novella

Falmann Tímea: Tizennyolc

Ahogy ott állt, tökéletesre lakkozott körmökkel, vékony, fehér kezében a kopott pöttyös bögrét fogva, olyan volt, mint egy ufó, akit véletlenül idepottyantottak, és most kedvesen próbál ismerkedni a földlakókkal.

– Milyen szép nap ez egy temetéshez – gondolta Inez, miközben kiszálltak a kocsiból a nagyszülei lakása előtti parkolóban. A szeptemberi nap még melegen cirógatta az arcot, de a szél már itt-ott nagy karikákban táncoltatta a faleveleket az aszfalton. Mikor is voltak itt utoljára együtt? A szülei, a nagynénje és az unokatestvére… Talán hatéves lehetett. És ma újra itt lesz mindenki, mint akkor.

Nem egészen így képzelte el a tizennyolcadik születésnapját. Vajon eszébe fog jutni valakinek, hogy ma van? A gondolattól kissé elszégyellte magát. Önzőség, ha az ember saját magára gondol a nagyapja temetésén. Pedig másra sem vágyott ma, mint hogy ájulásig táncolja magát a barátaival. Nem így akart emlékezni erre a napra.

Ahogy végignézett a lakótelepen, egyből megrohanták az emlékek. A játszótéren ugyanazok a mászókák álltak, amiken unokatestvérével játszottak régen. A színes zománc már szinte teljesen lekopott róluk. Valamelyik lakásban rántott húst sütöttek. A csöndnek is ugyanaz a nyomasztó, vasárnap délutáni hangja volt: csak az ablakokon kihallatszó tévézaj és távoli gyerekhangok moraja színezte alá néha-néha.

– Inez, légy szíves, hozd a pogácsákat, és vedd fel a pulcsidat, nincs már olyan meleg. Nándor, hogy áll rajtad az a zakó? – Anyja már jóval azelőtt elkezdte kiosztani a feladatokat, hogy kiszálltak volna a kocsiból. Ma igazán formában volt, hiszen valakinek össze kellett tartania a családot. Még nem érkezett el a gyász pillanata, és sok volt addig a teendő. Apja csak bólintott, és megigazította a zakóját. Inez sosem tudta megállapítani, hogy mit érez valójában, sem örömében, sem szomorúságában. Csak abból következtetett arra, hogy apjának valószínűleg ma a szokásosnál is nehezebb a mellkasa, hogy vezetés közben gyakran és mélyeket sóhajtott. Arca viszont ugyanolyan kifejezéstelen és merev volt, mint mindig, akár egy szfinx. Egy talány volt számára. Életében még sosem látta sírni, még nagyapjának halálhírekor sem. Kíváncsi volt, hogy vajon a temetésén hogyan fog viselkedni.

– Halló, kislányom, Föld hívja Inezt! Megfognád a pogácsákat? Nekem tele van már szatyrokkal a kezem. – És már pakolták is a kezébe a felcipelendő holmikat. Nem volt idő ábrándozásra.

Amikor beléptek a lakásba, a többiek már a konyhában gyülekeztek. Mindenki suttogva beszélt. Sütemény és kávé illata keveredett a régi bútorok és szőnyegek poros, öreges szagával. Nagyanyja szokatlanul soványnak tűnt a fekete ruhájában. Az arca is beesett volt, de a mozgása valahogy furcsán élettel teli, ahogy jött feléjük, hogy köszöntse őket.

– Egyetek süteményt – mondta, miközben megölelték egymást Inezzel, a részvétnyilvánítást egyébként meg sem hallva. Őt nagynénje követte a sorban, aki süteménnyel teli, porcukros szájjal két nedves puszit nyomott Inez arcára.

– Jól nézel ki drágám, fogytál? – Inez meglepődve nézett vissza a nagynénjére, miközben gerincén enyhe iszonyat futott végig a szájában bukfencező süteményfalatok láttán. Valami gyors, de mégis illedelmes választ keresett a fejében.

– Á, nem, biztos csak a fekete teszi, tudod.

Nagynénje méregető pillantásainak szorításából unokatestvére mentette ki.

– Laura! De jó végre látni téged! – Derűs mosollyal fúrta bele arcát unokatestvére dús szőke hajába, miközben megölelték egymást. Senki sem hitte el róluk, hogy rokonok, annyira különbözőek voltak. Laura világos bőrű, kék szemű, Inez kreol bőrű és szögegyenes, fekete hajú. Csak az orruk és a nagylábujjuk formája mutatott hasonlóságot, ezt már gyerekkorukban megállapították. Laura, aki külföldön élt már évek óta, jelenlétével rettentő furcsa benyomást keltett ebben a kisvárosi panellakásban. Kissé tört magyarságával, göndör angyalhajával, divatos ruháival és mindig mosolygós arcával egyáltalán nem illett a szocreál bútorok, pogácsaszag és viaszosvászon díszletébe. Ahogy ott állt, tökéletesre lakkozott körmökkel, vékony, fehér kezében a kopott pöttyös bögrét fogva, olyan volt, mint egy ufó, akit véletlenül idepottyantottak, és most kedvesen próbál ismerkedni a földlakókkal. De hogy miért van itt, azt talán még ő maga sem tudja. Kibújtak az ölelésből, és szomorú mosollyal néztek egymásra. Laura közben félrevonta Inezt, és egy apró dobozt vett elő a táskájából.

– Tudom, hogy nem így képzelted ezt a napot, de isten éltessen – suttogta. Inez könnyekig hatódott. Hát valaki mégis emlékezett a dátumra!

A temetőbe érve a szél egyre erősebben kezdett fújni. A hatalmas jegenyefák nyugtalanul suhogtak a néma sírok felett. A nap közben ugyanolyan melegen és fényesen sütött a tiszta kék égbolton.

– Milyen furcsa ez az idő – gondolta Inez, miközben a kápolna felé gyalogoltak. Az egyszerű kis négyzet alakú épületben hűvös volt, és pár széken, virágon, valamint az urnán kívül semmi más nem volt benne. Mindenki elfoglalta a helyét és néma csendben várták a papot. Csak halk szipogást lehetett időnként hallani. Inez az urnát nézte, ami a terem közepén állt tiszteletteljesen, egy üvegdobozba zárva. Milyen magányos ez a kis edény. Pedig egy egész élet van benne. Hogy tud elférni egy ilyen kis valamiben egy ember? Az ott a nagyapja. Aki sakkozni tanította. Akivel életében először ült vonaton. Aki komótos, mély hangján arról magyarázott neki, hogy „kisunokám, nyelvet tudni a legnagyobb kincs, ezt sose felejtsd el”. Akinek furcsa dolgain annyit nevettek Laurával. Például, hogy mindent fóliába csomagolt, annyira vigyázott a dolgaira. Még a tévéirányítót is. És hogy mindent mindig elrakott, szinte semmit sem dobott ki: régi iratokat, amelyeknek már semmi célja nem volt, bélyegeket, madzagokat, gombokat és mindenféle kacatot. Gyerekként imádtak ezek között matatni. Mi lesz most vajon ezzel a sok holmival?

Gondolataiból nagynénje mormogása rángatta ki, aki egész közel hajolt a füléhez. Erősen érződött rajta az imént a kápolna előtt elszívott cigi szaga.

– Nem illik temetésen ilyen rövid ujjú blúzban megjelenni. Tessék, vedd fel a kardigánomat.

Inez, mint akit pofon vágtak, hirtelen válaszolni sem tudott. Teljesen máshol jártak a gondolatai, és valóban elfelejtette elhozni a pulcsiját. De miért is olyan fontos ez most? Értetlenül, de szó nélkül felvette a kardigánt. „Miért nem a mamával foglalkozol inkább? És amúgy meg, cigizni sem illik egy temetésen.” Ezt kellett volna visszavágnia. De sajnos sosem jutottak időben eszébe a frappáns válaszok, mindig csak utólag, amikor fejben újra és újra végigjátszotta a kínos jeleneteket. Bánta, és dühös volt magára, hogy most sem jutott eszébe semmi, de most már késő lett volna válaszolni.

  Nagynénje az egész temetés alatt nem is sírt. Úgy tűnt, mint aki szeretne már inkább túllenni az egészen, mert valami halaszthatatlan dolga akadt. Nem tudott egyhelyben ülni, állandóan fészkelődött, a kijáratot nézte. Nem is figyelt a papra. De lehet, hogy csak rá akart már gyújtani. Láncdohányos volt ugyanis. Sosem érdekelte, ha valahol nem lehetett rágyújtani, mindenhol cigizett: otthon, az étteremben, miközben mások ettek, a lépcsőházban is. Nem érdekelte, mások mit gondolnak róla. Inez ki nem állhatta emiatt, de valahogy mégis felnézett rá. Rettenetes érzés volt a közelében lenni. Legszívesebben kirohant volna a kápolnából. Miért nem a szülei mellé ült inkább, a másik oldalra?

  Az apja némán ült a székén, mozdulatlanul nézte végig az egész szertartást. Csak később, már a sírnál állva sóhajtott fel egyszer mélyen, amikor a földet kezdték el lapátolni a sírásók. De könny nem jelent meg ekkor sem a szemében, ahogy erre Inez számított. Csak állt, átkarolva a nagyanyját, aki kivörösödött szemekkel, hüppögve sírt mellette. Inez kissé meglepődött nagyanyja érzelmein, mert nem úgy emlékezett a nagyszüleire, mint akik boldog házasságban éltek volna. Nagyanyja állandóan szapulta a nagyapját a családi ebédeknél. „Már megint csak a szád jár”  – mondta neki sokszor, lesajnáló hangon. Ineznek a család elbeszélései alapján is az volt a benyomása, hogy nagyanyja inkább megvetette a férjét. Sokáig például nem is akart hozzámenni, mert az szegény családból származott. Tizenegyen voltak testvérek. „Nagyapád nagyon erőszakos volt, még a katonaságból is megszökött értem. Így aztán végül beadtam a derekamat. Pedig kikapós lány voltam ám, sok kérőm volt!” – mesélte egyszer Ineznek, amikor még kicsi volt. Felmerült benne, hogy nagyanyja talán nem is annyira az ura halálát, mintsem inkább saját magát és elvesztegetett éveit siratja, nem tudván, hogy magányában most mitévő legyen, hisz már annyira hozzászokott ehhez az állandó keserűséghez. A kérők elmaradtak, a fiatalság elmúlt, nincs más hátra, mint egyedül kivárni, hogy őt is elérje a vég. Végigfutott rajta a borzongás.

A temetés után mindenki visszament a lakásba.

– Anyuka üljön le, majd én intézek mindent. Ki kér kávét? – Inez anyja sürögve-forogva kereste a lehetőségeket, hogy levegye a terheket anyósa válláról. Beültette őt a nappaliban az egyik fotelbe.

– Hogy érzed magad, nagyi? – kérdezte Laura, miközben gyengéden cirógatta a nagyanyja térdét.

– Jól vagyok kis unokám. Csak furcsa lesz a papa nélkül…

– A papa tényleg megszökött miattad a háborúból? – Inez próbálta felidézni a kedves emlékeket, de nagyanyja csak furcsán merengett maga elé nézve, szemét szilárdan a szőnyeg egy pontjára szegezve.

– Meg. Megszökött. Egy nap megjelent az ajtónk előtt. Mondtam neki, hogy menjen el, nem akarok hozzámenni. Csak nem ment el… Nagyon erőszakos ember volt…

Valamiért most furcsán hangzottak ezek a mondatok. Akárhányszor mesélte Ineznek ezt a történetet valaki a családban, mindig egy hősszerelmes ifjúnak képzelte el a nagyapját, aki hazaszökött a szerelméhez a pusztító háborúból. De most a nagyanyja szájából valami baljós jelentéssel itatódtak át a szavak.

– Hogy érted, hogy erőszakos volt?

Nagyanyja nem nézett rá, csak hosszan hallgatott. Szemét továbbra sem vette le a szőnyeg ugyanazon pontjáról. Hosszú és feszült csend volt. Végül remegve sóhajtott, a hangja gyenge és szinte gépies volt.

– Bántott minket… Sokat… Nagy hasam volt már a nénéddel, akkor is…

A szobára néma csend ült. Senki nem tudott mit szólni. Apja kényelmetlenül fészkelődött a foteljében, maga elé nézve, de egy hang sem jött ki a torkán. Nagynénje, kiment az erkélyre rágyújtani, közben morgott valamit. Inez a kifakult családi képeket nézte, amik a komódon sorakoztak. Az egyiken Laurával ülnek egy kék, elefánt alakú mászókán. Még ma is ott áll a közeli játszótéren. Mellettük a papa, vigyázó tekintettel az arcán, nyújtja feléjük a kezét. „Nehogy leessetek!” A lányok arcán hatalmas vigyor, teljesen kipirultak a játéktól. Egy szőke és egy barna kislány. Ki hitte volna, hogy rokonok.

A hosszú csendet végül Inez anyja törte meg.

– Hát, én ezt nem is tudtam a papáról, anyuka! Nem gondoltam volna soha, hogy ő…

– Nem lehetett erről beszélni régen. De ez volt. Vége van most már.

– Te sem meséltél erről soha Nándor, hogy…

Az apja csak bólintott, de nem válaszolt semmit. Inez szeme megtelt könnyekkel. Most nagyon is jól tudta, hogy mire gondol az apja. Megpróbálta elképzelni őt gyerekként. A papát és a mamát szülőkként. De képtelen volt. Csak saját gyerekkorát tudta felidézni. Laurára nézett és érezte, hogy ő is ugyanerre gondol.

Komor hangulat uralkodott mindenkin, amikor később elbúcsúztak egymástól.

– Terveztél valamit estére? – kérdezte Laura.

– A városba mentük volna, de azt hiszem már nincs hozzá kedvem. Nem jössz át hozzánk egy kicsit beszélgetni inkább?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: