minszkbe a családjával. Fent északon született, egy megjegyezhetetlen nevű városkában. Csinos volt, hetyke kis mellekkel és a helyiekhez képest jól felvágott nyelvvel. Neki tetszett a lány vagánysága, Marinának meg az egzotikus amerikai fiú. Menő volt vele járni. Hat hét ismeretség után meg is kérte a kezét, és ahogy a helyiek mondják, összeiratkoztak. A csendes Kommunista utcai lakásba élet költözött, oda jártak a gyári haverok és Marina barátnői, barátai is. Aztán kiderült, hogy Marina gyereket vár. Már akkor se örült a hírnek, amikor Marina bejelentette. Mit kezdjen egy gyerekkel? Apamintája nincs, az ő apja nem sokkal a születése után lelépett. Az anyjával éltek, de az anyja elvolt a maga bajával, a megélhetésért folytatott örök harccal. Azon kívül, hogy enni adott a fiúnak, nem sok figyelmet fordított rá. Így került be tizenhárom évesen iskolakerülés miatt az „Ifjúság Háza” javítóintézetbe. Ott azok az idióták még az elmeállapotát is megvizsgálták! De persze nem találtak semmit, tizenöt évesen ki is került újra az anyjához. Alapvetően semmi nem változott, csak ő tanulta meg, hogy jobb nem keresni a balhét, hogy ne kerüljön újra nevelőintézetbe. Ezért is állt be aztán a tengerészgyalogosokhoz.

Marina a terhesség előrehaladtával egyre nyűgösebb lett. Már nem a cserfes lányt, hanem az állandóan zsémbes asszonyt látta benne. Hat hete született meg a lányuk. Azóta csak rosszabbodott a helyzet. Marina nyűgös, mert kialvatlan, a gyerek üvölt, mert hasfájós. Rá meg rászakadt minden, amit eddig Marina csinált. A végtelen sorban állás a boltokban, a kerítésfestés, udvartakarítás a kommunista szombatokon, a gyári munkásgyűlések. Egyre jobban gyűlölte a marxizmust, a kommunizmust, a Szovjetuniót, a hülye orosz telet, az áruhiányt, a nyűgös Marinát, az egész idióta rendszert. Haza akart menni.

A gyerek váratlanul felsírt, Marina pedig dühösen követelte, hogy menjen be és csináljon végre valamit. Lee Harvey Oswald kelletlenül belépett a kőbalkonról, nagyon fázott már, de azért a fene egye meg őket.

Lee Harvey Oswald 1962. május 22-én hagyta el Minszket és tért vissza az Egyesült Államokba. 1963. november 22-én John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke merénylet áldozata lett.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: