A Danakil Depressziót egyszerűen látni kell! Tulajdonképpen erre vágytam, de nagyon. A National Geographic szerint ez a Föld legkegyetlenebb helye, maga a megtestesült pokol. Itt található “A hegy, ami mindig dohányzik” – mondják a helyiek. Ez az Erta Ale, a kénes gőzölgésbe burkolózó, örökké fortyogó vulkán, ami kéretlenül okádja magából a 70 fokos forróságot. Krátere pokoli tornácként kavarog körülötte. Vigyorog, mint egy csimbókos, szürke, csupa-ránc öregemberarc. Kívül gyűrött nagy barázdákkal, beljebb keskeny, céltalanul, tűzpirosan hivalkodó véreres csíkokkal, kanyargósan csábít, hívogat: “Gyere csak, gyere csak közelebb, hadd váljak eggyé veled!”.
A távolabbi lávaköpetek kíváncsian ágaskodó szürke toronyként fogják közre a gejzírek táplálta, élénk sárgásan-zöldesen bugyborékoló, a rézgálic miatt néha királykéken csillogó szulfáttavakat, amiket a széleiken fodrozódó, az állandó párolgás miatt kicsapódó fehér sószegély választ el egymástól.
Ez a vidék lakóparkok építésére nem ideális, pedig valaha ez a mélyföld volt az emberiség bölcsője, hisz itt találtak rá Lucy – az egyik előember – maradványaira. Azért ma is van itt némi élet! A mikrobák meleg otthonra lelnek ebben a mérgező, állandó csapadékhiányban szenvedő, rohadt tojásszagot ontó, sárgás- kékes- mustáros – rozsdaszín kavalkádban.
Azért vannak az álmok..
Igen, elindultunk…
Egy jelentéktelen februári hajnalon érkezünk meg Addisz Abeba meglepően unalmas, vidékies légikikötőjébe. A Bole nemzetközi repülőteret a dicsőséges Hailé Selassié császár építtette, de ez esetben nem működött a birodalmi hatalmat aranyban pazarul fitogtató vénája. A bágyadt fényekben úszó, minden luxust, csillogást nélkülöző sivár termeken át sietősen, a csomagjainkat szorosan magunkhoz ölelve, hunyorogva, de céltudatosan törünk a szabad levegőre.
A parkolóban nem vár bennünket senki.
Pedig a csupa mosoly, kedélyes tiszteletbeli etióp főkonzul Óbudáról – aki öt év Budapesten áttanult közgazdaságtan után döntött úgy, hogy már nem is akar hazamenni, inkább vízumokat osztogat új, választott hazájában az anyaországába látogatók számára – reptéri fuvarost és az első éjszakára szállást ígért.
Az égbolt ezerszám szórja ránk csillagfényét, mégis gyérnek tűnik az ajándékként kapott világosság az ismeretlen felfedezéséhez a kietlen parkolóban. Mint aki nagyon is tudja, hogy mit akar, magabiztos félfordulattal nézünk körbe. Három ráérősen álldogáló autó körül férfiak toporognak, tesznek-vesznek, mozgásukat az égő cigaretták parányi parazsa, mint szentjánosbogarak villódzása jelöli. Az egyik autó csomagtartójától a másikig vándorolnak kis csomagocskák. A férfiak gyors mozdulatokkal pakolásznak, ránk se hederítenek. Úgy tűnik, ebben a pillanatban nem mi vagyunk számukra a bevételi forrás.
Előveszem nem okos mobilomat, tárcsázom a “ha mégis valami nem stimmelne” esetre megadott telefonszámot. Kicseng egyszer, ötször, tízszer, végül nem veszik fel.
Lehet, hogy mégis itt van értünk valaki, csak olyan bénák vagyunk, hogy nem látjuk ki integet nekünk piros kendővel? Bizonytalan léptekkel indulunk a parkoló átkutatására, hátha… Egyre kilátástalanabb, szó szerint. Meglátjuk, hogy a dróthálóval bekerített repülőtéri parkoló mögött van egy nagyobb tér. Itt aztán van forgalom, a kerítésig eljön egy- egy autó, aztán küld néhány ködlámpás villantást a semmibe, vár egy pár percet, majd visszafordul.
“A centrum 18 kilométerre van, nem nagy távolság”, gondolom elcsigázva, “de hát basszus, amilyen óvatlanok vagyunk, még a szállásunk címét sem ismerjük!”
Újra tárcsázok. Végre fölveszik. Izgatottan dadogó hang szól bele: I’ll be 5 minutes. Összeborulunk a párommal. Győzelem!
A sofőr a parkoló kerítésén túl áll meg, hosszú karjaival hadonászik, hív, invitál bennünket széles gesztusokkal. Most már értem a lámpák villogtatásának jelentését: “Gyere ki, ha kocsit akarsz, a kerítésen belül már fizetni kell a parkolásért!”
Nem túl sportosan botorkálunk a sötétségben a kerítésen kívülre. A látszólagos mozdulatlanságban mintha mégis árnyak suhannának, neszek, susogások hallatszanak, vagy csak hallucinálok? Már bánom, hogy a fejlámpámat a hátizsákom mélyére csomagoltam.
– Hungary? – szól egy hang.
Összerezzenek, és mint egy bakkecske, ugrok ijedtemben hátra egy jó nagyot. “Úristen, még csak fél órája vagyok itt, az Isten háta mögött, és máris lerí rólam, hogy magyar vagyok?!”
A semmiből előbukkanó fiatal fickó vigyorogva mutat a telefonomra, amit még mindig a kezemben szorongatok.
– Nokia. Hungary.
Kissé kényszeredetten, bizalmatlanul, de azért megkönnyebbülve szállunk be az élet által nekünk elrendelt Zsiguliba.
Addisz Abeba egyelőre nem mutatja meg nekünk éjszakai élettel teli, nyüzsgő-zsongó metropolisz-arcát. Sikátoros negyedekben járunk, néha határozottan elfogy alólunk az aszfalt, szegényes viskók, magas falak meredeznek a hepe-hupás földút mindkét oldalán.
Jó félórás kocsikázás után autónk finom kígyómozgással beslisszan egy minden jelzés, felirat nélküli kapun, semmi nem utal arra, hogy ez egy hotel, vagy bármiféle szálláshely lenne. Sofőrünk villámgyorsan kirak bennünket, már fordul is kifelé, és az ajtó gyorsan bezáródik mögötte.
Az udvaron két férfi és egy nő fogad bennünket, kézzel-lábbal magyaráznak. Nem találjuk a közös nyelvet. A nő a legaktívabb, először rám mutat, aztán a férjemre, rázza a fejét, mutatóujját tiltón ingatja. Azonnal összeáll a kép: nem alhatunk egy szobában! Sűrű keresztvetéssel kísért szomorú arckifejezéséből világos, hogy a férj/feleség együttalvást az etióp vallás bizony tiltja. A levegőben kézzel rajzolt számokból kisilabizáljuk, hogy amúgy sem 50 dollár egy szoba ára egy éjszakára, hanem 200.
Beterel egy szobába. Foltos, koszos tülltakaróval beborított franciaágy áll benne, és penetráns, fojtogató büdösség, parfümillattal kevert tömény izzadtságszag lengi be.
Egy szempillantás alatt kinn vagyunk a folyóson.
– Ezt nem! – ordítom, ahogy a torkomon kifér. Farkasszemet nézünk, aztán int, hogy kövessük. Szó nélkül vezet bennünket egy kisebb, motelszerű épülethez, természetesen szóba sem kerül újra az a bizonyos kötelező különalvás.
Ennyi megrázkódtatás után testileg-lelkileg kivagyunk, csak aludni, aludni vágyunk, nem kell altatódal! Igyekszem semmit nem látni, nem szagolni, nem érezni a szobában. Elhatározom, hogy le se vetkőzöm, át sem öltözöm, a saját mindenhova elhurcolt 20 dekás hálózsákomba burkolózva, az ágytakarót nem érintve elalszom.
Felriadok, buja női kacaj, részeg férfiordítás. Álmodom? De nem, ébren vagyok, prímán hallom: ez ajtócsapkodás és hangos éneklés. Sőt! Egyáltalán nem álmodom, valaki a mi ajtónk kilincsét is ráncigálja. A hideg futkos a hátamon, félelmemben az ujjaimat a párom karjába mélyesztem.
Úristen, hova cseppentünk, épp csak a piros lámpa hiányzik a bejáratnál! De az is lehet, hogy ez csak Európában divat. Megborzongok, vajon mi lehetett a szándék, a külön szoba, külön alvás projekttel?!
Sose vártam még a reggelt ennyire. Megúsztuk! Menjünk ki a kertbe! Kávézzunk! Megjön a tulajdonos, a tiszteletbeli konzul barátja, egyben volt évfolyamtársa. Nem említjük az éjszakai kalandokat, kellemesen beszélgetünk, kicsit már töri a magyart, de látszik, hogy szívesen használja a nyelvünket.
Az etióp kávézás egy igazi különlegesség! Egyedülálló, igazán élvezetes szertartás, akár egy órát is eltarthat. Egy szépséges népviseletbe öltözött fiatal nő kerül elő valahonnan, aki tálcán hozza a szükséges kellékeket. A kávéfőzés helyét illatos füvekkel beszórja, fenyőszerű gallyakkal szegélyezi a tűz helyét “Hát ez nagyon rendben van, az átélt éjszaka után nagyon is ránk fér egy kis ördögűzés, ömöljön a tömjénszag!” – gondolom.
Egy serpenyőben frissen megpörköli a kávészemeket az apró faszenes tűzhely felett, majd egy nagy kő húzogatásával “ledarálja”, és egy furcsa, ferdén álló, vízzel teli kancsóba, “jebebába” teszi a tűz fölé, közben folyamatosan legyez különféle növényekkel. Fül nélküli poharakba tölti a sűrű, barnásfekete, édesre főtt kávét.
Lassan, kortyonként szürcsölgetjük a lélekmelegítő italt,és nagyokat szippantunk a fenséges illatba.
A tulajdonos sajnálkozik, hogy nem tud sofőrt és kisbuszt szerezni a további utunkhoz, mi ezt azonban nem is nagyon bánjuk. A buszpályaudvarig azért elvitet, onnan helyi járattal tudunk továbbmenni a 700 kilométerre fekvő Lalibela városába. Megígérteti velünk, hogy országjáró körutunk végeztével, visszafele is nála szállunk meg. A túlélők felszabadult mosolyával bólogatunk. Indulunk, vár Lalibela, a csoda, vár minket a föld alatti város, a 800 éves sziklába vájt templomaival!
A nappali Addesz Abeba sem tűnik sokkal derűsebbnek, mint az éjszakai. Na, majd visszafelé alaposan megnézzük! A sofőrünk egy nagy, bekerített foghíjteleknek látszó helyen rak ki bennünket, semmi nem utal arra, hogy ez egy buszpályaudvar lenne, túl azon, hogy emberek tömege nyüzsög benne. Összevissza rohangálnak a buszok között a fehér klepetusba burkolózó férfiak, különböző, az útikönyvből megismert városneveket kiabálnak. Olyan ez, mint egy kirakodóvásár, csomagok röpködnek a kocsik tetejére, de a négylábú háziállatoknak is ugyanaz a sorsa. A színes-szagos forgatagban többen, többször körbevesznek bennünket, érthetetlenül, kiabálva érdeklődnek, mi mondjuk, hogy “Lalibela”, és már sodródunk is velük egy busz felé. Csomagjaink önálló életre kelnek, kézről kézre járnak, már fel is kerülnek egy busz tetejére, mi meg követjük a hátizsákjainkat.
Állítólag van még időnk az indulásig. Én beszállok, a férjem elmegy pár banánért az útra, a buszsofőr kiszáll és egy váratlan húzással bezárja az egész buszt. Ott maradunk hárman a teljes elhagyatottságban, elől egy fiatal srác, közvetlenül mögöttem egy nő, gyönyörű színes etióp népviseletben. Hirtelen úgy érzem, megdermed körülöttem az idő. Felállok. Az ösztönöm azt súgja, hogy meg kell néznem, van-e nyitható ablak a buszban. Ahogy az ülésről felpattanok, félig állva, a karomat a magasba nyújtva az ablak zárszerkezetét tapogatom, a perifériális látásom észrevesz egy 4-5 centis, sötét valamit, amint fürgén mászik az ülésem háttámláján felfelé, majd a tetején tétovázik. Éles, artikulálatlan hang töri meg a csendet. Edward Munch “Sikoly”című festménye elevenedik meg a mögöttem ülő népviseletes nőből tör elő a rettegés földöntúli hangja. Az arca eltorzul, merő rémület. Lábait gyorsan felhúzza az ülésre, egy kis gombóccá válik az egész teste, csak az engem fürkésző szeme jár, mint egy ingaóra másodpercmutatója, villog és szikrázik is, tüzet okád, gyilkolni tudna.
“Te fehérbőrű, te idegen! Te koszos! Biztos te hoztad ide ezt a csótányt!” – ezt vélem kiolvasni arckifejezéséből. Rajta felejtem a tekintetem, szemkontaktusban vagyunk. Ahogy múlnak a másodpercek, érzem, hogy a testemben az indulatos görcsös merevség helyét valami kellemes bizseregés, megkönnyebbülés veszi át. Úristen, suhan át rajtam, valahogy így kezdődnek az oktalan vádaskodások, a meg nem értés okozta gyűlőlködés? Ahogy egy lassú patak áramlásaként távozik belőlem a haraggal vegyes félelem, már ki is ül az arcomra a tehetetlenség bárgyú vigyora, és meglátom a népviseletes nő halvány mosolyát is a gyönyörű fekete hajfürtöket kibuggyanni engedő, lazán szőtt fehér fejkendő alól. Egyszerre, együtt nevetünk fel.
Hú, ez meleg helyzet volt, de megoldottuk! Azt hiszem, ezért mondja a dalai láma: „Minden évben menj el legalább egy olyan helyre, ahol korábban még soha nem jártál.”
Az etióp időtlenségben végre elindul a buszunk Lalibela felé, a fővárostól északra, az ebben az évszakban csak a kopárságát mutató óriási fennsíkokon át. A busz piszkos ablakán keresztül nézem, ahogy a távolban az emberek, mint az ázsiai színpadi árnyjátékok papírfigurái, vándorolnak a kiszáradt kopasz hegyek peremén a nagyobb, civilizáltabb települések irányába. A semmiből tűnnek elő és vesznek el a szemünk elől a semmibe.