A hónap szerkesztői novella

Gáspár Móni: Zuhanás a szerelemből

Hátat fordított, hátha segít, ha nem szélirányban áll, de hiába. Jaj istenem, nem bírom! Óvatosan kikukkantott a Hatalmas Hát mögül, hogy hol van Gábor, észrevenné-e, ha most odébb állna. Telefonál. Úristen, de helyes! Bassza meg! Őt bezzeg nem viselte meg a szakítás!

A becsekkoláson már átesett. Még a fekete, vékony talpú Esprit cipőjét is átvilágították, ahogy azt kell, és éppen a zsongó, reptéri váró kemény, műanyag székén ült, fejét a gurulós bőrönd húzókarjának támasztva, mint egy lemerült android.

Boldognak kéne lennem. Külföldi utazás, új élmények… Miért nem vagyok boldog? Fásultabbnak érezte magát, mint az utazás előtt. Négy nappal korábban még abban reménykedett, hogy a környezetváltozás majd segít. Távol lesz minden fájdalomtól, csalódástól, végre kiszakad kicsit a szürke hétköznapok nyomasztó egyhangúságából. Úgy tűnt, a Budapest–Brüsszel távolság ehhez kevés volt. A fél éve kitartóan vastagodó rezignáltság-burkot még csak meg sem karcolta a Grand Place vagy a Királyi Palota látványa. Csak a parkok vakító, élénk zöldje volt képes megrepeszteni egy kicsit, de túl gyorsan regenerálódott ahhoz, hogy egy-egy halvány mosolynál többre is fussa Sára arcán.

Mi a baj velem? Lassan arcához emelte jobb kezét, letörölte a szeméből kicsorduló könnycseppeket, és tettetve, hogy csak illetéktelen szöszöket söpör le nadrágjáról, belekente sötétkék farmerjába.

Hirtelen hangos nevetés töltötte be a reptéri váró visszhangzó termét. Sára felkapta fejét, és a forrást kereste.

Ugye nem?! A jó büdös francba! Ezt nem hiszem el!

Gyorsan visszahajtotta fejét, és átkozta magát lustaságáért. Hajat kellett volna mosni! Akkor most nem tarkójánál lifegne szorosan copfba kötve, hanem teljesítené elsődleges és legfontosabb feladatát: eltakarná arcát, szemét, egész lényét egy nem kívánt, felismerő tekintettől. Ismerte a nevetést. Fájdalmasan jól ismerte.

Gábor egy éve sétált ki Sára életéből. A szakítást követő három hónap sírással és meddő reménykedéssel telt, hogy Gábor majd visszajön hozzá. Egyszer csak bekopog az ajtón, ahogy a hollywoodi mesékben szokás, és kéri Sárát, hogy bocsásson meg, kezdjék újra, mert hiányzik, és rájött, hogy ő élete igaz szerelme. De nem jött. A burok akkor kezdte el őt körbe vonni, amikor tudatosult benne, hogy az ő élete mégsem egyike a híres, amerikai filmgyár futószalagján sorozatban gyártott romkom forgatókönyveknek. Ahogy halványodott a remény, úgy vastagodott a burok fala, és úgy vált Sára egyre tompultabbá. Egy darabig még el-eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha összefutnának, csak úgy, véletlenül, valahol, hiszen annyi hely volt Budapesten, amit mindketten érintettek jövet-menet a városban. Vágyott rá.

Vigyázz, mit kívánsz! – Futott át agyán az ezoterikus jótanács. – Hát most itt van, tessék! De már nem kell! Már nem akarom!

Lassan felállt a székről, amitől már zsibbadt a feneke, és pár méterrel odébb elbújt egy kövér nő mögé, akinek a háta mögött még vagy ketten is állhattak volna anélkül, hogy kilátszódtak volna a takarásból. Mély levegőt vett – ezzel akarván megünnepelni, hogy ilyen ügyesen és főleg feltűnésmentesen talált rejtekhelyet magának –, amikor megcsapta a hölgy intenzív, csípős hónaljszaga.

Jesszus! Orrát gyorsan eltakarta mustársárga szövetsáljával, és igyekezett mélyeket lélegezni saját parfümjéből. A három lépésről érkező izzadságszag azonban erősebb volt, és áthatolt a többrétegű, illatanyaggal kezelt, rögtönzött maszkon. Hátat fordított, hátha segít, ha nem szélirányban áll, de hiába. Jaj istenem, nem bírom! Óvatosan kikukkantott a Hatalmas Hát mögül, hogy hol van Gábor, észrevenné-e, ha most odébb állna. Telefonál. Úristen, de helyes! Bassza meg! Őt bezzeg nem viselte meg a szakítás! Oké, most elfordul. Gyorsan nekiiramodott, hogy a szemben lévő kerek oszlop mögött húzza meg magát, de ahogy futólépésben elindult az újabb fedezékhez, a bőröndje megakadt, és hatalmasat rántott rajta. Elzsibbadt fenekében azonnal működésbe léptek az idegpályák, ahogy a szürke járólapra huppant, és bár ő meg se nyikkant, a kőhöz csapódó bőrönd hangjára jópáran felfigyeltek. Egy ötvenes, őszes hajú férfi lépett oda, hogy felsegítse.

– Are you okay? – kérdezte.

– Sure, sure, I am fine. – Arca égett a szégyentől, ahogy újra talpra állt. – Thank you.

Sajgó hátsóját dörzsölgetve az oszlop mögé totyogott. Szerencséjére a hangosbemondó abban a pillanatban felszólította a várakozókat, hogy sorakozzanak fel, mert megkezdődik a beszállás, így a bámészkodó tekintetek hamar elfordultak róla. Mindenki megindult a járathoz. Sára nem sietett, meglapult még pár pillanatig az oszlop mögött. Úgyis a folyosó mellett volt a helye, és szerette volna, ha kecses hanyatt esésének szemtanúi minél messzebbre kerülnek tőle, Gáborról nem is beszélve.

A stewardess mosolyogva köszöntötte, és ellenőrizte a beszállókártyáját. Gábort nem látta, ettől kicsit megnyugodott, arcszíne is visszatért a normális árnyalathoz. A kövér nő előtte préselte magát sorról sorra egyre hátrébb a gép belsejébe. Egyszer-egyszer meg is torpant. Sára már kezdte elveszíteni a türelmét, főleg az újra és újra orrának csapódó elviselhetetlen kipárolgás miatt, de végre elértek ahhoz a sorhoz, ahol az ő helye volt. Bőröndjének húzókarját lenyomta, visszapattintotta a helyére, és már éppen lendítette volna fel a csomagtárolóhoz, amikor a hang ráköszönt:

– Szia Sára! – A mélybarna szempár, ami annak idején annyira megigézte őt, meglepetéstől sugárzott. – Várj, segítek! – Pattant fel Gábor a középső ülésről.

– Nem kell! – ellenkezett, és lendítette is csomagját, hogy a felkínált segítséget csírájában elfojtsa. – Nem kell! – ismételte meg túlzott határozottsággal, majd a bőrönd súlyától pihegve leült. – Köszi.

– Nahát, hogy itt futunk össze! – lelkendezett Gábor – Észre se vettelek a váróban…

Hála Istennek! Ennyi szerencsém nekem is lehet.

– Mit csináltál Brüsszelben? – váltott kedvesre Sára, hogy tompítsa kicsit az előbbi elutasítás élét.

– Dolgoztam. Illetve betanításon voltam. Új rendszert akarnak bevezetni a marketingrészlegen, és engem küldtek ki, hogy megtanuljam, majd irányítsam a betanítást itthon.

Ki mást?!

– Ez jól hangzik. – Próbált mosolyogni a lány.

– És te?

– Timit látogattam meg.

– Ó, ez szuper. És hogy tetszett a város?

– Zsúfolt.

– Nekem mondod?!

Összemosolyogtak, és egy év után újra egymás szemébe néztek. Sára szíve elfacsarodott a fájdalomtól. Pont ugyanúgy, mint régen. Ugyanaz a gyengéd mosoly, ugyanaz a szeretetteli, simogató tekintet. Ki tudja, meddig maradtak volna benne a pillanatban, ha a stewardess hangja nem zökkenti ki őket. A felszállást megelőző oktatás megkezdődött, és Sára erősen koncentrált a stewardess elegáns pantomimjára. Örült, hogy nyert magának egy kis időt, hogy élénk, reménykedő dobogásba kezdő szívét lecsillapítsa. Erősen magára szorította a biztonsági övet, és szeme sarkából látta, hogy Gábor ezen elmosolyodik.

– Nyugi. – súgta neki Gábor, és megfogta a kezét – A repülés az egyik legbiztonságosabb utazási forma.

– Aha, kivéve, ha lezuhanunk.

– Akkor nem véd meg a biztonsági öv.

– Lehet, de legalább megvan a tudat, hogy nem rajtam múlt.

A felszállás rendben zajlott. Egy kisebb turbulencia ugyan arra késztette Sárát, hogy erősen szorítsa az ülés karfáját, de Gábor meleg, erős keze, ami végig az övén pihent, enyhítette szorongását. Ahogy egyre közelebb repültek az otthonhoz, úgy lett egyre bensőségesebb a beszélgetésük. Nevetgéltek, húzták egymást, örültek egymásnak. Sára újra boldog volt. A burok szétrepedt.

– Most nyáron is voltatok a srácokkal Görögben?

– Nem, én ezt most kihagytam.

– Hogyhogy? – Sára szemei elkerekedtek. Gábor elfordította arcát, szemét lesütötte. Most valami megtört. Zavarba jött?

– Hmm? – noszogatta a fiút a válaszért.

– Túl sok lett volna anyagilag, ezért inkább kihagytam.

Hárít.

– Ne viccelj már! Erre mindig összekapartad a pénzt. Ha a szüleidtől kellett kuncsorogni érte, akkor is.

– Igen, de tudod, már nem olyan.

– Mi nem olyan?

– Hát, vannak más prioritások…

– Prioritások?

Ne feszegesd! Hagyd! Ne akard tudni! De Sára soha nem hallgatott a megérzéseire. Most sem.

– Nem értem. Ez annyira fontos volt neked mindig, már januárban tudtad, hogy július melyik hetében mentek…

Gábor kinézett az ablakon, ahol már kivehetővé vált az alattuk elterülő táj, és a Duna ölelő kanyarulataival üdvözölte a hazaérkezőket.

– Klárival Spanyolországba mentünk nyaralni, így nem fért bele a kettő.

– Ki az a Klári? – csúszott ki Sára száján a kérdés, mielőtt végig gondolhatta volna.

Idióta barom! Ki lenne?

Gábor sajnálkozva nézett rá. Sára szembefordult az előtte lévő üléssel, és mereven bámulta a fejtámlát takaró fehér huzatot. Kezeit mellkasa előtt összefonta, vállait összehúzta.

Zuhant lefelé. És amíg a gép puhán landolt a ferihegyi kifutópályán, ő a földbe csapódott, és arcával szántotta fel a kemény betont.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: